[Grem] !!!!! Jelenits István atya gyémántmisés - INTERJÚ

[Emoke Greschik]

 Mindent köszönök az Úristennek – Beszélgetés a gyémántmisés Jelenits
István piarista szerzetessel
https://www.magyarkurir.hu/hirek/mindent-koszonok-az-uristennek-beszelgetes-gyemantmises-jelenits-istvan-piarista-szerzetessel


Idén ünnepli szerzetesi örökfogadalma letételének és pappá szentelésének
hatvanadik évfordulóját Jelenits István piarista szerzetes, tanár,
teológus, író. Gyémántmiséje december 1-jén volt a budapesti piarista
kápolnában. Vele beszélgettünk.

*– Mikor érezte először, hogy Isten szólítja Önt, és elhívja a papi,
szerzetesi  hivatásra?*

– A II. világháború alatt elhagyni kényszerültünk gyerekkorom megszokott,
természetes életformáját, színhelyeit. Berettyóújfaluban születtem,
Nagyváradon töltöttünk néhány évet. Édesapám vármegyei tisztviselő volt.
Amikor a hadi események közeledtek hozzánk, a minisztériumból ránk
parancsoltak, hogy el kell hagynunk a várost. Kézipoggyásszal a kezünkben
teherautóra raktak bennünket, és elhoztak Budapestre. Mindenünk elveszett,
a biztonság, gyerekkorom világa. Édesapámat elvitték katonának, mi pedig
anyámmal és húgommal Budán éltük át az ostromot. Hónapokig nem tudtuk,
apánk él-e vagy sem, aztán hazakerült, amerikai fogságból. Tizenkét éves
voltam akkor, és

nem egyszerűen rémületet éreztem, hanem rájöttem, hogy minden, ami addig az
életemet jelentette, veszendő, és arra gondoltam, valami mást kell
keresnem, hogy az életemnek értelmet adjon.

Ettől kezdve tapogatóztam a papi, szerzetesi élet felé. Nagyváradon a
premontrei gimnáziumba jártam, Budapesten pedig a piaristákhoz kerültem.
Náluk a felfordult világban otthonra találtam. Otthon nehéz körülmények
között éltünk, de mivel jól tanultam, az osztályfőnököm szerzett nekem
tanítványt, hogy némi jövedelemhez juthassunk. Az osztályomba járó egyik
gyerek szüleit rávette, hogy fogadjanak fel a fiuk mellé házitanítónak.
Attól kezdve együtt tanultunk, megragadott a tanítás öröme. A tanítványom
élénk eszű gyerek volt, nem buta, csak szétszórt; a szülei színészek
voltak, nem nagyon figyeltek rá. Mivel azonban foglalkoztam vele, kedvet
kapott a tanuláshoz, én pedig örömömet leltem abban, hogy valakit
vezethetek, közben jobban elmélyülhetek a tanulásban, és nemcsak a saját,
hanem az ő feleletei is érdekelnek. Lassan kialakult bennem, hogy piarista
leszek, egy tanító szerzetesközösség tagja. Sokat olvastam, a tanulás és a
könyvek jelentették nekem a kapaszkodót azokban az időkben. Addig is
keresztényként nevelkedtem, de akkor az Istennel való kapcsolatom is
elmélyült, személyessé vált. Abban az elveszettségben az istenhit támpontot
jelentett számomra.

*– Milyen volt papként szolgálni a kádári konszolidáció, az úgynevezett
puha diktatúra évtizedeiben?*

