[Grem] aug.27. Szt. Mónika ünnepe

[Emoke Greschik]

 SZENT MÓNIKA Augusztus 27.
*Tagaste, 332. +Ostia, 387.

Szent Ágoston De Ordine c. művének vége felé leír egy jelenetet: Néhány
barátjával e munka kérdéseiről vitatkoztak, amikor belépett az édesanyja,
Mónika asszony, és érdeklődött a könyv alakulása felől. Ágoston akkor
utasította az írnokot, hogy Mónika megjelenését és érdeklődését is
jegyezzék fel a könyvbe. Mónika kiáltva tiltakozott: ,,Micsoda? Soha nem
hallottam arról, hogy olyan írásokban, amilyeneket ti olvastok, asszonyok
is szerephez jutottak volna!'' Méltánytalannak érezte, hogy egy tudományos,
filozófiai munkában előforduljon az ő neve. Ágoston azonban azzal nyugtatta
meg, hogy a filozófia szó a bölcsesség szeretetét jelenti: ,,Figyelmen
kívül hagytalak volna ebben a műben, ha nem szeretnéd a bölcsességet. Te
pedig szereted, jobban, mint engem; azt pedig én tudom, hogy engem mennyire
szeretsz. Annyira előrehaladtál a bölcsességben, hogy nem reszketsz még a
halál előtt sem, ez pedig a filozófia csúcsát jelenti. Vajon nem nekem
kellene-e a te tanítványoddá lennem?''

Mónika életének titka az Isteni Bölcsesség, a megtestesült Ige iránti
szeretet, amelyet a szent könyvekből szívott magába. Már a szülői házban,
Tagastéban szívébe plántálódott az Isten iránti szeretet, nem annyira az
édesanyjától, mint egy öreg szolgálótól, aki már Mónika apját is az ölében
hordozta, és szent komolysággal, józan, gyakorlati bölcsességgel megáldott
lélek volt.

Mikor eladósorba került, Mónikát a még pogány Patriciushoz adták feleségül.
Sokat fáradozott azon, hogy férjét megnyerje Krisztusnak, de nem szavakkal,
hanem a tettei által hagyta beszélni férjével az Urat. Férje hűtlenségeit
és féktelen dühkitöréseit hallgatag türelemmel viselte, s a szeretetnek az
a nyelve, amelyben a bölcsesség és a kereszt szeretete nyilvánult meg,
végül meghódította a férjét. Patricius élete vége felé katechumen lett, és
a halálos ágyán megkeresztelkedett.

Özvegysége éveit Mónika a tevékeny szeretetnek szentelte. Erejét az
oltárból merítette: egyetlen napot nem mulasztott el szentmise nélkül,
esténként is a templomba sietett az imádság órájában.

Rendíthetetlen hite és erős szeretete mégis főleg Ágostonnal kapcsolatban
mutatkozott meg. Nem sokkal azután, hogy a világra hozta, kereszttel
jelölte meg az újszülött homlokát és sót tett a szájába, s ezzel -- a kor
szokásainak megfelelően -- katechumennak tekintette a fiát. Maga Ágoston is
úgy emlékezett erre később, hogy már kora gyermekségében megfogant az
Egyház méhében. De e lelki fogantatás és a születés között hosszú évtizedek
teltek el, melyek során Mónika sokat gyötrődött érte, s szinte másodszor
is, sokkal keservesebb vajúdások közepette mint először, megszülte őt, most
már az örök életre. Könnyek között könyörgött a fiáért hosszú évekig,
anélkül, hogy Istenbe vetett bizalma megingott volna. Álma és egy püspök
szava, aki azt mondta neki: ,,lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke
elvesszen'', erősítette meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy
fogadta, mintha az égből jöttek volna.

Mikor Ágoston úgy határozott, hogy elszakad édesanyjától és Rómába
költözik, hogy ott tanítson, Mónika erőszakkal vele akart menni. Határozott
szándéka volt, hogy vagy visszatartja az utazástól, vagy maga is vele megy.
Ágostonnak azonban egyelőre elege volt a gondoskodásból, ki akart
szabadulni az anyai szárnyak alól. Mónika egészen a karthagói kikötőig
követte a fiát, s akkor Ágoston becsapta őt, nélküle vitorlázott el Róma
felé. Mónika az egész éjszakát végigimádkozta Szent Ciprián (lásd
szeptember 16-án) sírjánál, hogy Isten ne engedje elindulni a fiát, de a
hajó Ágostonnal együtt kifutott a kikötőből. Reggel Mónika felfedezte, hogy
egyedül maradt, és ,,eszét vesztve a fájdalomtól, jajgatással és
sóhajtozásokkal töltötte meg Isten fülét''. Isten az egész éjszaka
ismételgetett kérést nem hallgatta meg, hogy a másikat, azt, amelyik sokkal
fontosabb volt és Ágoston megtérésére vonatkozott, teljesítse.

