[Grem] Interjú Berecz Andrással / Szilvay G.

[Emoke Greschik]

 Európa átalakul, értékei fakulóban – Berecz András a Mandinernek
<https://mandiner.hu/cikk/20190830_berecz_andras_interju>
https://mandiner.hu/cikk/20190830_berecz_andras_interju

*Írta: Szilvay Gergely <https://mandiner.hu/szerzo/szilvay_gergely>*

„Most, hogy érzem *az európaiság gyengülését*, próbálok rendet vágni a
fejemben, a szívemben. Ki vagyok, mi közöm ehhez? A kereszténység,
magyarság, görög és latin műveltség vajon elég-e bennem? Nem
szalasztottam-e el, amire apáink olyan büszkék voltak, az európai magyar
öntudatot?” Berecz Andrással beszélgettünk és tűnődtünk mesékről és más
történetekről, kultúráról és civilizációról, testről és lélekről,
értékekről és azok fakulásáról. Nagyinterjúnk!

*Látom, agyonjegyzetelte és összefirkálta Shakespeare-t. Egy népmesemondó
miért foglalkozik ennyit Shakespeare-rel?*

*Amiért népdalénekesként mesemondással is foglalkozom. Szembejött,
izgalomban tart. **A Nemzeti Színház meghívott, vegyek részt a Csíksomlyói
passióban*, és így életemben először színházi előadás része lettem. Először
húzódoztam, mert nem tudtam magam elképzelni színészként és komoly
emberként sem. Vidnyánszky Attila azonban mindkét teher alól felmentett.
Ezzel persze meg is lepett. Azt mondta, *nem kell szerepet játszanom, nem
kell szöveget tanulnom, magamat vihetem a színpadra. Mászkálhatok is –
„vándor” leszek. Hozzak szép, régi egyházi énekeket a csíki, gyimesi,
moldvai területekről, és meséljek, ahogy ízlik, a derűmet meg ne
nyirbáljam. Mert én leszek az ellenpont.*

Ellenpont! Hopp, *ez persze nagyon tetszett*! Se akasztott ember, se
ellenpont eddig nem voltam még. Új szaga volt az ügynek. *Azt mondta, a
közönséget folyamatosan nem lehet nyomás alatt tartani, jó ritmusban oldani
kell, hadd lélegezzen fel, hadd mosolyogjon*. Ilyenkor védtelen, s ilyenkor
lehet elevenen találni. Szerinte rendes királygyilkosság a színpadon
szószátyár, részeg kapuőr nélkül tiszta lehetetlenség. *Shakespeare tudta,
hogy mikor a színpadon okos ember okoskodik, az emberek elalusznak, esetleg
dühbe gurulnak.*

Az alvó közönség igazi ellensége minden színpadi műnek, és minden művészet,
amely altat, ellensége a közönségnek. *Föl kell izgatni azt az áldott
publikumot, hát arra vágyik! Ha elzsibbad, csukva a füle, oda a sok szép
gondolat*! A nehezen szerzett, és árván maradt igazságnak is vére hull!
Felissza a deszka. Az okosság legcélravezetőbb hangneme a bolondosság. Erre
Shakespeare – de tán minden valamire való színpadi ember – legalább
kínjában rá kellett jöjjön. A londoni közönség például híres nagy alvó,
nagy fecsegő és dióropogtató volt. Ez utóbbiak általában a földszinten álló
kispénzűek voltak. A dióropogtatást mindig a tréfás, bolondos részeknél
hagyták abba. Falstaff antihős monológjai például nevezetesen ilyen
pillanatok voltak. Az se véletlen, hogy a játékra, tréfára különben is
hajlamos Haydn az egyik lassú tételébe üstdobot illesztett be igen jól
időzítve. Ébresztésnek szánta, siker koronázta. Shakespeare udvari
bolondjainak, illetve magának az írónak a vidámsága, bolondossága is
üstdob… és persze még sok minden más. Azt a sokszor átlátszó, andalító
emberjavító gondolatot, amit különben nehézkesen az emberek fejére
olvasnál, játékosan emészthetővé, sőt kívánatossá alakíthatod.

