[Grem] !!! Gui Angéla jótékonysági futó a határontúli magyar árva gyerekekért

[Emoke Greschik]

Még saját kocsim sincs, nemhogy kamionom!” – Gui Angéla jótékonysági futó
Tompos Vince <https://kepmas.hu/hu/tompos-vince>


*„Nem tartom magamat normális embernek, mert ha az lennék, nem csinálnék
ilyet, hanem tévénézés közben a fotelban enném a chipset” – mondja magáról
Gui Angéla, aki 2015 óta szervez véradással egybekötött jótékonysági
futásokat. Angéla a közel hatéves önkéntes munkájának eredményeként befolyt
összegekből hazai és határon túli gyermekotthonok lakóinak mindennapjait
könnyíti meg. Nagyinterjú.*
[image: Gui Angéla]
hirdetés

*– A beszélgetésre készülve József Attila: Nem én kiáltok! című versének
részlete jutott eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod
meg arcodat.” Úgy érzem, ez a két verssor lehetne akár a mottód is.*
– Nagyon jól megfogtad a lényeget! Ez egy szép versidézet, József Attilát
egyébként is nagyon szeretem. Sok igazság van rám nézve ebben a versben.
Több interjúban elmondtam már,* hogy hosszú, nehéz út van mögöttem. *Az
emberek a közösségi médiában és a sajtóban egy élettel, energiával teli
mosolygós nőt látnak, aki megváltja – ha nem is a világot, de – gyerekek
tucatjait. Ám *a felszabadult arc mögött egy nagyon hosszú, rögökkel teli
utat megjárt ember is van.*

*– Mire gondolsz pontosan?*
– *Romániában, a Partiumban születtem, és 26 éves koromig ott is éltem.
Ceauşescu Romániája meghatározta a kisebbségi létemet. Ahhoz, hogy le
tudjak érettségizni, választhattam, hogy lakatos vagy hegesztő leszek*. Egy
meghatározott életpálya volt tehát előttem, amit nem volt könnyű
elfogadnom. Emellett *változó anyagi körülmények között éltünk, és bizony
szép számban értek bennünket családi tragédiák is. Újságíróként dolgoztam a
megyei lapnál, aztán a Szatmári Friss Újsághoz kerültem, ahol
nagyinterjúkat írtam arról a kérdéskörről, hogy kisebbségiként mit érdemes
tenni: menni vagy maradni*. Ha hiszed, ha nem,* én voltam az egyik
élharcosa annak, hogy nekünk magyaroknak bizony a szülőföldön kell
maradnunk! *De az élet másképp alakult: *huszonnégy éves koromban
autóbalesetben meghalt *a nálam *két évvel idősebb nővérem. Halálának
feldolgozása nagyon megviselt *– Németországból egyedül hoztam haza utolsó
útjára. Ám *a Jóisten akkor is megsegített; jobb kezemben volt egy
vonatjegy Budapestre, ahol várt egy fiú, a másikban pedig egy orvosi
beutaló, ami a sikertelen gyászfeldolgozás kezelésére szolgált volna. Én a
jobb kezemet választottam, és felültem a vonatra...*

*– És azóta is budapesti vagy…*
– Nem egészen… Ahogy gyökeret eresztettem volna Budapesten, a* diplomata
férjemet kihelyezték Londonba, ahová természetesen én is vele tartottam. Ez
idő alatt született két gyerekünk. *


*– Mikor kezdtél el futni? – Egy életmódváltó program részeként vágtam neki
ennek a sportnak 39 évesen. Abban az időben már három éve az Egészségügyért
Felelős Államtitkárság kommunikációs vezetőjeként dolgoztam. *Soha nem
voltam elhízva, cigarettához sem nyúltam soha, így nem egy teljes
életmódváltást kellett végrehajtanom.