Mindenesetre Mónika a karthagói kikötőben mérhetetlen magára hagyottságot
érzett, mert mint az anyák általában, ,,sőt, a többi édesanyánál sokkal
jobban'' magánál és magának akarta tartani a fiát. Mindabból azonban, amit
átszenvedett, megtanulta, hogy Isten kezére bízza a gyermekét, s végül
egészen odaajándékozza Istennek.

Bizonyos idő elteltével mégis követte Ágostont, de ő akkor már Milánóban
élt és Szent Ambrus tanítványa volt. Mónika egyszerre megérezte, hogy
mennyire megragadta és át is formálta a fiát a szent püspök szava. Ezért
úgy szerette Ambrust, mint ,,Isten angyalát'', és úgy csüngött az ajkán,
mint szomjas ember az élő vizek forrásán. Milánóban kapta meg a választ
régi-régi kérésére: 387 nagyszombat éjszakáján Ágoston, annak fia, Deodatus
és barátja, Alypius együtt vette fel a keresztséget. Mónika pedig boldogan
ünnepelt, és hálát adott Istennek.

A keresztség után elhagyták Milánót, és egy időre valamennyien
visszavonultak Cassiacumba, majd elhatározták, hogy hazatérnek Afrikába.
Mónika azonban még útközben, mielőtt tengerre szállhattak volna, a
kikötővárosban, Ostiában megbetegedett és meghalt. Kívánsága szerint ott,
Ostiában temették el.

Ágoston egy imádsággal fejezi be édesanyja történetét: ,,Nyugodjék békében
a férjével együtt, aki előtt és aki után nem volt más férje, akinek
szolgált, s akiben megtermette a türelem gyümölcsét, mert őt is megnyerte,
Uram, neked. Add, hogy mindnyájan, akik ezt olvassák, oltárodnál
megemlékezzenek Mónikáról, a te szolgálódról, és vele együtt Patriciusról
is, aki egykor az ő férje volt, s kinek testéből, nem tudom hogyan, engem
is erre az életre vezéreltél. A jámbor lelkek emlékezzenek meg róluk, akik
az én szüleim voltak ebben a mulandó világosságban, s akik most már
belőled, az Atyából és a katolikus Anyából a testvéreim, és velem együtt a
mennyei Jeruzsálem polgárai, ahová a te néped, a kivonulástól kezdve egész
a megérkezésig oly forrón vágyakozik.''

Az ágostonos remeték a 15. században május 5-én ünnepelték Ágoston
megtérését, s az előző napot, május 4-ét választották arra, hogy
megemlékezzenek Szent Mónikáról, kinek halála dátumát nem ismerjük. 1550
körül a római naptárba is felvették az ünnepet. 1969-ben Szent Agoston
ünnepnapja elé, augusztus 27-re helyezték át.
------------------------------

Ez a csodálatos feleség és édesanya ,,ruházata szerint asszony, a hitére
nézve férfi volt; olyan biztonság volt benne, amilyet csak az öregség ad
meg az embernek; olyan szeretete volt, amilyenre csak egy édesanya képes; s
olyan jámborság élt a szívében, amit csak egy keresztény nő hordozhat a
szívében'' -- mondja róla Ágoston.

A Vallomásokban elbeszél egy esetet Mónika fiatal korából, valószínűleg
úgy, ahogy magától édesanyjától hallotta. Szülei Mónikát gyakran küldték le
a pincébe, hogy a nagy amforákból bort hozzon az asztalra. ,,Ő pedig,
mielőtt kisebb kancsókba szétöntötte volna a bort, pajkosságból mindig
megnyalta a nagy kanna szélét, mert a bor igazában nem ízlett neki.
Csakhogy a napról napra ismétlődő játék közben egyre gyakrabban nyelt is a
borból, annyira, hogy egyszer csak élvezettel húzott le egy kisebb
kancsónyit is. Mikor ezt az egyik öreg szolgáló meglátta, megdorgálta érte.
A dorgáló szóra a leány fölényesen odavágott valamit, mire a szolgáló
iszákos nőnek bélyegezte. Ettől Mónika magára eszmélt, s a szolgáló szava
úgy maradt benne, mint valami nagy tövis, és kigyógyította hibájából.''

Ágoston azt is leírja, milyen volt Mónika mint feleség: ,,Ha a férje hűtlen
volt hozzá, nyugodt maradt, soha nem volt közöttük emiatt veszekedés. Azt
is tudta, ha a férje haragos, nem szállhat vele szembe sem szóval, sem
tettel. Hanem amikor már lecsillapodott a mérge, ha jónak látta, számon
kérte a haragjában elkövetett tettet. Sok asszony élt a környéken, akiknek
a férje közel sem volt olyan indulatos, mint Patricius, az arcukon mégis
gyakran lehetett durva ütések nyomát látni. S ha barátnőjüknek arról
panaszkodtak, hogy ez a férjük bűne, akkor Mónika csak annyit mondott, hogy
nem, ez a te nyelved bűne. Amikor más asszonyok, akik jól ismerték a
férjét, és azon csodálkoztak, miként lehetséges, hogy Mónikát nem veri meg,
vagy hogy egy napig sem volt közöttük harag, -- ha valóban jószándékúan
kérdezték -- elmondta, hogyan bánik ő a férjével.''

