[Grem] Téveszmék - "A kemény munka meghozza gyümölcsét"

[KEA]

"A kemény munka meghozza gyümölcsét"

Téveszmék blog, 2020.07.13. -- G. Nagy László
https://teveszmek.blog.hu/2020/07/13/_a_kemeny_munka_meghozza_gyumolcset


Vannak, akik az ősrégi dogmákban hisznek, s rendíthetetlenül mantrázzák: 
"csakis a kemény munka számít". Teszik ezt annak dacára is, ha évtizedek 
óta sehová sem jutottak. Mások semmiben sem hisznek. Szerintük minden 
relatív, minden esetleges, minden kiszámíthatatlan. S e két szélsőség 
között vannak páran, akik szeretnek belátni a kulisszák mögé, hogy ne 
homályos hitekre, hanem a tudományos meggyőződésre építhessék 
világlátásukat. Ilyen ember Barabási Albert-László hálózatkutató is, aki 
A képlet című könyvében - sokéves kutatómunkát összegezve - a siker 
törvényszerűségeit tárja fel a nagyközönség előtt.

A SIKER SOHA NEM RÓLAD SZÓL, DE MÉG CSAK NEM IS TELJESÍTMÉNYEDRŐL. A 
SIKER RÓLUNK SZÓL, ÉS ARRÓL, HOGYAN LÁTJUK A TELJESÍTMÉNYEDET.

Barabási ezzel a definícióval indít, mindjárt az elején leszögezve: a 
tudomány - és általában a külső szemlélő - képtelen mérni a belső 
elégedettség szintjét. A hálózatkutatás területe nem is alkalmas arra, 
hogy kiderítse, mennyire boldog egy szupersztár, s hozzá képest mit érez 
a szürke átlagpolgár. A siker kollektív természete ugyanakkor objektív 
módon mérhető - díjak, elismerések, dollárok, kattintások, eladások, 
hivatkozások stb. -, s a háttere is kutatható, feltérképezhető.

I. TÖRVÉNY: A TELJESÍTMÉNY VONZZA A SIKERT. DE HA A TELJESÍTMÉNY NEM 
MÉRHETŐ, A SIKERT A HÁLÓZATOK HATÁROZZÁK MEG.

A kemény munka néha valóban meghozza gyümölcsét. A tenisz világában 
folytatott kutatások arra az eredményre jutottak, hogy a teljesítmény 
erősen korrelál a sikerrel. Olyannyira, hogy a szerző kutatócsoportja ma 
már pontosan meg tudja jósolni, hogy egy napon belül hány ember fog 
rákattintani egy adott játékos Wikipédia-oldalára egy konkrét mérkőzés 
után. Igen ám, de a tenisz egy különlegesen steril terület. Egyéni 
sport, ez nagyban leegyszerűsíti a képletet, továbbá az eredmények 
magukért beszélnek. Életünk más színterein ugyanakkor a teljesítmények 
közel sem hasonlíthatók egymáshoz ilyen objektív módon. Barabási a 
festészetet hozza példaként, ahol ember legyen a talpán, aki a művészi 
értéket mérni képes. Rembrandt Aranysisakos férfi című festménye például 
a nyolcvanas évekig tömegeket vonzott a berlini Frigyes Császár 
Múzeumba. Amint kiderült, hogy a kép nem is Rembrandttól való, az 
érdeklődés azonnal alábbhagyott. Tudunk ellenpéldát is: a Mona Lisa egy 
bő évszázaddal ezelőttig csak egy volt a Louvre sok értékes festménye 
között, csak azután vált minden idők legismertebb alkotásává, hogy 
1911-ben - fényes nappal! - ellopták a múzeumból, s két év hajtóvadászat 
kellett hozzá, hogy előkerüljön. Ami a modern képzőművészetet illeti, a 
szerző kutatócsapata félmillió festő közel hárommillió alkotásának 
kiállítási adatait vizsgálta 1980-tól 2016-ig; 14 ezer galériát és 
nyolcezer múzeumot érintően. Munkájuk eredményeképpen kirajzolódott egy 
térkép, mely pazarul feltárta a műalkotások útját a világban. Azt 
találták, hogy amelyik alkotónak sikerül kiállítania a meghatározó 
csomópontok valamelyikében, abból garantáltan szupersztár válik. Erre 
azonban csekély az esély, ugyanis a kisebb galériák csupán egymás közt 
utaztatják a festményeket, erről a szintről nemigen nyílik átjárás a 
meghatározó centrumokba. Andy Warhol már jóval korábban átlátta a 
lényeget: "Ahhoz, hogy valaki a képzőművészetben sikeres legyen, az 
kell, hogy műveit egy jó nevű galéria állítsa ki, méghozzá ugyanazon 
okból, amiért például Christian Dior soha nem árulta munkáit a 
Woolworth'sben."