*Akkor tehát az énekes mesemondót és gyűjtőt a színház sodorta Shakespeare
karjaiba?*

Igen, *a színház, a Csíksomlyói passió sodort a Vihar, Hamlet, Lear király
Shakespeare tanár úr karjaiba. *Shakespeare sziporkázó bolondjai az
életből, gyűjtéseimből már ismerősek voltak. Hazug Pista bácsi, Barát
Jóska, Gál Sanyi bácsi... Amit például Kosztolányi csodafordításában Rómeó
mond Mercutiónak, érvényes volt az ő művészetükre is. Itt van: *„Az én
élcem csak az álcám, mellyel takaródzom, vagy a pálcám, mellyel
megfenyítelek, vagy – ha úgy teszik – a tálcám, melyen átnyújtom neked az
igazságot”. *Olyan, sokszor bolondnak bélyegzett emberektől tanultam
legkedvesebb meséimet, tréfáimat, akik a közösség igazát nehéz időkben
tréfásan tudták kimondani. A nehezen viselhető, elhallgatott valóságot
tették elviselhetőbbé. Tréfáikkal a közösség becsületét is mentették
például a nagy romlásban, az ötvenes évek Romániájában.
Rabságban ezek a gúnyos kis beszédek a szabadság szentjánosbogárkái voltak.

Hatalmat kigúnyoló, egyáltalán nem vicces meséiken olyan volt a könnyed
hangvétel, mint korsón a szép színes, csillogó máz. Hát, ugye, ha nem fest
rá semmi virágot, madarat az a fazekas a vásárból – fordulhat vissza. Hiába
kitűnő az anyaga, nem törik el, falhoz vághatod, akkor is megmarad: valami
még kell, mert különben rá se néznek a piacon.

*A színészet mégis más műfaj, mint a mesemondás. Szokták mondani, hogy nem
jó, ha egy színész kezd el népmesét mondani, mert úgy hangsúlyoz és olyan
gesztikulációt visz bele, amit nem szabad.*

*Az, hogy mit szabad, mit nem szabad, nehéz kérdés. A mesemondás gyakoribb
helyszínei a legföljebb százfős termek, a színészeké innen följebb*.
Erősítés nélkül légy bensőséges, úgy, hogy messze hátul is hallják: ez más
iskola. Az általam kedvelt mesemondás öntörvényű vagy soktörvényű... Ha az
egyszer megindul, már szolgája vagyok. Valami szellem vezeti. Olykor én is
meglepődök, merre. Aztán amikor már a megszokás kezd szellem lenni,
félreteszem a mesét. A szereplők tulajdonságai állandók, a fontos állomások
is szilárdan helyükön maradnak, de ahol „kívánja”, megcifrázom, eljátszom a
történettel, a szereplők megjelenítésével. A játék behúzza a közönséget,
sőt a mesemondót is a mesébe. Önkívületi állapot. Hazagondoló, mászkáló
emberek lefegyverzéséhez ez szinte elengedhetetlen. A színházban ez a
rögtönzött játék a szöveggel ritkább. *A szójátékot a színpadi játék
pótolja. A színpadi játék egyébként a mesemondók körébe is kezdett
begyűrűzni. „Interaktivizálódott” a mesemondás. Ez nem az én műfajom. Én
azt szeretem, ha pusztán a szavakban jelenik meg minden játék*. Hazug Pista
bácsi mondta:
„Ha egy szót a lábad elé gurittok, te a lábadot kapd fel, me’ ha nem, üti
el!”

Ez a lábra veszélyes szó az én ideám. *A szó ereje jobban megmutatkozik, ha
semmivel nem segítem meg. Menjen hadba ő. *Villogjon, mint a kard,
kaszabolja le a közömbösséget, a lelki fáradtságot, tespedtséget,
kételkedést. Kaszálja le a nagy bozótot, ami a lelkeket takarja. Ami a
színpad és a publikum közt újra-újra nő. Hogy eljusson oda, amit odavaló
szépnek, jónak, igaznak tartok. A színészeket is megkísérti, úgy tudom, a
rögtönzés. De még mielőtt ők is mesemondókká „vedlenének”, jön a rendező, s
rendet vág.