Valójában *az, hogy elkezdtem ezt a sportot, egy olyan betegség menekülési
útvonala volt, amelyet soha nem tudtak diagnosztizálni. Végül a
huszonhatodik orvos, aki nem mellesleg ultrafutó volt, azt mondta: fogalma
sincs, mitől gyógyulhatok meg, de ha elkezdek intenzíven futni, azzal
semmiképp nem ártok magamnak.*

Erre egyből azt feleltem, hogy ennek én nem hiszem, hogy nekivágok, hiszen
nem vagyok bolond! Aztán *hosszú hónapok után eljutottam a félmaratonig,
majd két-három évvel később jött az első maratoni célkitűzés (nevet...).*

*– És hogy jutott eszedbe jótékonysági futásokat szervezni?*
–* A futástól az már csak egy lépés volt.* Az első félmaratonommal a Bátor
Tábor számára gyűjtöttem, de közben feltettem magamnak a kérdést: miért nem
szervezek én is jótékonysági futásokat?* Az első jótékonysági futás egy 5
nap 500 km-es táv volt, Dévától indítottuk, és meg sem álltunk egészen
Budapestig.* A rendezvénybe több mint tíz városban lehetett becsatlakozni,
és *az öt napig tartó futás előtt és alatt végig lehetett adományt
felajánlani Böjte Csaba „gyermekeinek”. A dévai gyerekekkel együtt
rajtoltunk, és velük együtt is értünk célba Budapesten. Összesen ötmillió
forint gyűlt össze! *Aztán *később a kárpátaljai Irgalmas Szamaritánus
Gyermekotthon megsegítéséért* indított futás következett – ez a helyszín
meghatározta az elmúlt három évben a jótékonysági eseményeinket. *De volt
olyan is, hogy egyik hazai gyermekotthontól a másikig 29 órán át futottunk,
és azokon a helyszíneken, ahonnan elrajtoltunk, valamint ahová befutottunk,
élménynapot szerveztünk az árváknak*. Később *több magyarországi
gyermekotthon számára nyújtottam segítséget.*
Kép
[image: Gui Angéla]

*– A kezdeményezéshez már a legelején neves közéleti személyiségek
csatlakoztak. Hogyan sikerült megnyerned őket az ügyednek?*
– *Öt évvel ezelőtt Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége
elvállalta a fővédnökséget. **Én kértem fel őt; a privát e-mailemről írtam
neki* egy levelet, amiben benne volt,* hogy Böjte Csaba atya gyerekeinek
szeretnék adományokat gyűjteni.* Csaba atyának pedig annyit mondtam a
telefonba, hogy el szeretnék futni Budapesttől Déváig. Szinte biztos, hogy
azt gondolhatta: *„Még hogy valaki 500 km-t fusson azért, hogy ideérjen
hozzám! Na, ez a nő sem egészen komplett!” *– így leült velem és
megbeszéltük a részleteket. Anita asszonynak pedig csatoltam a telefonomon
rögzített Böjte Csaba-üzenetet, amelyben támogatásáról biztosított. *Később,
a jótékonysági futás során Herczegh Anita eljött a határhoz, és vért is
adott. A második alkalommal, amikor a nagydobronyi árváknak
gyűjtöttünk, *Herczegh
Anita akkor is rögtön igent mondott a felkérésemre.* Aztán egyik program
hozta magával a másikat.*

*– Én még csupán a háztömböket kerülgetve kocogok, messze még a több száz
kilométer. Hogy lehet lefutni egyszerre ekkora távot?*
– Amikor futóversenyt szervezek, nem futok soha teljes távot, mert úgy
vagyok vele, hogy az ember vagy fut, vagy futást szervez. Ha éppen egy 500
km-es futás van terítéken, akkor abból lefutok mondjuk 100 kilométert.
Aztán meg csak nézem, ahogy futnak, és közben intézem a szervezési
feladatokat, a sajtót, a szállást, a vacsorát…