II. TÖRVÉNY: A TELJESÍTMÉNY KORLÁTOS, A SIKER KORLÁTLAN

Míg a festők többségének egy teljes pályafutás sem elég ahhoz, hogy tíz 
kiállításig jussanak, addig vannak néhányan, akiknél ez a szám az ezret 
is eléri; Andy Warhol esetében pedig meghaladja a tízezret is. Vagy 
tekintsük a golf világát: Tiger Woods nevét egy világ ismeri, de vajon 
meg tudunk-e nevezni rajta kívül más golfjátékost? 2009-ben Woods lett 
az első profi sportoló, aki aktív évei során elérte az egymilliárd 
dolláros bevételt, miközben versenytársai átlagosan évi 100 ezer dollár 
körül keresnek. Pedig Tiger Woods - akármilyen kimagasló tehetség is - 
ennyivel nem jobb a mezőnynél. Ha nyer, csak kicsivel nyer; a mutatói 
nem sokkal jobbak, mint a többi versenyzőé. Az emberi teljesítmény 
igencsak korlátos, mi több, e korlátok kalkulálhatók. Filippo Radicchi - 
aki szintén a siker tudományát kutatja - 1896-ig visszamenően elemezte 
az újkori olimpiák adatait, s megállapította, hogy a rekordok 
megdöntésének eloszlása haranggörbét ír le. Ez alapján sikerült 
megjósolnia egy sor konkrét rekorddöntést - néhányat egészen megdöbbentő 
pontossággal. (Számításai szerint a 100 méteres síkfutás terén az 
elérhető legjobb eredmény 8,28 másodperc, úgyhogy van még mozgástér a 
jövő atlétái számára.) Az emberi teljesítménynek tehát nagyon is van 
felső határa, a sikernek azonban nincs; az a néhány szupersztár, aki 
kiemelkedik a mezőnyből, aránytalanul magas jutalmazásban részesül.

III. TÖRVÉNY: ALKALMASSÁG * KORÁBBI SIKER = JÖVŐBELI SIKER

A szerző több olyan kutatást is említ, amelyben totál kezdők sorsára 
fókuszáltak. Az egyik a Kickstarter oldalára feltöltött induló 
vállalkozásokat érinti. (Ez egy olyan amerikai portál, ahol kezdőtőkét 
igénylő ötletek jelennek meg, a látogatók pedig adományaikkal 
támogathatják a nekik tetszőket.) Véletlenszerűen kiválasztottak 200 
olyan új projektet, melynek egyenlege nullát mutatott. Az egyik felét 
megtámogatták egy jelképes összeggel, a többit hagyták parlagon heverni. 
Az eredmény: az előbbiek kétszer akkora eséllyel részesültek további 
támogatásokban, mint a kontrollcsoport. Egy másik, erre rímelő kísérlet 
a MusicLab-hoz kötődik: 14 ezer fiatalt tereltek 9 virtuális szobába, 48 
amatőr zenekar számait rangsorolandó. A jutalmuk az volt, hogy a nekik 
tetsző számokat szabadon letölthették. 8 szobában mindenki folyamatosan 
láthatta, hogy az adott csoport tagjai mely számokat töltötték le. Azt 
figyelték meg, hogy e 8 virtuális közösségben hamar megszülettek a 
favorit nóták, majd a résztvevők mindvégig ki is tartottak ezek mellett. 
Az igazán érdekes pedig elsősorban az, hogy az elkészült 8 lista 
semmiféle hasonlóságot nem mutatott; akadt olyan szám, amely az egyik 
csoportban toronymagasan vezetett, míg a másikban a hátsó szekcióban 
kullogott. Vagyis az esetek többségében nem a tényleges alkotói minőség 
döntött (már ha létezik ilyen egyáltalán), hanem a többiek értékítélete. 
A tanulság mindkét esetből: semmi sem olyan fontos, mint a kezdőlökés, 
hiszen a siker sikert szül. Aki és ami sikeresnek tűnik, az vonzza a 
további sikereket - Barabási ezt preferenciális kapcsolódásnak nevezi. 
Természetesen nincs új a Nap alatt - ezt a jelenséget az élet számtalan 
színterén megtapasztalhatjuk. Már az állatvilágban is működik; 
klasszikus kísérletnek számít, amikor a társtalan hím fajdkakas mellé 
egy kitömött nőstényt helyeznek, melynek hatására a hús-vér nőstények is 
megjelennek. (Az evolúciós biológia terminológiája ezt úgy nevezi: 
pre-selection.) Ugyanezt a látszat-kereslet képzést figyelhettük meg a 
kilencvenes évek aluljáróiban az "itt a piros, hol a piros" játék 
pitiáner csalóinál is. Nem létezett olyan stand, ahol pangó 
érdektelenséggel megállt volna az élet; mindig akadt 3-4 potenciális 
fogadó, akik állandó közönséget alkottak, hogy további érdeklődőket 
vonzzanak maguk közé. Érdekes módon ez a fogás még úgy is működött, hogy 
messze lerítt mindegyikükről, hogy egyazon banda - többnyire rettenetes 
színészi képességekkel megáldott - tagjai.