*Gágyor Péter, a Komáromban élő, felvidéki író-rendező (a Mandiner állandó
publicistája
<https://mandiner.hu/tag/gagyor_peter/?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201909>
– a szerk.) mesélte: az igazán jó rendező sűrűn megnézi darabját, ha lehet,
minden előadást, mert a darab hamar önálló életet kezd élni.* Ahol jobban
tapsolnak, azt a részt ösztönösen hizlalni kezdi a színész, s azt se bánja,
ha ez az egésznek a rovására megy. Ő mindig lecsapott az ilyenekre.* A
kertész is tudja, hogy a nyesés jót tesz a fának. *Ő ott volt mindig,
nyeste-vágta, hogy soha ne sérüljön az egész darab. Ezt a jelenséget a
szerző éppen Hamlet szájára adta. A szöveg olyan szenvedélyes, hogy itt
Hamlet alakjából maga az író, a darabot féltő színházi rendező ugrik ki.*
„No, meg aki köztetek a bohócot játssza, ne mondjon többet, mint írva van
neki, mert vannak azok közt is, kik magok nevetnek, hogy egy csapat bárgyú
néző utánok nevessen, ha szinte a darabnak éppen valamely fontos mozzanata
is forog fenn.” *



*Ez puritanizmus? Miért ez az „igénytelenség”?*

*Talán a nyelv, a szép magyar szó tisztelete. Ha képen kiemelsz valakit,
semleges háttér elé helyezed. Akkor vonja egészen magára a figyelmet.
Kéthetente kihal egy nyelv a világból. A miénk is már jó ideje más
nyelvekből merítve frissül.* Alkalmazkodása egyben összehúzódás, folyamatos
zsugorodás.
Az eredetiség, az alkalmas oltóanyag félreesőbb, kevésbé civilizált
vidékeken virágzik még ma is, de tekintélye meg van tépázva. Az iránta
érdeklődőt jobb esetben megfurcsálják. A *Sinka-ének* című
cédélemezemhez bihariasan beszélő gyermekeket kerestem. Arany János
szülővárosában a tanítónénik azt mondták: *„Itt mi úgy beszílünk, mint a
pesti rádiaó, és ha valamék puja falusiassan beszíl, azt mán tesszük is ki
szípen a folyosaóra! Hadd fázzík, hadd gondolkozzík!”*

Ha e vacogó, folyósaóbeli nyelvünk szépségeihez már a helyieknek sincs
antennájuk, a médiákban uralkodó kultúraosztogató nyelvnek hogy legyen? A
gazda még birtokolja, de már szégyelli. Ennek a puritanizmusnak talán ez a
jelenség a felhajtóereje. *„Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit
belőle nem szedik, mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem
ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják?” – ezt a Bécsben
vitézkedő Bessenyei György már a 18. században megírta. Ez a nehézség ma is
nehézségünk. Csak még jobban. A népmese, a mese műfaja ezen segít
valamicskét, abba ringatom magam.*

*Arisztotelészről sem a mesemondás jut eszünkbe, mégis egy egész műsort
csinált az ő nevével. Hogy talált rá Arisztotelészre?*

*A zenén keresztül. Két festőművész, Giorgione és Tiziano volt a
nyomravezető. Egyik az ösztönös és a művelt zene, a kollektív és a
magasművészet találkozását és kapcsolatát, másik ezek küzdelmét festette
meg. Egyiken bársonyruhás lantos rongyos furulyást tanít. A másikon fényes
Apollón lantja győz a satyros sípja felett. És ahogyan a győztes Apollón
megnyúzza a vesztest, a vesztes satyros üdvözül. Szenvedése az önfeláldozó
művészet dicsérete. A sokjelentésű képek mögött Arisztotelész Poétikája
sejlik föl. *