*– Te mikor és hogyan futsz egyébként?*
– A* futás számomra egy meditáció: egyedül szeretek futni, az csak az én
időm, mivel minden más időmet másoknak adom. Olyankor magammal vagyok, és
azzal, aki teremtett.* Ha az ember egy hosszabb távot fut,* olyankor jönnek
ezek az „őrült ötletek*” (nevet). Ugyanis tisztában vagyok vele, hogy nem
normális dolog egy 500 km-es futást szervezni fel a Vereckei-hágóra! De
mégis jönnek ezek a gondolatok futás közben... Olyankor megáll az ember,
lenyújt, majd visszatér a valóságba, és rájön, hogy milyen jó, hogy az
előző eszmefuttatását senki nem hallotta, hiszen teljes badarság volt! Majd
másnap elmegy megint futni, és újból jönnek a „hülye gondolatok”, és akkor
már lassan összeáll a kép. * Ilyenkor gyorsan küld egy üzenetet valamelyik
ultrafutónak, hogy „na, megcsináljuk?” És amikor ő visszaír, hogy „naná,
persze!”, akkor már nincs visszaút! Majd meglátom, hogy közben
visszajelzett egy másik ember, aki az anyagi támogatásáról biztosít. Akkor
azzal már a szponzorunk is megvan!*

*A cél pedig mindig adott: hogy segítsünk másokon.* Ez a cselekvő szeretet.
Én ebben hiszek, engem ez mozgat, volt is egy olyan futásunk, amelynek az
volt a szlogenje, hogy „Mozgasd meg a lelked!”

*– Jól sejtem, hogy csakis ennek a sok pozitív történésnek köszönhetően
lehet ekkora felelősséggel járó munkát elvégezni?*
– El kell áruljam,* számomra akkor teljes a feltöltődés, ha a futásban
benne van a határon túli magyar szál is.* Emiatt még kritikák is értek
ismeretlen emberektől, akik a közösségi médiában tették fel a kérdést, hogy
miért nem az anyagországi gyermekeken segítek. Nem volt könnyű megértetni
velük, hogy *minden jótékonysági eseményt önkéntes munkában végzek,
mellette pedig van főállásom. Igaz, jelenleg csak egy, de egy évvel ezelőtt
egyszerre három helyen is dolgoztam*.. Próbáltam megértetni velük, hogy ha
már önkéntes munkában dolgozom, én szeretném eldönteni, hogy kinek segítek.
Egyébként pedig az a jó hírem, hogy mellettem még pont tízmillió magyar
van, aki tud segíteni másokon. Tehát nem vagyok egyedül, az a jó!

*– Nyilván nem egyedül csinálsz minden munkát. Mesélj a csapatodról!*
– *Jórészt egyedül végzem a munkát, mert az én lelkesedésem az, ami
mozgatja ezt az ügyet. A jótékonysági futásnál nagyon jó csapat alakult ki,
ehhez tartoznak a felkért ultrafutók is. Annyi jó ember van, hogy
hihetetlen*, és ezek mind találkoznak ezeken az eseményeken! *Egy-egy
feladatra megbízok néha-néha valakit, de nincs mögöttem hálózat. *A munka
rendezvényszervezési fázisánál egy segítőm van, aki a teendőit nem önkéntes
munkában végzi. Ő intézi többek között a területfoglalásokat,
engedélyeztetéseket, a pólórendeléseket. A jótékonysági gyűjtéseket pedig
teljesen egyedül csinálom. Mindenki azt hiszi, hogy van egy kamionom! *Még
saját kocsim sincs, nemhogy kamionom!* *A garázsunkban tároljuk átadás
előtt az összes adományt.*

