<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">Mindent köszönök az Úristennek – Beszélgetés a gyémántmisés Jelenits István piarista szerzetessel</h1><div class="gmail-datumsav"><div class="gmail-ikonok"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/mindent-koszonok-az-uristennek-beszelgetes-gyemantmises-jelenits-istvan-piarista-szerzetessel">https://www.magyarkurir.hu/hirek/mindent-koszonok-az-uristennek-beszelgetes-gyemantmises-jelenits-istvan-piarista-szerzetessel</a>  </div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g101993']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=101993&v=1&img=c_IMG_1744.jpg" style="margin-right: 0px;" width="188" height="125"><span class="gmail-galcount" title="8 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"><br></span></a></div><h3 class="gmail-lead">Idén
 ünnepli szerzetesi örökfogadalma letételének és pappá szentelésének 
hatvanadik évfordulóját Jelenits István piarista szerzetes, tanár, 
teológus, író. Gyémántmiséje december 1-jén volt a budapesti piarista 
kápolnában. Vele beszélgettünk.</h3><div class="gmail-contentsav"><p><strong>– Mikor érezte először, hogy Isten szólítja Önt, és elhívja a papi, szerzetesi  hivatásra?</strong></p>
<p>– A II. világháború alatt elhagyni kényszerültünk gyerekkorom 
megszokott, természetes életformáját, színhelyeit. Berettyóújfaluban 
születtem, Nagyváradon töltöttünk néhány évet. Édesapám vármegyei 
tisztviselő volt. Amikor a hadi események közeledtek hozzánk, a 
minisztériumból ránk parancsoltak, hogy el kell hagynunk a várost. 
Kézipoggyásszal a kezünkben teherautóra raktak bennünket, és elhoztak 
Budapestre. Mindenünk elveszett, a biztonság, gyerekkorom világa. 
Édesapámat elvitték katonának, mi pedig anyámmal és húgommal Budán éltük
 át az ostromot. Hónapokig nem tudtuk, apánk él-e vagy sem, aztán 
hazakerült, amerikai fogságból. Tizenkét éves voltam akkor, és</p>
<blockquote>
<p>nem egyszerűen rémületet éreztem, hanem rájöttem, hogy minden, ami 
addig az életemet jelentette, veszendő, és arra gondoltam, valami mást 
kell keresnem, hogy az életemnek értelmet adjon. </p>
</blockquote>
<p>Ettől kezdve tapogatóztam a papi, szerzetesi élet felé. Nagyváradon a
 premontrei gimnáziumba jártam, Budapesten pedig a piaristákhoz 
kerültem. Náluk a felfordult világban otthonra találtam. Otthon nehéz 
körülmények között éltünk, de mivel jól tanultam, az osztályfőnököm 
szerzett nekem tanítványt, hogy némi jövedelemhez juthassunk. Az 
osztályomba járó egyik gyerek szüleit rávette, hogy fogadjanak fel a 
fiuk mellé házitanítónak. Attól kezdve együtt tanultunk, megragadott a 
tanítás öröme. A tanítványom élénk eszű gyerek volt, nem buta, csak 
szétszórt; a szülei színészek voltak, nem nagyon figyeltek rá. Mivel 
azonban foglalkoztam vele, kedvet kapott a tanuláshoz, én pedig örömömet
 leltem abban, hogy valakit vezethetek, közben jobban elmélyülhetek a 
tanulásban, és nemcsak a saját, hanem az ő feleletei is érdekelnek. 
Lassan kialakult bennem, hogy piarista leszek, egy tanító 
szerzetesközösség tagja. Sokat olvastam, a tanulás és a könyvek 
jelentették nekem a kapaszkodót azokban az időkben. Addig is 
keresztényként nevelkedtem, de akkor az Istennel való kapcsolatom is 
elmélyült, személyessé vált. Abban az elveszettségben az istenhit 
támpontot jelentett számomra.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g101993']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=101993&v=1&p=1&img=c_IMG_1706.jpg" alt="" width="188" height="125" border="0"></a></p>
<p><strong>– Milyen volt papként szolgálni a kádári konszolidáció, az úgynevezett puha diktatúra évtizedeiben?</strong></p>
<p>– Nagyon megrázó, mert teljesen ateista miliőben éltünk, és az állami
 iskolákban tanító tanárokat arra kényszerítették, hogy akár tetszik, 
akár nem, a szocialista ideológia hirdetői, képviselői legyenek. 
Összesen nyolc egyházi iskola működött, amelyek viszonylagos szabadságot
 élveztek. Ezek egyike volt a miénk. Nagyon átéreztük, hogy a szülők, 
akik hozzánk küldik a gyerekeiket, nemcsak azért teszik ezt, mert jó 
iskola vagyunk, hanem mert azt szeretnék, hogy megerősítsük őket és a 
gyerekeiket a kereszténységben. Kecskeméten is tanítottam egy darabig, 
találkoztam bentlakó diákokkal, ami nagyon sokat jelentett számomra. 