– Nagyon megrázó, mert teljesen ateista miliőben éltünk, és az állami
iskolákban tanító tanárokat arra kényszerítették, hogy akár tetszik, akár
nem, a szocialista ideológia hirdetői, képviselői legyenek. Összesen nyolc
egyházi iskola működött, amelyek viszonylagos szabadságot élveztek. Ezek
egyike volt a miénk. Nagyon átéreztük, hogy a szülők, akik hozzánk küldik a
gyerekeiket, nemcsak azért teszik ezt, mert jó iskola vagyunk, hanem mert
azt szeretnék, hogy megerősítsük őket és a gyerekeiket a kereszténységben.
Kecskeméten is tanítottam egy darabig, találkoztam bentlakó diákokkal, ami
nagyon sokat jelentett számomra. Később a budapesti iskolába kerültem. Az
oktatás mellett itt is fontos volt a nevelés. Nem erőszakkal, hanem
derűvel, családiassággal fogadták a gyereket, és igyekeztek megszerettetni
vele a kereszténységet egy nagyon nehéz világban. A háború utáni
szegénységben éltek ezek a gyerekek, és sem az otthon, sem a világ nem
nyújtott nekik szórakozást, ezért mi vittük el őket kirándulásokra meg
nyaranta táborokba. Ennek során kibontakozott az életüknek egy másfajta,
baráti gazdagsága. Moziba, színházba jártunk velük. Cserkészhagyományok
éltek mindabban, amit csináltunk, bár cserkészetnek nem hívhattuk, mert
tilos volt. Mindez sokat jelentett nekik, és számomra is kinyitotta az
égboltot. Mára elveszett az iskolának az a feladata, hogy ne csak tanítson,
hanem a gyereknek szinte az egész életét betöltse. A világ színesebb lett,
a gyerek tanfolyamra jár, nyelvet tanul, az iskolán kívül is. A háború
utáni sötét, nyomorúságos világban az iskola volt az a hely, ahol a gyerek
valamilyen módon otthonra talált. Ez tette a tanáréveimet szerzetesként is
nagyon gazdaggá és színessé.

*A papi szolgálat hogyan kapcsolódott a tanárihoz?*

– A tanári szolgálat egyúttal lelkipásztori szolgálat is. A mi rendünknek
az a célja, hogy gyerekeket neveljen. Legmélyebb spirituális
elkötelezettségünk, hogy nem csak tanítani akarunk, hanem nevelni, az
evangélium szellemében. Ez a világgal való kapcsolatot is jelenti: rengeteg
emberrel találkozunk, akiknek bemutatjuk az életét. A pályaválasztás idején
például elmegyünk egy faluba, ahol az orvos egy régi diákunk, elvisszük
hozzá a gyerekeinket, és ő beszél nekik arról, hogy mit jelent ma orvosnak
lenni egy településen. A diák így képet kap arról, hogyan alakul a felnőtt
élete, milyen utakat választhat, milyen célokat tűzhet maga elé. Mindez
hallatlanul gazdag felkészítés az életre. Emellett az, hogy az ember
meghívásra időnként elmegy lelkigyakorlatra egy városba vagy faluba,
mellékes. Nem arról van szó, hogy az egyik rész lelkipásztori, a másik
pedig civil: megtanítjuk a gyereket a nyelvtanra vagy az
irodalomtörténetre. Éppen ellenkezőleg: a tanítással meg a diákokkal való
sokszínű, az egész életet átfogó foglalkozáshoz tartozik hozzá a
kereszténység.

*– Jézus azt mondta az utolsó vacsorán tanítványainak: gyűlöletesek lesztek
mindenki előtt az én nevemért. Megmutatkozott ez valamilyen formában az Ön
papi, szerzetesi életében is?*

Természetesen, hiszen ránk nehezedett egy diktatúra gyűlölete. Nem derűs
fickók voltak ezek az emberek, hanem erőszakosak, és a pokolba kívántak
bennünket, oda is küldtek volna, ha megtehetik. Pórázon akartak tartani
minket, hogy érjük be annyival, amennyit megengednek. Ketrecben éltünk,
ahol nem volt könnyű fesztelenül mozognunk.

*– A rendszerváltozás óta kapitalizmusban élünk, és nagy közömbösség
tapasztalható Krisztus tanítása iránt.*

– Bizony, nem keresztény világban élünk. A kommunizmus és a háború
pusztításai megviselték a társadalmat, nemcsak a miénket, hanem egész
Európa társadalmát. Ennek következtében a kereszténység ma már nem az egész
társadalmat átható közös hit vagy meggyőződés, hanem lassanként csupán egy
kisebb csoport hite vagy vallása. Ezt tapasztaljuk, de

mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az ellenségeinket is
szeretnünk kell.