*Olvassa el ezt is! A magyarok már nem mesélnek egymásnak – Agócs Gergely a
Mandinernek
<https://mandiner.hu/cikk/20180223_agocs_gergely_interju?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201909>*



*Ebből a sejtésből, felfedezésből hogy lesz műsor?*

Úgy éreztem, mindez elmesélhető, kedvemre való. *De hogy néz ki a zenéről
szóló ógörög mese görög népzene nélkül? Kezdtem görög népdalok után
kutatni, s találtam is bőven nekem valót. A legrégebbi 1905-ös felvétel,
Isztambulban vették fel, kis-ázsiai görögök énekelnek rajta. Természetesen
hangszeres muzsikákat is beiktattunk a műsorba *Borbély Mihály, Szabó
Dániel, Smuk Tomi segítségével. Appelshoffer János és István fiam pedig
szép férfitáncokat tanultak meg. Így *a dalok, mesék azóta tánccal is
kiegészültek. Ebből született a Síp és lant című műsor. *
*Tehát az európai műveltség egyik gyökerét, a görög műveltséget vittük
színpadra, amit az iskolában untam, felnőtt fejjel megszerettem. Az talán
még érdekes, hogy a kiejtésben, fordításban milyen különös segítséget
kaptam. Barátaim kérték, hogy egy moldvai csángó fiúnak szerezzek valami
munkát, s hát mondom, a kerítésem igazán lefesthetné. Kérdezem, miközben
festeget, honnan jöttél, hát Külsőrekecsinből. Mondom, én ott jártam,
dalokat gyűjtögettem. S most honnan jössz? Leszbosz szigetéről! – azt
mondja. Ott voltam tizenöt évet. Hát az ügyes csángó legény utolért egy
leszboszi marathonfutó leánykát, és gyönyörű családot alapított! Úgy tud
görögül, mint magyarul.*

*Időszerűnek érezte mindezt?*

Igen, menet közben azt is észrevettem, hogy *ez nem csak érdekes, hanem
időszerű is.*
*Európa átalakul, értékei fakulóban.*

Az én ösztönös kétségeim, meg sem fogalmazott kérdéseim is biztos ott
vannak a témaválasztásban, hogy lássuk, ér-e még valamit európainak
lenni: mi az, hogy Európa, s mit tudott adni a görögség Európának, ami most
is hasznos, erőt és derűt ad. Mit sikerült összehozni ezeknek a sétálgató,
gyümölcsevő, halpusztító, okos-tréfás, csillagvizsgáló embereknek? Ez volt
a dolog mögött.

*És ér-e még valamit európainak lenni?*

*Igen. Különös műveltség a miénk, sok szép helyezést kapott már ezen a szép
földrészen*. Majd minden sikeresebb gondolatunk, rajongásunk ehhez a
földhöz, a Kárpát-medencéhez kötődik. Amíg európaiságomat nem éreztem
veszélyben, inkább kazakokkal, kirgizekkel vagy idébb, tatárokkal,
csuvasokkal foglalkoztam.* Most viszont, hogy érzem az európaiság
gyengülését, próbálok rendet vágni a fejemben, a szívemben. Ki vagyok, mi
közöm ehhez? A kereszténység, magyarság, görög és latin műveltség vajon
elég-e bennem? *
*Nem szalasztottam-e el, amire apáink olyan büszkék voltak, az európai
magyar öntudatot? *

*Édesapám tizenvalahány nyelvet tudott s fordított, de az alapot, a latint
trágyás szekéren is tanulta. És ifjan. Elődeink a mi életünket mérlegelve
döntöttek, hogy ez a legjobb hely. Hát valahogy ebbe belé kéne
helyezkedjünk.*

*Ha a csillagos égen látható görög mitológia az összeurópai műveltséget
jelképezi, ugyanazon csillagos ég magyar történetei pedig a partikulárisat
– Nagy Medve és Göncöl-szekér –, milyen viszonyban vannak egymással? *