Később a budapesti iskolába kerültem. Az oktatás mellett itt is fontos 
volt a nevelés. Nem erőszakkal, hanem derűvel, családiassággal fogadták a
 gyereket, és igyekeztek megszerettetni vele a kereszténységet egy 
nagyon nehéz világban. A háború utáni szegénységben éltek ezek a 
gyerekek, és sem az otthon, sem a világ nem nyújtott nekik szórakozást, 
ezért mi vittük el őket kirándulásokra meg nyaranta táborokba. Ennek 
során kibontakozott az életüknek egy másfajta, baráti gazdagsága. 
Moziba, színházba jártunk velük. Cserkészhagyományok éltek mindabban, 
amit csináltunk, bár cserkészetnek nem hívhattuk, mert tilos volt. 
Mindez sokat jelentett nekik, és számomra is kinyitotta az égboltot. 
Mára elveszett az iskolának az a feladata, hogy ne csak tanítson, hanem a
 gyereknek szinte az egész életét betöltse. A világ színesebb lett, a 
gyerek tanfolyamra jár, nyelvet tanul, az iskolán kívül is. A háború 
utáni sötét, nyomorúságos világban az iskola volt az a hely, ahol a 
gyerek valamilyen módon otthonra talált. Ez tette a tanáréveimet 
szerzetesként is nagyon gazdaggá és színessé.</p>
<p><strong>A papi szolgálat hogyan kapcsolódott a tanárihoz?</strong></p>
<p>– A tanári szolgálat egyúttal lelkipásztori szolgálat is. A mi 
rendünknek az a célja, hogy gyerekeket neveljen. Legmélyebb spirituális 
elkötelezettségünk, hogy nem csak tanítani akarunk, hanem nevelni, az 
evangélium szellemében. Ez a világgal való kapcsolatot is jelenti: 
rengeteg emberrel találkozunk, akiknek bemutatjuk az életét. A 
pályaválasztás idején például elmegyünk egy faluba, ahol az orvos egy 
régi diákunk, elvisszük hozzá a gyerekeinket, és ő beszél nekik arról, 
hogy mit jelent ma orvosnak lenni egy településen. A diák így képet kap 
arról, hogyan alakul a felnőtt élete, milyen utakat választhat, milyen 
célokat tűzhet maga elé. Mindez hallatlanul gazdag felkészítés az 
életre. Emellett az, hogy az ember meghívásra időnként elmegy 
lelkigyakorlatra egy városba vagy faluba, mellékes. Nem arról van szó, 
hogy az egyik rész lelkipásztori, a másik pedig civil: megtanítjuk a 
gyereket a nyelvtanra vagy az irodalomtörténetre. Éppen ellenkezőleg: a 
tanítással meg a diákokkal való sokszínű, az egész életet átfogó 
foglalkozáshoz tartozik hozzá a kereszténység.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g101993']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=101993&v=1&p=1&img=c_IMG_1610.jpg" alt="" width="188" height="125" border="0"></a></p>
<p><strong>– Jézus azt mondta az utolsó vacsorán tanítványainak: 
gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. Megmutatkozott ez 
valamilyen formában az Ön papi, szerzetesi életében is?</strong></p>
<p>Természetesen, hiszen ránk nehezedett egy diktatúra gyűlölete. Nem 
derűs fickók voltak ezek az emberek, hanem erőszakosak, és a pokolba 
kívántak bennünket, oda is küldtek volna, ha megtehetik. Pórázon akartak
 tartani minket, hogy érjük be annyival, amennyit megengednek. Ketrecben
 éltünk, ahol nem volt könnyű fesztelenül mozognunk.</p>
<p><strong>– A rendszerváltozás óta kapitalizmusban élünk, és nagy közömbösség tapasztalható Krisztus tanítása iránt.</strong></p>
<p>– Bizony, nem keresztény világban élünk. A kommunizmus és a háború 
pusztításai megviselték a társadalmat, nemcsak a miénket, hanem egész 
Európa társadalmát. Ennek következtében a kereszténység ma már nem az 
egész társadalmat átható közös hit vagy meggyőződés, hanem lassanként 
csupán egy kisebb csoport hite vagy vallása. Ezt tapasztaljuk, de</p>
<blockquote>
<p>mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az ellenségeinket is szeretnünk kell.</p>
</blockquote>
<p>Azok esetében, akik nem vallják a hitünket, csak éppen nem tartoznak 
hozzánk, nem beszélhetünk ellenségekről. Őket is tisztelnünk, szeretnünk
 kell, és megértenünk. Nem volna jó eleve rosszat feltételeznünk róluk. 