*– Már hat év telt el az első jótékonysági futás óta. Mi változott benned?*
– *Azóta az egész életem megváltozott.* Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért
segítek másokon. Már a kérdést sem értem, hiszen számomra ez evidens. Mégis
ezt* kérdezik, hogy a szabad hétvégén miért nem welness-ezek, ahelyett, hog*y
*árvaházba megyek. *Ami nem egy wellnesshétvége, hanem egy kemény lelki
tábor. *Nekünk otthon ez volt a normális, a miénk mindig egy „nyitott ház”
volt. Korábban a játszótéren odaadtam a gyerekem játékát egy másik
gyereknek, most pedig már egy aktív, kiteljesedett segítséget végzek.
Mindig azt mondom, hogy szerettem volna az összes éhező afrikai gyereket
megmenteni, a delfineket megvédeni, és megállítani az esőerdők kiirtását.*
De egy idő után be kellett látnom, hogy ezeket nem tudom végrehajtani. *Most
jutottam el oda, hogy el tudtam fogadni, hogy addig tudok segíteni, ameddig
a kezem elér.** Tavaly kimentünk Ed Sheeran koncertjére a Szigetre, mert a
gyerekemmel ezt kaptuk ajándékba a férjemtől – 60 ezer ember volt kint
aznap.* *Tudtam,* h*ogy elromlott **a nagydobronyi árvaház kazánja,* í*gy
másnap kiposztoltam,
<https://www.facebook.com/angela.gui.14/posts/1220596568307597> hogy ha
egyénenként száz forinttal számolunk, akkor 60 ezer ember anyagi segítsége
hiányzik a kazánhoz – pont annyi emberé,* *amennyien jelen voltak a
koncerten*. *Kilencmillió forint gyűlt össze! Az a leghatalmasabb ebben az
egészben, hogy az emberek elhiszik, hogy tényleg kazánra gyűjtök! Nekem
pedig meg kellett tanulni kezelni ezt a bizalmi viszonyt. Ezt próbálom
átadni a gyerekeimnek is.*

*– És milyen hatása van?*
– Mondok egy példát! *A tizenhét éves lányom tavaly készített egy plakátot
a két évvel ezelőtti, árvaházban fotózott fényképekből. Ahol csak járt,
hirdette, hogy adományt gyűjt a gyerekek számára. A végén annyi
hozzájárulás gyűlt össze, hogy alig tudtuk kivinni a gyerekeknek.*

Mindenki képes segíteni, aki észreveszi, hogy rajta kívül mások is élnek a
világon.

Kép
[image: Gui Angéla]

*– A családod hogy fogadta el, hogy szabadidődben is ilyen sokat dolgozol?*
– Nem volt egyszerű menet. Ez a beszélgetés még korábban játszódott le az
egyik kárpátaljai utam előtt:

–

* Anya, mikor jössz haza? – Vasárnap, kicsim. – Anya, lehet, hogy vasárnap
te hazajössz, de lélekben mikor jössz haza?*

Akkor és ott rádöbbentem, amit addig nem tudtam magamnak megfogalmazni.
Bementem egy bevásárlóközpontba, de azonnal ki kellett mennem. Ilyenkor *két
valóság találkozik; akkor tudtam, hogy még nem tértem vissza igazán.* Azóta
azt is tudom, *hogy lélekben már sosem leszek olyan, mint azelőtt. A
lányaimnak ezt el kellett fogadniuk, és ma már jönnek velem. Hosszú
folyamat volt, míg megtanultam, hogy a saját lányaimat ne **büntessem
azért, mert nem egy, hanem két cipőjük van. *De azt is meg kellett tanulnom*,
hogy ne* *kérjem számon* *rajtuk, ha be akarnak ülni a barátnőjükkel
kávézni. Ne* *szegezzem neki a kérdést,** hogy „te úgy akarsz beülni 500
Ft-ért kávézni, hogy a másik gyereknek nincs mit ennie?” *Megengedem neki,
de mindig hozzáteszem azt is, hogy gondoljon arra, hogy másoknak sokkal
rosszabb helyzete van, mint neki, örüljön annak, amit neki ad az élet. Ez a
tanulás részemről nagyon nehéz folyamat volt.