IV. TÖRVÉNY: MÍG A CSAPAT SIKERE A SOKFÉLESÉGBEN ÉS AZ EGYENSÚLYBAN 
REJLIK, A BABÉROKAT MINDIG EGYVALAKI ARATJA LE

Csapatsportok, szerzőgárdák, kutatócsoportok... manapság kevés a 
magányos hős, a legtöbben team-munkában alkotnak. Igen ám, de egy 
Nobel-díjat például nem lehet százfelé vágni, márpedig sokszor olyan 
cikkek hozzák az elismerést, melyeket több tucat szerző jegyez. 
Barabásiék létrehoztak egy olyan algoritmust, mely képes üzembiztosan 
előrejelezni, ki kapja a díjat egy adott projekt szereplői közül. A 
megoldás kulcsa: az észlelés számít, nem a teljesítmény. Az algoritmus 
könnyedén leköveti a Nobel-bizottság gondolkodásmódját, s feltérképezi, 
hogy az adott tudományterületen az érintettek közül korábban ki mennyit 
publikált. Egy adott közösségből szinte kivétel nélkül az viszi a 
pálmát, aki a múltban a legtöbbet tette le az asztalra a szóban forgó 
szakterület kapcsán, tökéletesen függetlenül a díjazott felfedezésben 
való szerepvállalás mértékétől.

V. TÖRVÉNY: HA KITARTUNK, A SIKER BÁRMIKOR BEÜTHET

Albert Einstein - aki 26 évesen megírta a speciális 
relativitáselméletről szóló cikkét - így nyilatkozott: "Aki 30 éves 
koráig nem alkot valami nagyot a tudományban, az már nem is fog." 
Barabási csapata ráállt a kérdésre, s csaknem két évig tartott, míg több 
tízezer kutató csaknem 40 millió publikációját megvizsgálva hasonló 
eredményre jutottak: a sikeres kutatásokra tipikusan a karrierek első 
két évtizedében lehet számítani. Az áttörés esélye a pályafutás 20. 
esztendeje után drámaian zuhanni kezd. Az elszomorító eredményt látva 
tovább folytatták vizsgálódásukat, és az találták: ugyanez igaz a 
produktivitásra is. Vagyis: úgy tűnik, nem az életkor az, ami számít, a 
kreativitásnak nincs szavatossági ideje. Egy tudós legnagyobb hatású 
munkája ugyanúgy lehet az első, ahogyan a kétszázadik is. Nem azért jön 
korán a siker, mert a fiatal agy frissebb, hanem a lendület miatt: a 
tudósok jellemzően nagyságrendekkel többet publikálnak ifjúkorukban, 
mint későbbi életszakaszaik során.