A legtöbb gondot és bánatot három gyermeke közül Ágoston okozta neki.
Diákkorában kicsapongó életet élt és a manicheusok szektájához
csatlakozott. Akkor a fájdalmában elmerült Mónika álmot látott: egy nagy
útjelző oszlop előtt állt, és látta, hogy egy ragyogó ruhába öltözött ifjú
közeledik feléje. Derűs mosollyal kérdezte tőle, miért sír. Mónika azt
felelte, hogy siratja fiának elveszett lelkét. Az ifjú erre azzal biztatta,
hogy ne keseregjen, mert a fia ugyanabban az irányban halad, mint ő. Akkor
hirtelen megpillantotta Ágostont ugyanazon az ösvényen. Mónika elmesélte
ezt az álmát a fiának, s az úgy értelmezte, hogy anyja meg akarja téríteni
a katolikus hitre. Ennek pedig ellene mondott: ,,Ez nem történhet meg, mert
az angyal nem azt mondta, hogy én leszek ott, ahol te vagy, hanem hogy te
fogsz ugyanoda érkezni, ahova én!'' Miután Ágoston megszökött előle és
Rómába utazott, egyszer csak levelet kapott tőle Mónika, melyben arról
értesítette, hogy megbetegedett. Azonnal útra kelt, hogy betegségében
mellette lehessen. Meg volt róla győződve, hogy ezzel a lépésével Isten
akaratát teljesíti. Ezért nem félt akkor sem, amikor a hajó, alighogy
elhagyták a kikötőt, félelmetes viharba került. A legénység elbújt a hajó
gyomrába, a kapitány pedig megkötöztette magát a fedélzeten, hogy a
hullámok le ne sodorják, vagy a hánykódó hajóról bele ne csússzon a vízbe.
A villámok cikázó, fehér fényében egyszer csak meglátott maga mellett egy
fehér nőalakot. Mónika volt az, aki a hajón lévő összes utas és hajós
között egyedül nem félt. Bátorítani akarta a kapitányt, az pedig ezt
kiáltotta neki: ,,Ki vagy te?'' Ő visszakiáltotta: ,,Egy anya vagyok, aki a
fiához utazik, mert az sokkal nagyobb veszedelemben van, mint ez a vihar.''
,,Honnan van ehhez bátorságod?'' -- kérdezte a kapitány. ,,Attól, aki ezt a
vihart reánk bocsátotta -- hangzott a válasz --, s aki majd ismét
elcsitítja a hullámokat, hogy megérkezhessünk Itáliába.'' E szavakkal
eltűnt a kapitány szeme elől, aki a vihar elültével nem akarta elhinni,
hogy az utasok között lévő Mónika ugyanaz, mint akivel beszélt a viharban.

Édesanyja halálát Ágoston így beszéli el: ,,Akkor hirtelen visszanyerte
öntudatát, ránk nézett, akik ott álltunk mellette, reám és a testvéremre,
és azt kérdezte tőlünk: ťHol voltam?Ť Amikor látta, hogy a fájdalom
teljesen lesújtott minket, így szólt: ťItt temessétek el anyátokatŤ. Én
hallgattam és a sírással küszködtem. A testvérem valami olyasmit mondott,
hogy ő sokkal szívesebben venné, ha hazai földben nyugodna. Anyánk rám
nézett, és mondta: ťNézd csak, mit mond!Ť, majd mindkettőnkhöz intézve
szavait, folytatta: ťTemessétek csak el a testet ott, ahol van, és ne
legyen miatta semmi gondotok. Csak arra az egyre kérlek titeket, hogy az Úr
oltáránál emlékezzetek meg rólam, bárhol lesztek.Ť Mikor ezt kimondta,
elhallgatott, és állapota súlyosabbra fordult. Én fogtam le a szemét. Akkor
mérhetetlen szomorúság áradt a szívembe, és könnyekben akartam kitörni, de
akaratom visszatartotta a könnyeket, és a szemem száraz maradt... Arra is
gondoltunk, nem volna illő, hogy hangos jajgatás és zokogás közepette
temessük el halottunkat, úgy, ahogy a gonosz halál után az örökre
megholtakat szokás siratni, hiszen az ő halála nem volt gonosz, és nem is
halt meg örökre. Ennek tiszta élete volt a bizonysága.''
------------------------------
Istenünk, szomorúak vigasztalója, ki Ágoston megtérése által megmutattad,
hogy irgalmasan elfogadtad Szent Mónika fiáért ontott könnyeit,
közbenjárására kérünk add meg, hogy bűneinket megsirassuk, és kegyelmedből
bocsánatot nyerjünk!
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20200827/7fb564f1/attachment.html>