Azok esetében, akik nem vallják a hitünket, csak éppen nem tartoznak
hozzánk, nem beszélhetünk ellenségekről. Őket is tisztelnünk, szeretnünk
kell, és megértenünk. Nem volna jó eleve rosszat feltételeznünk róluk.
Tudomásul kell vennünk a másságot, miközben ragaszkodunk a saját
meggyőződésünkhöz, derűsen, jókedvvel, reménykedve éljük a hitünket. Akkor
talán a hozzánk közömbösen vagy ellenségesen viszonyulók is ráébrednek,
hogy nem valami eszetlen, életidegen programot képviselünk, és lehet
együttműködni velünk.

*– A mai világban az a benyomásunk, hogy mindent a sikeresség, a
pénzorientáltság határoz meg. Ez alapvetően szembemegy a kereszténységgel.
Mindig így volt ez, vagy csak korunk jellemzője?*

– Ma különösen így van ez. Régen keresztény világ volt, az egész
társadalmat áthatotta a kereszténység, most pedig nem hatja át. Ez azonban
nem jelenti azt, hogy okunk lenne sértődöttet játszani; a kereszténységnek
hozzá kell szoknia ehhez. A kereszténység őskorában sem lett egy csapásra
keresztény a római világ, hanem csak lassanként. Üldözték a keresztényeket,
vértanúk is voltak, de ők nem haragudtak, hanem képviselték az akkori
világban az evangéliumot, abban a reményben, hogy majd csak észhez térnek
az üldözőik vagy azok, akik egyszerűen csak nem fogadják el a
kereszténységet. Ezt próbáljuk tenni mi is, nem haraggal, ellenséges
indulattal, hanem megértéssel. Elfogadjuk, hogy vannak, akik másképpen
gondolkoznak, mint mi, és joguk van ehhez. Nekünk pedig van jogunk ahhoz,
hogy a másságukban tiszteljük őket, és próbáljuk rávenni őket arra, hogy ne
az ellenséget lássák bennünk, hanem más világnézetet valló embereket,
akiket ellenfélként is tisztelet illet.

*– A jövő évben Budapesten lesz a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Az
évek során mennyire mélyült el Önben az Eucharisztia iránti tisztelet, az,
hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben? Vagy ez mindig
magától értetődő volt az Ön számára?*

– Ebben a hitben nevelkedtem, ez mindig természetes volt számomra. Nyilván
ahogy az ember egyre idősebb lesz és okosabb, olvas, imádkozik, papként
kiszolgáltatja az Eucharisztiát és beszél róla, idővel elmélyül, gazdagodik
az Oltáriszentséghez és a benne jelen lévő Krisztushoz való egész viszonya.
Kisgyermek voltam, amikor 1938-ban Magyarország adott otthont a Nemzetközi
Eucharisztikus Kongresszusnak. Nagyon lelkesített ez engem, a rádióban is
hallgattuk a híreket. A faluban, ahol akkor éltem, a templomban
összegyűjtötték a ministránsokat, én is köztük voltam. Az emberek valóban
örültek ennek az eseménynek. A mai, pluralista világban kicsit bonyolultabb
a helyzet. Nagyon fontosnak tartanám – és a szervezők is ezen igyekeznek –,
hogy az eucharisztikus kongresszus ne politikai tüntetésként, mintegy
erőfitogtatásként jelenjen meg a társadalomban a többiek számára. Az
eucharisztikus körmenet nem keresztény tüntetés, hanem csöndes hitvallás.

Azért fohászkodom az Úristenhez, hogy úgy tudjunk kimenni az utcára az
Oltáriszentséggel, az imáinkkal, az énekeinkkel, hogy a másként gondolkodók
is tisztelettel nézzék ezt, mi pedig imádkozzunk azokért az emberekért,
akiknek a háza előtt elhaladunk.

A mai világban ez volna az eucharisztikus kongresszus igazi szépsége.

*– Ha elgondolkodik hatvanévi lelkipásztori szolgálatán, milyen érzései
vannak?*

– Örülök, hogy az Isten megadta nekem ezt a hivatást, és annak is, hogy
viszontagságos körülmények között lehettem pap, mert ez sajátos fényeket,
utakat nyitott meg előttem. Más korban nyilván más szépségekkel járt volna
együtt a papi szolgálatom. Ha visszanézek, mindent megköszönök az
Úristennek, mert a pályám gazdag és szép volt.

*Fotó: Merényi Zita*

*Bodnár Dániel/Magy*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20191208/bacff158/attachment.html>