<div dir="ltr">
<h2 align="center">SZENT MÓNIKA</h2>
Augusztus 27.<br>


*Tagaste, 332.
+Ostia, 387.

<p>Szent Ágoston De Ordine c. művének vége felé leír egy jelenetet:
Néhány barátjával e munka kérdéseiről vitatkoztak, amikor belépett az
édesanyja, Mónika asszony, és érdeklődött a könyv alakulása felől.
Ágoston akkor utasította az írnokot, hogy Mónika megjelenését és
érdeklődését is jegyezzék fel a könyvbe. Mónika kiáltva tiltakozott:
,,Micsoda? Soha nem hallottam arról, hogy olyan írásokban, amilyeneket
ti olvastok, asszonyok is szerephez jutottak volna!'' Méltánytalannak
érezte, hogy egy tudományos, filozófiai munkában előforduljon az ő
neve. Ágoston azonban azzal nyugtatta meg, hogy a filozófia szó a
bölcsesség szeretetét jelenti: ,,Figyelmen kívül hagytalak volna ebben
a műben, ha nem szeretnéd a bölcsességet. Te pedig szereted, jobban,
mint engem; azt pedig én tudom, hogy engem mennyire szeretsz. Annyira
előrehaladtál a bölcsességben, hogy nem reszketsz még a halál előtt
sem, ez pedig a filozófia csúcsát jelenti. Vajon nem nekem kellene-e a
te tanítványoddá lennem?''
</p><p>Mónika életének titka az Isteni Bölcsesség, a megtestesült Ige
iránti szeretet, amelyet a szent könyvekből szívott magába. Már a
szülői házban, Tagastéban szívébe plántálódott az Isten iránti
szeretet, nem annyira az édesanyjától, mint egy öreg szolgálótól, aki
már Mónika apját is az ölében hordozta, és szent komolysággal, józan,
gyakorlati bölcsességgel megáldott lélek volt.
</p><p>Mikor eladósorba került, Mónikát a még pogány Patriciushoz adták
feleségül. Sokat fáradozott azon, hogy férjét megnyerje Krisztusnak,
de nem szavakkal, hanem a tettei által hagyta beszélni férjével az
Urat. Férje hűtlenségeit és féktelen dühkitöréseit hallgatag
türelemmel viselte, s a szeretetnek az a nyelve, amelyben a bölcsesség
és a kereszt szeretete nyilvánult meg, végül meghódította a férjét.
Patricius élete vége felé katechumen lett, és a halálos ágyán
megkeresztelkedett.
</p><p>Özvegysége éveit Mónika a tevékeny szeretetnek szentelte. Erejét az
oltárból merítette: egyetlen napot nem mulasztott el szentmise nélkül,
esténként is a templomba sietett az imádság órájában.
</p><p>Rendíthetetlen hite és erős szeretete mégis főleg Ágostonnal
kapcsolatban mutatkozott meg. Nem sokkal azután, hogy a világra hozta,
kereszttel jelölte meg az újszülött homlokát és sót tett a szájába, s
ezzel -- a kor szokásainak megfelelően -- katechumennak tekintette a
fiát. Maga Ágoston is úgy emlékezett erre később, hogy már kora
gyermekségében megfogant az Egyház méhében. De e lelki fogantatás és a
születés között hosszú évtizedek teltek el, melyek során Mónika sokat
gyötrődött érte, s szinte másodszor is, sokkal keservesebb vajúdások
közepette mint először, megszülte őt, most már az örök életre. Könnyek
között könyörgött a fiáért hosszú évekig, anélkül, hogy Istenbe vetett
bizalma megingott volna. Álma és egy püspök szava, aki azt mondta
neki: ,,lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen'', erősítette
meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy fogadta, mintha az
égből jöttek volna.
</p><p>Mikor Ágoston úgy határozott, hogy elszakad édesanyjától és Rómába
költözik, hogy ott tanítson, Mónika erőszakkal vele akart menni.
Határozott szándéka volt, hogy vagy visszatartja az utazástól, vagy
maga is vele megy. Ágostonnak azonban egyelőre elege volt a
gondoskodásból, ki akart szabadulni az anyai szárnyak alól. Mónika
egészen a karthagói kikötőig követte a fiát, s akkor Ágoston becsapta
őt, nélküle vitorlázott el Róma felé. Mónika az egész éjszakát
végigimádkozta Szent Ciprián (lásd szeptember 16-án) sírjánál, hogy
Isten ne engedje elindulni a fiát, de a hajó Ágostonnal együtt
kifutott a kikötőből. Reggel Mónika felfedezte, hogy egyedül maradt,
és ,,eszét vesztve a fájdalomtól, jajgatással és sóhajtozásokkal
töltötte meg Isten fülét''. Isten az egész éjszaka ismételgetett
kérést nem hallgatta meg, hogy a másikat, azt, amelyik sokkal
fontosabb volt és Ágoston megtérésére vonatkozott, teljesítse.
