[Grem] Raffay E. lejáratásának oka, h. könyveket ír a szabadkőműveek viselt dolgairól / Földi L. bizt.pol.sz.

[Emoke Greschik]

 A történészi diploma védőpajzsa
Raffay Ernő lejáratásának oka, hogy könyveket írt a szabadkőművesek viselt
dolgairól
Földi László
https://mandiner.hu/cikk/20200703_a_torteneszi_diploma_vedopajzsa

Vannak olyanok – jómagam is ebbe a csoportba tartozom –, akik történelem
szakos diplomát szereztek ugyan, de operatív tisztek lettek a hírszerzés
kötelékében. A világon mindenhol a titkosszolgálatok – legyen az hírszerzés
vagy elhárítás – a diplomásokat keresik és próbálják „beszervezni”, vagyis
meggyőzni őket arról, hogy tárgyi ismereteiket, elemzőképességüket
leginkább az operatív munkában hasznosítsák. Van, aki rááll, de a
történelemtanári diplomával rendelkezők többsége inkább marad a
végzettségéből adódó kaptafánál.

Attól, hogy egy titkosszolgálati operatív tiszt történelem szakon végzett,
még nem lesz történész, hiszen nap mint nap egészen más irányú munkát
végez. Beleáshatja magát a régmúlt izgalmas történéseibe, hogy könnyebben
igazodjon el a napi politika mint megélt történelem eseményei és
összefüggései között, de ettől nem lesz a történettudományok felkent
mestere. Ahogy a történész sem válik operatív tisztté azáltal, hogy
levéltárakban kutatja a titkosszolgálatoknál keletkezett dokumentumokat. A
múlt eseményeinek elemzése eredeti források bevonásával azt a célt
szolgálja, hogy hozzásegítsen az adott korszak megértéséhez. A munka
mozaikelve és a végkövetkeztetés – mint végeredmény – létrejötte nem könnyű
és persze a tévedést is magában hordozó eljárás.

Valamikori bölcs tanáraim gyakran figyelmeztettek, hogy utólag óvatosan
kell levonni konklúziókat, mert a közben eltelt időszak eseményei
befolyásolhatják az értékítéletünket. Tisztességesebb eljárás, ha az adott
korba visszalépve csak és kizárólag az akkor fellelhető adatokat tekintjük
elsődleges forrásnak, elemzésre alkalmas információnak. Nem könnyű
elvonatkoztatni az egyébként később bekövetkező dolgoktól – stratégiai
elemzésekkel összefüggésben talán nem is lehet –, de az objektivitás
elsődleges mércéje mégis ezt követeli.

A teljesítési kényszer persze nagy úr, mely képes elcsábítani vagy a helyes
útról leterelni nemcsak egyes történészeket, hanem a titkosszolgálat
munkatársait is. Hasonló műfaj, mégis teljesen különböző célirány. A
hírszerzés és elhárítás jelentései­ben kizárólag az objektív valóság – a
tényszerű igazság – kaphat helyet. A tévedés jogával nem élhet. Talán ez az
egyetlen iparág, ahol nem lehet találgatni, mellébeszélni vagy pláne hasra
ütve konzekvenciát levonni. Egyszerűen azért, mert a szolgálatok azzal a
kiváltságos adottsággal rendelkeznek, hogy bármilyen módszerrel
hozzáférhetnek adatokhoz, forrásokhoz. Pontosabban fogalmazva ez nem
lehetőségük, hanem törvényi felhatalmazással biztosított kötelességük.
Addig kutatnak, keresnek, amíg az ellenőrzött adatok összességéből össze
nem áll maga a végtermék: az információ.

A történész sem tekinthet másként az általa kutatott korszakra, hiszen
erkölcsi kényszer a valóságra épülő és bizonyítható igazság feltárása. A
forráskutatás, az elemzés kitartást igénylő művelete segíti ahhoz, hogy a
mozaik kockáiból élvezhető egész jöjjön létre. Különösen nincs könnyű
helyzetben az, aki a titkosszolgálatok iránt érdeklődik, s mint civil kíván
azok kártyáiba belelátni. Már az elején meg kellene barátkoznia azzal a
gondolattal, hogy sosem fog hozzáférni az összes olyan adathoz, amelyek
ismeretében valóban autentikus végeredményre jutna. Ráadásul az operatív
tisztek a nekik megtanított „kreativitásból” adódóan igyekeznek eltüntetni
a nyomokat.

A kutató a levéltárban fellelt dokumentumokról azt gondolja, tartalmuk
megegyezik a történés cáfolhatatlan valóságával. Micsoda tévedés!
­Konspirációs okokból az operatív találkozóról készült dokumentum egyik
része a B dossziéba kerül, míg a másik fele az M dossziéban landol. Ebből
következően a kutatást végző történész csak akkor kap reális képet, ha
mindkét dossziét egy időben tudja elemezni. És akkor még nem vizsgáltuk meg
az adott titkosszolgálati munkatárs további trükkjeit, amit a felügyeletére
bízott ügy védelme érdekében alkalmazott.