JÓKOR, JÓ HELYEN

Kivételesek című könyvében Malcolm Gladwell már 2009-ben rámutat arra, 
hogy a siker - túl az egyéni ambíción - sokszor elsősorban azon múlik, 
hogy jókor legyünk jó helyen. Kutatómunkájának első állomását egy 
ifjúsági jégkorong meccs jelentette, melynek játékosstatisztikáját 
böngészve döbbenten vette észre: a pályára lépő hokisok túlnyomó 
többsége januári, vagy februári születésű. Valahogy sejtette, hogy ez 
nem lehet a véletlen műve és azt is valószínűnek tartotta, hogy nem a 
Bakok és Vízöntők különleges tehetsége a kulcs. Kis utánajárással 
megtudta, hogy a fiatal játékosokat születésük naptári esztendeje 
szerint szerepeltetik az egyes kategóriákban, ami fizikai fejlettség 
tekintetében elképesztő előnyt jelent az első negyedév szülötteinek, s 
szinte ledolgozhatatlan hátrányt a novemberieknek és decemberieknek. 
Hasonló érdekességeket vett észre akkor is, amikor az informatika 
milliárdos nagyágyúit vette górcső alá. Vajon mi a közös Bill Gates és 
Steve Jobs életútjában? Elsősorban az, hogy - szakterületük sok más 
meghatározó alakjával együtt - 1955-ben születtek. Ez azt jelenti, hogy 
a hetvenes évek elején jártak középiskolába, pont amikor a 
számítástechnika tudománya még az első, ügyetlen lépéseit tette. Ha 
Gates és Jobs pár évvel korábban látja meg a napvilágot, már rég 
egyetemre jártak volna, s borítékolhatóan más karrierálmokat dédelgettek 
volna, amikor az első lyukkártyás gépek megjelentek. Ha pár évvel később 
születnek, simán lemaradnak mindenről. Barabási Albert-László nem 
fogalmaz meg külön törvényt e jelenség kapcsán, azonban könyvében 
lépten-nyomon megjelennek azok a megfigyelések, melyek a véletlen 
szerepére hívják fel a figyelmet.  Megemlíti például az Erzsébet 
Királynő Zenei Versenyt, melyet - a részrehajlás kiküszöbölése érdekében 
alkotott számos szabálya miatt - a legigazságosabb tehetségkutatónak 
tartanak. A 12 döntős ugyanazt a darabot adja elő, a zsűri naponta két 
versenyzőt hallgat meg. Csodák csodája: még sosem nyert olyan zenész, 
akit az első napra sorsoltak, ugyanakkor messze a legtöbbször az ötödik 
napon szereplő művészek közül került ki a győztes. Hasonló tendencia 
érvényesül az Eurovíziós Dalfesztiválokon, a műkorcsolyaversenyeken és 
számos más vizsgált eseményen, ahol zsűri, vagy vizsgabizottság dönt a 
jelöltek sorsa felett - abszolút meghatározó, hogy az érintettek a 
riválisokhoz viszonyítva mikor kerülnek sorra. A véletlen döntő szerepét 
legszemléletesebben Einstein példátlan ismertsége mutatja. Lássuk be: 
egyedülálló jelenség az, hogy egy tudós arcképét a világ minden pontján 
azonosítani tudják. S hogy honnan e népszerűség? Az 1921. április 3-án 
New Yorkba látogató tudóst húszezres sokadalom fogadta. A helyszínre 
érkező újságírók maguk is dobtak egy hátast a szokatlan csődület láttán. 
A másnapi sajtó lelkesen be is számolt róla, micsoda tömeg verődött 
össze a híres fizikus tiszteletére, s innentől nem volt megállj: 
akárhová is utazott, hasonló fogadtatásban részesült. A vicc csak az, 
hogy New Yorkban még véletlenül sem miatta jött össze az a sok ember. 
Einstein csupán egy cionista delegáció tagjaként érkezett, a tömeget 
pedig a helyi zsidó közösségek vezetői verbuválták. A legtöbben még csak 
nem is hallottak soha a relativitáselméletről...

Barabási törvényei egyértelműen azt támasztják alá, hogy a siker 
rendszerint a legkevésbé sincs arányban a befektetett munkával. Ez 
persze nem jelenti azt, hogy az erőfeszítések megspórolhatóak, vagy hogy 
vacak teljesítménnyel is szupersztárrá válhat bárki. Sokkal inkább azt, 
hogy a számos kiváló versenyző közül nem feltétlenül a legkiválóbbak 
viszik a pálmát; s hogy a győztesek jutalma mindig aránytalanul magas. 
Mindez elsősorban az emberiség nyájszellemével áll összefüggésben: a 
legtöbben azt lájkoljuk, amit más is lájkol. S hogy milyen 
következtetéseket tudunk levonni mindebből? Alapvetően háromfélét; egy 
ostobát, s két bölcset. Kezdjük az előbbivel: a "Foglaljuk el a Wall 
Streetet" és más, hasonló mozgalmak nem képesek megemészteni, hogy siker 
sikert szül, s hogy a gazdagok még gazdagabbakká válnak. Az ilyenfajta 
gyermeteg, kommunista hőzöngés már csak azért is nevetséges, mert a 
szupersztárokat - legyenek festők, sportolók, zenészek, vagy épp 
brókerek - mi magunk emeljük fel, mindenféle kényszer nélkül. Ez maga a 
demokrácia - annak minden előnyével és hátrányával. Léteznek azonban 
megszívlelendő tanulságai is Barabásiék kutatómunkájának. Ha tudjuk, 
hogy a nyájszellem ilyen brutális mértékben formálja a sikert, úgy 
egyetlen másodpercig sem becsülhetjük le a tömegmarketing szerepét. Ez 
azonban csakis akkor érvényes, ha eladóként vagyunk jelen a piacon. 
Vevőként, fogyasztóként, választópolgárként sokszor érdemes pont 
szembemenni a tömeggel, vagy legalábbis szkeptikusan kezelni a bégető 
hangokat. Egészen biztosan az vezet a leggazdagabb és legkomplexebb 
élethez, ha képesek vagyunk az önálló értékítéletre, s van elég 
bátorságunk a magunk útját járni.


-- 

Üdvrivalgással:
KEA.