</p><p>Mindenesetre Mónika a karthagói kikötőben mérhetetlen magára
hagyottságot érzett, mert mint az anyák általában, ,,sőt, a többi
édesanyánál sokkal jobban'' magánál és magának akarta tartani a fiát.
Mindabból azonban, amit átszenvedett, megtanulta, hogy Isten kezére
bízza a gyermekét, s végül egészen odaajándékozza Istennek.
</p><p>Bizonyos idő elteltével mégis követte Ágostont, de ő akkor már
Milánóban élt és Szent Ambrus tanítványa volt. Mónika egyszerre
megérezte, hogy mennyire megragadta és át is formálta a fiát a szent
püspök szava. Ezért úgy szerette Ambrust, mint ,,Isten angyalát'', és
úgy csüngött az ajkán, mint szomjas ember az élő vizek forrásán.
Milánóban kapta meg a választ régi-régi kérésére: 387 nagyszombat
éjszakáján Ágoston, annak fia, Deodatus és barátja, Alypius együtt
vette fel a keresztséget. Mónika pedig boldogan ünnepelt, és hálát
adott Istennek.
</p><p>A keresztség után elhagyták Milánót, és egy időre valamennyien
visszavonultak Cassiacumba, majd elhatározták, hogy hazatérnek
Afrikába. Mónika azonban még útközben, mielőtt tengerre szállhattak
volna, a kikötővárosban, Ostiában megbetegedett és meghalt. Kívánsága
szerint ott, Ostiában temették el.
</p><p>Ágoston egy imádsággal fejezi be édesanyja történetét: ,,Nyugodjék
békében a férjével együtt, aki előtt és aki után nem volt más férje,
akinek szolgált, s akiben megtermette a türelem gyümölcsét, mert őt is
megnyerte, Uram, neked. Add, hogy mindnyájan, akik ezt olvassák,
oltárodnál megemlékezzenek Mónikáról, a te szolgálódról, és vele
együtt Patriciusról is, aki egykor az ő férje volt, s kinek testéből,
nem tudom hogyan, engem is erre az életre vezéreltél. A jámbor lelkek
emlékezzenek meg róluk, akik az én szüleim voltak ebben a mulandó
világosságban, s akik most már belőled, az Atyából és a katolikus
Anyából a testvéreim, és velem együtt a mennyei Jeruzsálem polgárai,
ahová a te néped, a kivonulástól kezdve egész a megérkezésig oly
forrón vágyakozik.''
</p><p>Az ágostonos remeték a 15. században május 5-én ünnepelték Ágoston
megtérését, s az előző napot, május 4-ét választották arra, hogy
megemlékezzenek Szent Mónikáról, kinek halála dátumát nem ismerjük.
1550 körül a római naptárba is felvették az ünnepet. 1969-ben Szent
Agoston ünnepnapja elé, augusztus 27-re helyezték át.
</p><hr>
<p>Ez a csodálatos feleség és édesanya ,,ruházata szerint asszony, a
hitére nézve férfi volt; olyan biztonság volt benne, amilyet csak az
öregség ad meg az embernek; olyan szeretete volt, amilyenre csak egy
édesanya képes; s olyan jámborság élt a szívében, amit csak egy
keresztény nő hordozhat a szívében'' -- mondja róla Ágoston.
</p><p>A Vallomásokban elbeszél egy esetet Mónika fiatal korából,
valószínűleg úgy, ahogy magától édesanyjától hallotta. Szülei Mónikát
gyakran küldték le a pincébe, hogy a nagy amforákból bort hozzon az
asztalra. ,,Ő pedig, mielőtt kisebb kancsókba szétöntötte volna a
bort, pajkosságból mindig megnyalta a nagy kanna szélét, mert a bor
igazában nem ízlett neki. Csakhogy a napról napra ismétlődő játék
közben egyre gyakrabban nyelt is a borból, annyira, hogy egyszer csak
élvezettel húzott le egy kisebb kancsónyit is. Mikor ezt az egyik öreg
szolgáló meglátta, megdorgálta érte. A dorgáló szóra a leány
fölényesen odavágott valamit, mire a szolgáló iszákos nőnek
bélyegezte. Ettől Mónika magára eszmélt, s a szolgáló szava úgy maradt
benne, mint valami nagy tövis, és kigyógyította hibájából.''
</p><p>Ágoston azt is leírja, milyen volt Mónika mint feleség: ,,Ha a férje
hűtlen volt hozzá, nyugodt maradt, soha nem volt közöttük emiatt
veszekedés. Azt is tudta, ha a férje haragos, nem szállhat vele szembe
sem szóval, sem tettel. Hanem amikor már lecsillapodott a mérge, ha
jónak látta, számon kérte a haragjában elkövetett tettet. Sok asszony
élt a környéken, akiknek a férje közel sem volt olyan indulatos, mint
Patricius, az arcukon mégis gyakran lehetett durva ütések nyomát
látni. S ha barátnőjüknek arról panaszkodtak, hogy ez a férjük bűne,
akkor Mónika csak annyit mondott, hogy nem, ez a te nyelved bűne.
