[Grem] !!! Interjú Forgách P-rel '56-os menekült amerikai magyar retinasebésszel, a 25 éves CTP (magyar diákok USA-beli tanulását lehetővé tevő) szervezet létrehozójával

[Emoke Greschik]

 „Rengeteg kamasz meghalt a forradalomban, akik hittek a szabadságban”
Németh Ágnes <https://kepmas.hu/nemeth-agnes>
https://kepmas.hu/rengeteg-kamasz-meghalt-a-forradalomban-akik-hittek-a-szabadsagban

*„Úgy érzem, kötelességem magamévá tenni az ’56-os pesti srácok célját,
ezért dolgozom azon, hogy a magyar fiatalok minél többre vihessék az
életben” – mondja dr. Forgách Péter amerikai magyar retinasebész, akinek
ösztöndíjprogramja, a Calasanctius Training Program keretében amerikai
egyetemeken tanulhatnak magyar egyetemisták. Egykori ösztöndíjasai itthon
létrehoztak egy alapítványt, amelynek egyik projektje, az Ifjúsági Üzleti
Program magyar gimnazisták körében népszerűsíti és tanítja a vállalkozói
életformát.*
[image: Dr. Forgách Péter diákok között]
Dr. Forgách Péter
hirdetés
<https://ad.adverticum.net/C/5307851/5878070/587806700/1572526339683/kepmas.hu/5878066/?u=1601236298440023360505>

*– Jó pár éve mesélted, hogy élénken él benned az az élmény tízéves
korodból, amikor tapasztaltad, milyen, ha a torkában dobog az embernek a
szíve. Tudod, mire gondolok?*

– Persze. Két ilyen esemény is volt igazából, mindkettő 1956. december
3-án, amikor a zöldhatáron át elhagytuk Magyarországot. Egykori határőrök
voltak a vezetőink, akik azt mondták, hogy szürkületkor, öt és hat óra
között a legbiztonságosabb átmenni a határon, mert akkor nekünk kedveznek a
látási viszonyok, és akkor van őrségváltás. Egész nap láttuk a szüleimmel,
ahogyan a szökni próbálókat a határőrök összeszedik és elviszik. Mi éppen
készültünk átlépni a határt ott, ahol a vezetőink mutatták, amikor
motorzúgást hallottunk, és hamarosan észrevettük, hogy egy dzsip jön
mögöttünk. Persze rögtön hasra vágódtunk, próbálkoztunk minél jobban
beleolvadni a flórába.

A dzsip négy-öt méterre haladhatott el tőlünk, pásztázta a reflektorral a
határsávot – és mi pont a sugara alatt feküdtünk. Azt hittem, a következő
pillanatban golyó lesz a hátamban. Édesanyám mondta később, ő biztos volt
benne, hogy el fogom sírni magam, hiszen mégiscsak egy tízéves gyerek
voltam.

Na, akkor éltem át először, milyen az, amikor a torkomban dobog a szívem! A
vezetőink megmutatták, hol kell átlépni Ausztriába, és mondták, hogy rögtön
látni fogunk egy kis fabódét, az lesz az osztrák határ, oda kopogjunk be.
Így is tettünk. Nagyon sötét volt, ezért apám elővette a zseblámpáját, és
rávilágított az őrbódéra. Német felirat volt rajta, amitől
megkönnyebbültem, de a következő pillanatban kivágódott az ajtó, és két
katona rontott ki a bódéból, ránk szegezett fegyverekkel. Na, az volt a
másik alkalom, amikor úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a szívem.

*– Volt egy matekdolgozat is nálad akkor, ugye?*

– Igen. (nevet) 1956-ban én ötödikes voltam, épp a törteket tanultuk.
Színötös voltam, de erre a bizonyos dolgozatra nem tanultam, és kettest
kaptam. Egy hetem volt rá, hogy aláírassam otthon, de húztam-halasztottam,
nem mertem vele anyám elé állni. Egyik nap bejött egy tanár az osztályba,
hogy anyám telefonált, sürgősen menjek haza. Biztos voltam benne, hogy
valahogy megtudta a kettest, alig mertem hazamenni. Anyám leültetett, de
nem a dolgozatról akart beszélni. Elkezdte mondani, hogy az oroszok ki
mindenkit vittek el és börtönöztek be, és hogy sok jóra mi itt nem
számíthatunk. Elmehetnénk külföldre, mondta, de ugye én nem beszéltem akkor
még nyelveket, Magyarországon voltak a barátaim, ez volt az otthonom. Azt
akarta tudni, van-e erről bármi véleményem.

Egy hete ott lapult a zsebemben a kettes dolgozat, amiről még mindig nem
tudtak a szüleim, úgyhogy villámgyorsan rávágtam, hogy természetesen
menjünk inkább el Magyarországról.

A dolgozatról továbbra sem szóltam egy szót sem, az alsógatyámba rejtettem,
úgy szöktem át a határon, aztán 1957 tavaszán a római menekülttáborban
összetéptem és lehúztam a vécén. Valamikor 2010 környékén egy
osztálytalálkozón megköszöntem az egykori matektanáromnak azt a kettest,
amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy kikerültem az Egyesült Államokba.