A rendszerváltás utáni évtizedekben kiélezett vita folyt arról, legyen-e
nyilvános a szolgálatok adattára, vagyis szabadon kutatható. Szakmailag
nonszensz, hogy ez részben megtörtént. Hiszen ha valami titkos, akkor mitől
nyilvános? Következménye pedig az lett, hogy jó néhányan – no, nem mindenki
– a történelemmel foglalkozók közül, akik a titko­sszolgálat múltját
vizsgálják és egyfajta vérbírói szerepet vállaltak, rettenetes tévedésben
vannak.

Mivel nem voltak operatív tisztek, de egyre több részinformációt ismernek
meg és válnak saját maguk mércéje szerint tévedhetetlenné, már
bizonyítottan el is tévedtek. Egy névről, amit a levéltári iratok között
találtak, csak akkor mondható ki, hogy tudatosan együttműködő ügynök volt,
ha az alábbi feltételek maradéktalanul összevethetők. Az illető bevallja.
Tagad ugyan, de létezik egy általa aláírt együttműködési nyilatkozat. Az M
dossziéval párhuzamosan olvasható a hozzá tartozó B dosszié is. Esetleg az
illető kézzel írt jelentése rendelkezésre áll. De az sem zárható ki, hogy a
dossziét kezelő tiszt „túlfantáziált” egy elsődleges kapcsolatot.

Lefordítva ez annyit tesz, találkozott valakivel, aki nem tudta róla,
kicsoda, így fenntartás nélkül fejtette ki a véleményét. Találkozásuk során
az operatív tiszt a beszélgetés bizonyos megjegyzéseit értékesnek ítélte,
és információs jelentést írt belőle, amelyet így kezdett: X. Y. fedőnevű
hálózati kapcsolatom elmondta, hogy… Ez természetesen inkorrekt eljárás
nemcsak a vétlen személyre nézve, hanem a szolgálaton belül is zavart kelt.
Hogy mégis előfordul? Igen, hisz egy operatív együttműködés kialakítása
hosszú folyamat, a beszervezési cél elérése pedig rögös út, úgy hívják:
operatív megoldás. Ne feledjük, a titkosszolgálati akciók,
kapcsolatépítések fedésen keresztül indítandók. Vagyis a célszemély csak
később szembesül azzal – vagy sohasem, ha ez úgy indokolt –, hogy
beszélgető partnere valójában a szervezet munkatársa. Ha sosem derül ki
számára, hogy vitapartnere a szolgálat munkatársa volt, hogyan kérhető
számon rajta az „ügynökmúlt”?

Ilyen, a titkosszolgálatok útvesztőiben eltévedt történész Ungváry
Krisztián is, aki egyik írásában hitelteleníteni akarta Szakács Árpád
állításait a szabadkőműves-világgal kapcsolatban. Érveit alátámasztandó
megjegyezte, hogy a Szakács Árpád véleményével egyetértő Raffay Ernő
történész, a rendszerváltás egyik prominens politikusa III/III-as ügynök
volt. Raffay Ernő pedig – egyébként hogy jön ez ide egy ilyen vitában? –
nem volt ügynök. Tények: megkérdeztem, és azt válaszolta, nem volt ügynök.

A magam részéről elhiszem, amit Raffay mond. Elfogadom, mert mondja,
elfogadom, hiszen nincs olyan dokumentum, amelyen szerepelne a kézjegye
vagy a kézírásával készült információs jelentés. Szervezetszerű kapcsolata
nem volt a szervekkel. Egyetemi oktatóként persze találkozhatott
úgynevezett „szt” tiszttel mint egyetemi kollégával, ahogy ma is
megtörténhet még Ungváry Krisztiánnal is. Lejáratásának tehát egyetlen oka,
hogy nem volt rest, és dokumentumokon alapuló könyveket írt a
szabadkőművesek viselt dolgairól.

És még egy rossz hír, bárkinek címezve. Kivétel nélkül, mindenkiről
összeállítható így utólag is B és M dosszié szaftos részletekkel arról, mit
tett a múltban. Nem gondolom, hogy a történelemtudós kiemelt feladata lenne
kiszolgálni kitapintható politikai érdekeket történészi diplomája
védőpajzsa mögé bújva. Amikor valaki kívülállóként a titkos­szolgálatok
labirintusába téved, feltétlen gondoljon arra: „Ha megbolygatsz egy
méhkast, nem úszod meg méhszúrás nélkül.”

*A szerző titkosszolgálati szakértő*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200705/6bb22a5b/attachment.html>