Amikor más asszonyok, akik jól ismerték a férjét, és azon
csodálkoztak, miként lehetséges, hogy Mónikát nem veri meg, vagy hogy
egy napig sem volt közöttük harag, -- ha valóban jószándékúan
kérdezték -- elmondta, hogyan bánik ő a férjével.''
</p><p>A legtöbb gondot és bánatot három gyermeke közül Ágoston okozta
neki. Diákkorában kicsapongó életet élt és a manicheusok szektájához
csatlakozott. Akkor a fájdalmában elmerült Mónika álmot látott: egy
nagy útjelző oszlop előtt állt, és látta, hogy egy ragyogó ruhába
öltözött ifjú közeledik feléje. Derűs mosollyal kérdezte tőle, miért
sír. Mónika azt felelte, hogy siratja fiának elveszett lelkét. Az ifjú
erre azzal biztatta, hogy ne keseregjen, mert a fia ugyanabban az
irányban halad, mint ő. Akkor hirtelen megpillantotta Ágostont
ugyanazon az ösvényen. Mónika elmesélte ezt az álmát a fiának, s az
úgy értelmezte, hogy anyja meg akarja téríteni a katolikus hitre.
Ennek pedig ellene mondott: ,,Ez nem történhet meg, mert az angyal nem
azt mondta, hogy én leszek ott, ahol te vagy, hanem hogy te fogsz
ugyanoda érkezni, ahova én!'' Miután Ágoston megszökött előle és
Rómába utazott, egyszer csak levelet kapott tőle Mónika, melyben arról
értesítette, hogy megbetegedett. Azonnal útra kelt, hogy betegségében
mellette lehessen. Meg volt róla győződve, hogy ezzel a lépésével
Isten akaratát teljesíti. Ezért nem félt akkor sem, amikor a hajó,
alighogy elhagyták a kikötőt, félelmetes viharba került. A legénység
elbújt a hajó gyomrába, a kapitány pedig megkötöztette magát a
fedélzeten, hogy a hullámok le ne sodorják, vagy a hánykódó hajóról
bele ne csússzon a vízbe. A villámok cikázó, fehér fényében egyszer
csak meglátott maga mellett egy fehér nőalakot. Mónika volt az, aki a
hajón lévő összes utas és hajós között egyedül nem félt. Bátorítani
akarta a kapitányt, az pedig ezt kiáltotta neki: ,,Ki vagy te?'' Ő
visszakiáltotta: ,,Egy anya vagyok, aki a fiához utazik, mert az
sokkal nagyobb veszedelemben van, mint ez a vihar.'' ,,Honnan van
ehhez bátorságod?'' -- kérdezte a kapitány. ,,Attól, aki ezt a vihart
reánk bocsátotta -- hangzott a válasz --, s aki majd ismét elcsitítja
a hullámokat, hogy megérkezhessünk Itáliába.'' E szavakkal eltűnt a
kapitány szeme elől, aki a vihar elültével nem akarta elhinni, hogy az
utasok között lévő Mónika ugyanaz, mint akivel beszélt a viharban.
</p><p>Édesanyja halálát Ágoston így beszéli el: ,,Akkor hirtelen
visszanyerte öntudatát, ránk nézett, akik ott álltunk mellette, reám
és a testvéremre, és azt kérdezte tőlünk: ťHol voltam?Ť Amikor látta,
hogy a fájdalom teljesen lesújtott minket, így szólt: ťItt temessétek
el anyátokatŤ. Én hallgattam és a sírással küszködtem. A testvérem
valami olyasmit mondott, hogy ő sokkal szívesebben venné, ha hazai
földben nyugodna. Anyánk rám nézett, és mondta: ťNézd csak, mit
mond!Ť, majd mindkettőnkhöz intézve szavait, folytatta: ťTemessétek
csak el a testet ott, ahol van, és ne legyen miatta semmi gondotok.
Csak arra az egyre kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek
meg rólam, bárhol lesztek.Ť Mikor ezt kimondta, elhallgatott, és
állapota súlyosabbra fordult. Én fogtam le a szemét. Akkor mérhetetlen
szomorúság áradt a szívembe, és könnyekben akartam kitörni, de
akaratom visszatartotta a könnyeket, és a szemem száraz maradt... Arra
is gondoltunk, nem volna illő, hogy hangos jajgatás és zokogás
közepette temessük el halottunkat, úgy, ahogy a gonosz halál után az
örökre megholtakat szokás siratni, hiszen az ő halála nem volt gonosz,
és nem is halt meg örökre. Ennek tiszta élete volt a bizonysága.''
</p><hr>
Istenünk,
szomorúak vigasztalója,
ki Ágoston megtérése által megmutattad,
hogy irgalmasan elfogadtad Szent Mónika fiáért ontott könnyeit,
közbenjárására kérünk add meg,
hogy bűneinket megsirassuk,
és kegyelmedből bocsánatot nyerjünk!



</div>