*Forgách Péter, a kiscserkész *– Kép: dr. Forgách Péter

*– És milyen emlékeket őrzöl Magyarországról az emigráció előtti időkből?*

– Rajongtunk az Aranycsapatért. Állandóan azzal foglalkoztunk, hogy mi van
*Puskásék*kal. Lehettem nyolcéves, amikor lejöttek Gyöngyösre focizni, de
nem lehetett jegyet kapni a meccsre. Teljesen el voltam keseredve, de nem
adtam fel a reményt. Volt a Borforgalmi Vállalatnak egy Mercedes-e, amit
egy bizonyos *Matusek Imre* nevű bácsi vezetett. Megláttam a meccs előtt,
és mondtam neki, hogy nekem ide egyszerűen muszáj bejutnom, az nem lehet,
hogy nem látom az Aranycsapatot, amikor itt játszanak nálunk. Megkértem
Imre bácsit, hadd üljek be a kocsijába, mert ha én abból a Mercedes-ből
kiszállok, akkor azt fogják hinni az ajtónállók, hogy valami nagyon fontos
ember gyereke vagyok, és beengednek. Így is történt: nemcsak hogy
beengedtek, hanem egyenesen a kispadon ülhettem *Lóránt Gyula* válogatott
hátvéd mellett! Emlékszem arra is, hogy folyamatosan a Szabad Európa Rádiót
hallgattuk otthon, és reggel az iskolában mindig megvitattuk, hogy mit
hallottunk előző nap. *Eisenhower*t és *Adenauer*t ugyan kevertük, nem
láttuk át a világpolitikai összefüggéseket, de azt tudtuk, hogy ők állnak a
jó oldalon, minket meg leigáztak a rosszak. Otthon megmondták, hogy kik
azok a véresszájú kommunisták, akik előtt nem lehet mondani semmit.

Volt egy csodálatos, bátor tanár nénink, aki úgy kéthetente áthívott
néhányunkat magához, és elmondta, hogy amit tanultunk az iskolában, az nem
igaz. Ha bármelyikünknek eljár a szája, akkor ő nagyon nagy bajba kerül –
mégis vállalta ezt.

Ekkortájt történt az is, hogy egy barátommal találtunk régi pártlapokat.
Kimentünk Gyöngyös főterére, és amikor sokan látták, odamentünk a
köztudottan kommunista emberekhez, hogy vásároljanak tőlünk. Persze nem
merték azt mondani, hogy nem kell nekik a Párt lapja, úgyhogy kínjukban
megvették, mi meg tudtunk egy jót fagyizni a bevételből. Aztán volt egy
kevésbé vidám dolog is: az egyik barátommal a forradalom után papírcetliket
dobáltunk ki a vécé ablakán, amikre azt írtuk oroszul, hogy *„ruszkik,
menjetek haza!”*. Irtózatos botrány lett belőle, a barátomat nem vették fel
sehova. Végül Pannonhalmán befogadták, ott érettségizett, és aztán ferences
szerzetes lett. Ha nem jövünk el Magyarországról a forradalom után, belőlem
legfeljebb segédmunkás lehetett volna.

*– Aztán lett belőled menő retinasebész magánklinikával, négygyermekes
családapa amerikai-német-japán származású feleséggel, aki szintén
gyönyörűen beszél magyarul, ráadásul cserkész kiképzőtiszt. Nem vitt el
elég energiát mindez, miért kellett neked még a Calasanctius Training
Program is?*

– Elég sok energiát elvittek, de úgy éreztem, Isten adott nekem annyit
mindenből, hogy tudok belőle visszaadni.

Sokszor eszembe jutott, hogy rengeteg magyar kamasz gyerek meghalt a
forradalom alatt, akik hittek a szabadságban, és harcoltak azért, hogy
lehetőségeik legyenek a magyar fiataloknak. Én nem haltam meg, a Jóisten
segítségével ki tudtam jönni Amerikába, sikeres lehetek, jól élek; de úgy
érzem, kötelességem magamévá tenni az ő céljukat, ezért dolgozom azon, hogy
a magyar fiatalok minél többre vihessék az életben.

Egyébként tartozom is nekik ezzel, nélkülük nem lehetnék ott, ahol most
vagyok. A mai napig az aktatáskámban hordom egy fegyveres magyar
forradalmár kamasznak a laminált képét, hogy soha ne felejtsem el – nem
mintha valaha is el tudnám felejteni – a forradalmat.

Feleségem, *Kati *az első perctől fogva a társam volt a program
megalapításában – egyébként a klinikámon is együtt dolgoztunk –, nagyon jól
kiegészítjük egymást. Eléggé összenőttünk, olyanok vagyunk már, mint az
ikrek. (nevet) Örültem, hogy a gyerekeim is értelmes magyar diákok
társaságában szocializálódnak.