*Úgy tűnik, hogy azért Eurázsia mesekincsének nagy része egyforma.*

*Szinte ugyanazok az alaptörténetek hullámzanak oda és vissza. Afrikában,
Dél-Amerikában más minden, más az ábécéje. A görög mitológia
alaptörténeteit úgy tudom elmondani, mint a magyar mesét: Hermész
leleményessége a mi népmeséink legkedvesebb figuráit idézi. Hermész viselt
dolgaira a székely ember is felkapja a fejét, hogy né, ez ha nem egyeb, ez
csíki gyermek! S ha Hazug Pista meséit mondanám egy ógörögnek, az is azt
mondaná, hogy állj meg ember, nó, ez a Pista nem peloponnészoszi-e? A
minden helyzetben derűs és okos ember – Lúdas Matyi, Háry János – népszerű
figura mindenhol. Az volt, az lesz mindig.*

*Mintha lenne egy feszültség a fogalmi gondolkodás – filozófia – és a
képi-mítikus-történeti gondolkodás között. Jézus is példabeszédeket
mondott, ha tetszik, sztorizott. Mintha ez hatásosabb és népszerűbb lenne a
Kant Tiszta ész kritikájánál.*

Ha az ember fogalmi gondolkodásba sodródik, a kocka el van vetve, minden
szavadat tisztáznod kell. Azt azonban tudnod érdemes, hogy amíg szépen
szőrözöl, elmegy a hallgatóság.

*Míg a fogalmi gondolkozás kerülgeti a témát – mint macska a forró tejet*
–, *a példázat már elevenig hatol. **A precíz ember sokszor kimeríti a
színtelen ember fogalmát. **A történetbe ágyazott megfigyelés, jó tanács
barátságosabb és megjegyezhetőbb.* De ne bántsuk a filozófiát, se a
jogtudományt, ez is mind elemi szükség.* Aki borzasztó komolyan veszi
önmagát, könnyen unalmassá válik*. Viszont aki a végső igazságról lemondva
hasonlatokba tudja tömöríteni mondandóját, az igen! Ő a felfedezés, a
felismerés örömét meghagyja a közönségnek. *Ketten találkozunk, a közönség
és én, elindulunk egymás felé, az előttem járók megfigyeléseit, indulatait
képekbe csomagolom, mint a karácsonyi ajándékot, örüljön már a szép
dobozkának is, szalagnak is, bontsa ki magának. Mért bontsam ki neki?
Helyezkedjen belé a történetbe, önfeledten! Kopogtasson be ő, érezze a
történetben kedves vendégnek magát!  A jó mese magához szelídíti a
közönséget.*

*Gyűjt még a Kárpát-medencében is, máshol is?*

*Magyart folyamatosan, mindig találok valamit, ami érdekes*. Volt egy
másfél-két évem, amikor foglalkoztam a Kárpátok pásztorságával, s tanultam
ruszin, szlovák, román, szerb népdalokat is. *Román kolindákat is ültettem
át magyar nyelvre. Most egyelőre álmomban is régi görög felvételek
sercegnek.*

*Még észak-amerikai indiánokkal is foglalkoztam, szép pentaton dallamokkal.*
Kinti fellépéseim során *több rezervátumba is elsodródtam.* Érdekelt a
sorsuk. A washingtoni Kongresszusi Könyvtárban találkoztam egy Molnár Basa
Enikő nevű hölggyel, aki az indián archívumot kezelte, s
fonográfhengerekről másolt át kazettára jó néhány, 1896-ban gyűjtött
gyönyörű dallamot. A puszta rokonszenv, a sorsközösség is vonzerő. Az
erdélyi szászokra egy fénykép láttán kezdtem sokat gondolni. A képen egy
román nénike áll a tyúkól előtt, köznapos ruhában, használt köténykében,
arcán a neheztelés és az értetlenség: miért is készül ez a kép. A tyúkól
két szárnyú ajtaja a  gazdátlan öreg szász templomtorony óralapja. Számai
szép római számok, az óra mutatója helyén a rigli, a vaspöcök. Az „mutatja”
az időt. Azt, mikor elforgatják az óra járásával egyezőleg, az ajtó
kinyílik, jöhetnek a tyúkocskák. Az alapító közösség elmenekült, kihalt,
jöttek mások, s hogy mi szent, mi nem, nem ismerik fel. Mert nem az övék.