*– A koronavírus-járvány az idei jótékonysági futást is felülírta.
Szeptemberben a délvidéki Muzslyán működő Emmausz fiúkollégium lakói
számára gyűjtöttetek sporteszközöket. Mi lett volna az eredeti elképzelés?*
*– Idén, a nemzeti összetartozás évében, június 4-én értünk volna célba a
délvidéki Muzslyán lévő fiúkollégiumba egy Kárpát-medencei gyermektalálkozó
keretében. Már láttam magam előtt, hogy a magyar zászlót lobogtatva együtt
futunk be azokkal a gyermekekkel, akikhez eddig elfutottunk. Ott lettek
volna a kárpátaljai, erdélyi, felvidéki és a horvátországi magyarok is*. De
semmi nem volt biztos, mindig mindent *át kellett szervezni. A járvány első
hulláma miatt áttettük őszre a rendezvényt, és el kellett fogadnom, hogy
csak a röszkei határig tarthat, mindenféle célba érkezés nélkül. Aztán
beütött a második hullám, és több közreműködőm kénytelen volt lemondani a
részvételét; volt, aki karanténba került, volt, aki beteg lett, megint
másnak pedig a bokája törött ki. Akkor elgondolkodtam: valóban kell ez
nekem?* *Majd fél órával később jött egy üzenet egy teljesen idegen
embertől, aki azt írta, hogy azt szeretné, ha a lánya olyan lenne, mint
amilyen én vagyok. Mert – ahogy fogalmazott –, olyan kevés ember van, aki
másokon segít.*

Nos, ilyenkor az ember elszégyelli magát! Mert én nem csinálok semmi olyat,
amit itt, ahol ülünk, bárki ne tudna megcsinálni! Nincs varázspálcám,
amivel a sebeket be tudnám gyógyítani. Csak azt teszem, amire bárki képes
lenne.

Nem érzem magamat méltónak arra, hogy példakép legyek. De akkor
elgondolkodtam, hogy tényleg most akarom feladni? Hiszen ez az apuka a
lányának éppen arról mesél, hogy ő is ilyen lehet. Valahonnan tehát mindig
jön egy megerősítés idegen emberektől.

*– A beszélgetésünk alatt végig azon gondolkodom, hogy lehet bírni ezt az
iramot...*
–* Nagyon jól érzem magam a bőrömben 46 évesen is! Minden nőtársamnak azt
tudom mondani, hogy nem kizárólag 20 évesen szép az élet! Tele van az élet
lehetőségekkel, én még most az iskolapadba is beülök.*

*Most érzem azt, hogy egyensúlyban van a munka, a család és az önkéntesség.*

Újságírást, politikai kommunikációt végeztem, de *idén nyáron felvettek a
Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakára, így beülök
az iskolapadba is, és alaposan kitanulom ezt a szakmát, hogy utána még
jobban tudjak segíteni a gyerekeken.*


*– Hánykor kelsz? – Hajnali öt után nem sokkal. Akkor elkezdek háromféle
ételt készíteni, mert nálunk mindenki másra érzékeny. A nagylányom már 18
éves, de mégis olyan jó felkelni és főzni neki. *Ez nem számít feladatnak,
hiszen azt fogja egész nap enni, amit akkor reggel elkészítek neki. Jó
dolog másokról gondoskodni.

*– És mellette még sportolsz is... Mennyit futsz egy nap?*
– Változó, de* általában hetente négyszer elmegyek futni, így összesen 50
kilométer azért elő szokott fordulni egy héten.* Ha pedig van egy cél,
akkor ahhoz mindig van edzéstervem.

*– Mi a következő állomás?*
– Sajnos azt még nem árulhatom el, de *már megvan a következő célunk*.
E*gyébként
amikor vége egy-egy jótékonysági futásnak, mindig azt mondom, hogy ez volt
az utolsó, soha többet nem szervezek semmi*t! De akik ismernek, tudják,
hogy ez azért nem egészen így van! *Az elmúlt években megtanultam, hogy* *ha
menet közben nincs meg a következő cél, akkor amikor vége van az aktuális
eseménynek, olyan üresség keletkezik bennem, amit bizony nagyon nehéz
elviselni.* Annyit mondhatok, hogy *a következő nagyon kemény lesz. Egy hét
szabadság nem lesz hozzá elég, maradjunk annyiban! (nevet…)*


*– Meddig leszel képes végezni ezt a küldetést? – Ameddig lelkesedéssel
tölt el *– lélek nélkül nem érdemes. Csak azért, hogy benne legyek a
tévében, biztosan nem fogom csinálni. De most már megyek főzni!

<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avg.com
<http://www.avg.com/email-signature?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#m_-403294110034949080_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20201230/c5890a21/attachment.html>