*Dr. Forgách Péter*

*– Hogyan látod a magyarokat, és hogyan az amerikaiakat?*

– Az amerikaiakban nagyon szeretem, hogy végtelenül optimisták, a határ
számukra a csillagos ég. A magyarok szerintem borúlátóak, és nem én vagyok
az első ezzel a véleménnyel. Itt van egy csodálatos ország, egy csodálatos
kontinens, van egy kormány, amely szerintem most jó irányba viszi a
dolgokat. A kormány nem tud helyetted boldogulni, a te életedet neked kell
élni, neked is kell tenni valamit azért, hogy boldog legyél.

Persze mindig lehet találni dolgokat, amikbe bele lehet kötni, de hogy
mindig csak a nyöszörgés van, ez számomra nagyon idegen.

Tudom, hogy vannak, akik egészen máshogy látják innen, Amerikából a magyar
viszonyokat – ezzel haknizva egyébként sokat ártanak nekünk, itteni
magyaroknak is –, de élve a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás
adta lehetőségekkel, én most elmondtam, hogy én mit látok. A magyar egy
nagyon tehetséges nép, csak nincs önbizalma, és ezen bizony nagyon fontos
lenne dolgozni. Az amerikai iskolákban hihetetlen önbizalmat nevelnek a
gyerekekbe, pedig lexikális tudásuk minimális a magyarokéhoz képest. A
magyar gyerekek meg nem tudják a jóval nagyobb tudásukat prezentálni.

Most van egy próba-projektünk érettségizett fiatalok számára, remélem,
működni fog és beindul. Az első srác idén érettségizett Pannonhalmán, a
nemzetközi kapcsolatok érdeklik, úgyhogy most három hónapig Washingtonban
önkénteskedik egy agytrösztnél. Nagyon hiszek abban, hogy gimnázium után
érdemes egy évet kihagyni a diákoknak, utazni, világot látni – és
elmélyülni abban a témában, ami érdekli őket.

*– Szeretnék megemlékezni idén elhunyt nevelőapádról, Baránszky Tiborról,
aki több mint háromezer zsidót mentett meg a II. világháború idején
vatikáni támogatással. Nem esik rosszul, hogy Magyarországon alig
emlékeznek rá?*

– Tavaly decemberben meglátogattak minket magyar filmesek, hogy szeretnének
egy játékfilmet forgatni róla, reméljük, ez megvalósul majd.

Érdekes, hogy a magyarországi zsidó közösség nem reagált a halálára, az
amerikai és az izraeli zsidó közösségektől viszont fantasztikus
elismeréseket kaptunk. Netanjahu miniszterelnök levelet írt a családunknak,
a testvérem zsidó ismerősei Kínából repültek át Buffalóba a temetésére, az
izraeli nagykövet is el akart jönni, de a gépe nem tudott felszállni egy
hóvihar miatt.

A temetésén ott volt két püspök és a buffalói főrabbi is, aki elmondott egy
kaddist. Nemrég pedig megkeresett minket egy izraeli hölgy, mert könyvet
szeretne írni a Papáról. Ezek mind nagyon jólesnek.
*Baránszky Tibor*

*– A házadban jól látható helyen van egy tábla, az van ráírva, hogy „Make a
lot, save a lot, give a lot!”: Keress sokat, spórolj meg sokat,
adakozz sokat!*

*– *Mondogatom én sokat, de Európában nagy az ellenszél. (nevet) Amerikában
nagy hagyománya van az adakozásnak. Magyarországon is rengeteg jószívű
ember van, *Széchenyi*t meg szeretjük felhozni példaképnek, de jó lenne, ha
lenne több Széchenyink – mert sok a jómódú ember. Buffalóban legalább tíz
Széchenyi van: adakoznak, alapítványokat, tanszékeket, iskolákat hoznak
létre, könyvtárakat alapítanak, a kórházakba műszereket vesznek – ezt
Európában alig látom.

Nem Szent Ferenc-i életmódra buzdítok, csak arra, hogy akinek van
feleslege, az adjon a többieknek. Fontos, hogy tudatosuljon: ha én jól
akarok élni, meg a gyerekeimnek jót akarok, akkor vissza kell adni
valamennyit a társadalomnak.

*Dr. Forgách Péter* tiszteletbeli buffalói magyar konzul, 1946-ban
született Gyöngyösön. 25 éve alapította a Calasanctius Training Programot
(CTP), amely már több száz magyar diákoknak biztosított ösztöndíjat
különböző amerikai egyetemeken. A programban résztvevőkkel szemben elvárás
az aktív közösségi szerepvállalás és hogy hazatérésük után itthon
kamatoztassák a megszerzett tudást. Nyaranként húsz külföldi magyar
cserkész útját is fedezi három hétre Magyarországra azért, hogy a külföldön
született magyar gyerekek megismerjék és megszeressék Magyarországot.
2005-ben köztársasági elnöki elismerésben részesült.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20191031/8d9bd7ca/attachment.html>