*Vannak-e kedvenc mesemondói?*

Abból nincs annyi, mint meséből… *Aki tán legnagyobb hatással volt rám, az
Hazug Pista bácsi, és még a gyergyóalfali Barát Jóska. Jártam Kárpátalján,
Forgolányba, Kádár Endréhez, ő is kitűnő volt. Aztán ott volt a salomvári
Gál Sanyi bácsi, az erdész: a zalaegerszegi kórházban** az orvosok minden
kórtermen végighurcolták, azt mondták, ő a legjobb injekció.*

Nagykunságban, édesanyám vidékén, Tomajmonostorán jártam egy idős
csürhéskanász emberhez, aki a torkát kínzó daganat miatt már csak suttogva
mesélt, majd mikor már ez se ment, kis, kockás füzetbe írta le nekem a
meséit. Jól beszélő emberből hál’ isten sokat tudok.

*Miben más ma mesét mondani, mint anno nekik?*

Az én mesemondásom többnyire változó közönség előtt zajlik, ők állandó
közönségnek meséltek. Az enyém könnyebbség, mert annyira megfrissülni nem
tudok, hogy mindig ugyanazoknak jókedvűen, szorongás nélkül mondjam.* Régen
a „tsalókák”, tréfacsináló mesemondók, akik általában diákok, katonák vagy
mesteremberek voltak, udvarról udvarra jártak, s a mókával kenyeret is
kerestek. Házaltak a tudományukkal. Kicsit én is így vagyok. De Hazug Pista
bácsiék egy helybe ültek és nagyjából ugyanannak a közönségnek mondták.*
Mondjuk, az ő közönségük ugyanazt a mesét többször is szívesen
meghallgatta, bele is szóltak olykor.

*Van olyan, hogy magyar mese? *

*A magyar mesében sok a humor, incselkedik a sorssal, józan marad örökké,
ragaszkodik az épeszűséghez.*

A magyar mesékre sejtésem szerint ez például jellemző. *A mesemondó finom
iróniája: nem ragadtatja el magát sohasem, nem ömleng. Ki tud kacsintani,
játékos. Olyan, mint a tánca, mértéktartó – amire a más népek nagyobb időt
szánnak, azt a magyar néhány szóval elintézi. * Felsorolásokat nem viszi
túlzásba, főhősét nem magasztalja egekig, hálálkodásokat kurtán intézi el… *Hú,
azért ezek elég durva általánosságok! Ha több nép meséjét ismerném, s
alaposabban, könnyebben szólnék.*

*Értik a magyar mesét külföldön, nem veszik el az íze a fordítás miatt?*

Hát valamit mindenesetre nagyon szeretnek.* Egyszer svéd család látott
vendégül. Minden bolondságomat megkacagták, meg is barátkoztunk, negyednap
mondom nekik tréfásan: na holnap hazamegyek, lássuk, megismer-e a
feleségem. Megállt a levegő, néztek egymásra, hogy ki segítsen a kedves
magyar vendég szívszorító gondján. Na mondom, itt baj van. A családfő erőt
vett magán, és megkérdezte, mikor is jöttem én el otthonról. Mondom: már
lassan négy teljes napja. Hát, András – válaszol –, az én unokám Peruban
él, fél éves korában látott engem utoljára, másfél éves lesz, mikor megint
látni fog. Ő engem nem fog megismerni, de a maga felesége meg fogja ismerni
magát, mikor hazamegy! Semmit se búsuljon! Hát négy nap alatt ő engem nem
fog elfelejteni!* Na, akkor mérlegre tettem minden korábbi tréfámat. Vajon
mit értettek belőlem?

Az Elbától keletre egy-egy szónak két értelme is van, a Királyhágótól
keletre három-négy.
A világban nem azonos a szavak foghatósága, a szavak jelentése adott
helyzetben talányos, és vannak népek, akik ezt szeretik, fejlesztik, s
vannak népek, akiket ez zavar, bosszant, vagy csak nem tudnak vele mit
kezdeni. Nekik a szójátékra már nem maradt idejük, fantáziájuk, nyelvi
leleményük beszűkült. Ilyen tájakon például ha „szőr ellenében simogatsz”,
piszkálódva, csipkelődve kedveskedsz, még meg is haragszanak rád. Ez* az
erdélyi ember örök problémája Pesten. Játékos kedves szókra durva, mogorva
válasz érkezik. Az ilyen játékos észjárás szemében tiszta nyomorúság, mikor
valaki még a szót ki sem ejti, már csuklóból hadonász, macskakörmöket
rajzol a levegőbe, hogy ő azt most csak tréfásan fogja mondani, ő azt nem
úgy fogja érteni. Szemöldökével is segít neked, egész testével jelzi, hogy
nehogy komolyan vedd.** Az amerikai filmek egyébként a világ
elszürkítésében sokat segítettek*. Tévénk sose volt, de édesanyám a piacról
hazajövet mindig le tudta utánozni az új filmek ragadós arcrángásait,
tőlünk idegen mozdulatait*. A százértelmű szavak közt kiválóan virágzik a
művészet, a költészet, a mese; az egy-értelműekben a gazdaság, a tudomány.
Csuda, mikor a kettő találkozik.*
Az is ritka, hogy svájci bankban jó mesemondók teremjenek.

*Kiből lesz a jó mesemondó?*

Egy görög mese szerint abból, akinek semmije nem volt, aztán lett neki, s
aztán azt is apránkint elveszíti*. Abból lesz jó mesemondó, aki anyanyelvét
birtokolja, szakadatlanul tanulni tud, s másokat meghallgatni. Abból, aki
alig várja, hogy mesélhessen.* Legnagyobb elismerése pedig az, ha egy
közösség, egy nép magára ismer főhőseiben, meséiben.

*Van, aki idejét múltnak, fölöslegesnek tartja a paraszti kultúrával való
bíbelődést. Erről hogyan gondolkozik?*

*Nem lehetsz prófétája mindenkinek*. Hiába mondod, hogy a falu
műveltségében egyetemes műveltséget találtál,  költői és az egész világ
előtt érvényes gondolatokat. És nem csak te, hanem olyanok, mint Kodály,
Bartók, Muszorgszkij, Sztravinszkij, Tamási Áron, Sütő András, Ajtmatov… *A
magyar nyelv sok szép különlegessége, eredetisége idegeneknek is feltűnik,
s aki nem tántorodik el nehézségeitől – általában rajongani szokott érte*.
A posztinternacionalizmus haragudni szokott már az „eredeti” szóra is.
Hamar homlokodra süti: „műparaszt”, régebben: „narodnyik”…

Engem, mikor más népek fiaival találkozom – főleg népzenei eseményeken –,
nem az izgat, hogy az egész világra rázuhanó amerikai popkultúrából milyen
kunkori forgácsot, elszáradt gallyacskát kapott el, hanem hogy nagyapja
dunnyogásából mit értett meg.
*Az ostobaság, értéktelenség egyetlen esélye a nagy hangerő.*

Meggyőződtem róla: más népeknek is örömöt tudok szerezni azzal, ami
jellemzően a miénk. Szabad lelkünk nem szereti, ha meghódítják, de a
szívünk igen! A szív alig várja, hogy végre valaki meghódítsa. Így van
berendezve. *A magyar dal, a magyar mese sok szívet meghódított már. *

*A magyarországi „népi demokrácia” is kidolgozott néhány stratégiát az
„eredetiség” megszégyenítésére, lebontására. A kommunizmus üldözte és
megsemmisítette a parasztságot
<https://mandiner.hu/cikk/20181223_parasztsag_kommunizmus_neb?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201909>.*

Igen, ne felejtsük el, hogy Gábor Andor miként hozta létre a Lúdas Matyit!
Hazajött Moszkvából, s feladata az volt, hogy a kisgazdákat minden
eszközzel alázzák meg, s mielőbb töröljék el a föld színéről. Ezért a Lúdas
Matyiban tulajdonképpen a magyar falusi emberre jellemző tulajdonságokat
pókhasú gonoszfejű démonokra, mint valami máglyára hajítandó kiszebábukra
húzták rá – rajzokon és szövegekben. A későbbi rádiókabarék erre
rétegződtek rá. Itt már nem is a nagygazda, hanem a falusi ember volt a
célpont. A tájnyelv, a viselet, az eredetiség minden jele gúny tárgya lett,
melyen idővel már a falu maga is kacagni kezdett.
Itt* a falusi ember* *a bunkóság, a hülyeség, az elmaradottság jelképe
lett.*

*Holott például az ő dalai emelték világ színpadára a magyar zenét.*

*Régen a mesét felnőtteknek mondták, ma gyerekeknek olvassák fel –
hacsaknem a tévében nézik. Fel lehet éleszteni a mesemondást?*

Igen, fel lehet. Mostanában éppen ez történik. *A mese **sokáig volt
büntetésben. Olykor ma is a hazugsággal cserélik fel.* Úgy látszik, újra
eljött az ideje. Kezdi méltó helyét elfoglalni.

*Mennyi idő alatt mond el legrövidebben és leghosszabban egy népmesét?*

Mesét mondani olyan nagyon röviden nem lehet, mert kézen kell fogni a
közönséget és elvezetni valahova, hogy felejtse el tán még önmagát is,
aztán rá lehet térni a lényegre. Vannak persze kurta mesék, rövid
példabeszédszerűek. Leghosszabban? Nagyjából másfél-két óra. Kádár Endre, a
kárpátaljai mesemondó árokba mesélte a közönségét, azt volt neki a
legnagyobb trófeája. Jöttek más faluból az aratók, és addig mondta nekik,
hogy mind mellé ültek, ledőltek, belealudtak. Hajnalban a harmatverte
társaságot ő ébresztette boldogan, büszkén. Na, ha ezt én megcsinálnám, baj
volna, engem többet nem hívnának el*. Maros megyében működött a vén Kurcsi
Minya, őt azért tartottak el saját keserves kis keresetükből a favágók,
hogy mikor a munka után hazamentek, meséljen, ringassa őket álomba. Ahogy
illik, meseszóval.*
*A test elfárad, de a lélek még nyújtózna egyet. S hát legyen hova. *

*Mit szól, amikor arról hall híreket, hogy új meséket gyártanak két
királyfival vagy két királylánnyal?*

*Szeretném, ha a gyerekek nem találkoznának ilyesmivel.*

*Mond egy mesezáró formulát?*

*Piros alma hullt az én jobb kezembe, háromfele vágtam. Egy legyen azé, aki
a mesémet meghallgatta, egy azé, aki meghallotta, egy pedig legyen
mindahányunké.*

*****
*Berecz András* Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő,
folklórkutató és előadóművész 1957-ben született Budapesten. Az első
dalokat édesanyjától tanulta, aki a híres kunhegyesi táncos, tréfafa és
nótafa, Tanka Gábor lányaként sok ilyet tudott. Alapítója volt a az Ökrös
és az Egyszólam együttesnek, és énekesként hamarosan igen népszerűvé vált.
Az éneklés mellett néprajzi tanulmányokat is folytat. Kutatási területei
elsősorban a Felvidék, Erdély, Moldva, Somogy, de a Nagykunságban és a
Nyírségben is gyűjt dalokat, meséket, tréfákat. Magyar népzenét tanított
Kalotaszentkirályon, Jobbágytelkén, Sopronban, a torontói York Egyetemen,
valamint kanadai és amerikai táborokban is. 2016-tól színházi előadásban, a
Vidnyánszky Attila rendezte Csíksomlyói passióban is részt vesz. Legutóbb,
2018-tól görög mitológiából, Arisztotelész zenefilozófiájából és a görög
népművészetből állított össze egy énekes, mesés, táncos műsort Síp és lant
címmel. 14 lemeze jelent meg.

*Fotók: Szűcs Ágnes*

<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avast.com
<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20190905/146284cc/attachment.html>