Tudomásul kell vennünk a másságot, miközben ragaszkodunk a saját 
meggyőződésünkhöz, derűsen, jókedvvel, reménykedve éljük a hitünket. 
Akkor talán a hozzánk közömbösen vagy ellenségesen viszonyulók is 
ráébrednek, hogy nem valami eszetlen, életidegen programot képviselünk, 
és lehet együttműködni velünk.</p>
<p><strong>– A mai világban az a benyomásunk, hogy mindent a sikeresség,
 a pénzorientáltság határoz meg. Ez alapvetően szembemegy a 
kereszténységgel. Mindig így volt ez, vagy csak korunk jellemzője?</strong></p>
<p>– Ma különösen így van ez. Régen keresztény világ volt, az egész 
társadalmat áthatotta a kereszténység, most pedig nem hatja át. Ez 
azonban nem jelenti azt, hogy okunk lenne sértődöttet játszani; a 
kereszténységnek hozzá kell szoknia ehhez. A kereszténység őskorában sem
 lett egy csapásra keresztény a római világ, hanem csak lassanként. 
Üldözték a keresztényeket, vértanúk is voltak, de ők nem haragudtak, 
hanem képviselték az akkori világban az evangéliumot, abban a reményben,
 hogy majd csak észhez térnek az üldözőik vagy azok, akik egyszerűen 
csak nem fogadják el a kereszténységet. Ezt próbáljuk tenni mi is, nem 
haraggal, ellenséges indulattal, hanem megértéssel. Elfogadjuk, hogy 
vannak, akik másképpen gondolkoznak, mint mi, és joguk van ehhez. Nekünk
 pedig van jogunk ahhoz, hogy a másságukban tiszteljük őket, és 
próbáljuk rávenni őket arra, hogy ne az ellenséget lássák bennünk, hanem
 más világnézetet valló embereket, akiket ellenfélként is tisztelet 
illet.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g101993']"><img style="display: block; margin: auto 0px auto auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=101993&v=1&p=1&img=c_IMG_1689.jpg" alt="" width="471" height="314" border="0"></a></p>
<p><strong>– A jövő évben Budapesten lesz a Nemzetközi Eucharisztikus 
Kongresszus. Az évek során mennyire mélyült el Önben az Eucharisztia 
iránti tisztelet, az, hogy Krisztus valóságosan jelen van az 
Oltáriszentségben? Vagy ez mindig magától értetődő volt az Ön számára?</strong></p>
<p>– Ebben a hitben nevelkedtem, ez mindig természetes volt számomra. 
Nyilván ahogy az ember egyre idősebb lesz és okosabb, olvas, imádkozik, 
papként kiszolgáltatja az Eucharisztiát és beszél róla, idővel elmélyül,
 gazdagodik az Oltáriszentséghez és a benne jelen lévő Krisztushoz való 
egész viszonya. Kisgyermek voltam, amikor 1938-ban Magyarország adott 
otthont a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak. Nagyon lelkesített 
ez engem, a rádióban is hallgattuk a híreket. A faluban, ahol akkor 
éltem, a templomban összegyűjtötték a ministránsokat, én is köztük 
voltam. Az emberek valóban örültek ennek az eseménynek. A mai, 
pluralista világban kicsit bonyolultabb a helyzet. Nagyon fontosnak 
tartanám – és a szervezők is ezen igyekeznek –, hogy az eucharisztikus 
kongresszus ne politikai tüntetésként, mintegy erőfitogtatásként 
jelenjen meg a társadalomban a többiek számára. Az eucharisztikus 
körmenet nem keresztény tüntetés, hanem csöndes hitvallás.</p>
<blockquote>
<p>Azért fohászkodom az Úristenhez, hogy úgy tudjunk kimenni az utcára 
az Oltáriszentséggel, az imáinkkal, az énekeinkkel, hogy a másként 
gondolkodók is tisztelettel nézzék ezt, mi pedig imádkozzunk azokért az 
emberekért, akiknek a háza előtt elhaladunk.</p>
</blockquote>
<p>A mai világban ez volna az eucharisztikus kongresszus igazi szépsége. </p>
<p><strong>– Ha elgondolkodik hatvanévi lelkipásztori szolgálatán, milyen érzései vannak?</strong></p>
<p>– Örülök, hogy az Isten megadta nekem ezt a hivatást, és annak is, 
hogy viszontagságos körülmények között lehettem pap, mert ez sajátos 
fényeket, utakat nyitott meg előttem. Más korban nyilván más 
szépségekkel járt volna együtt a papi szolgálatom. Ha visszanézek, 
mindent megköszönök az Úristennek, mert a pályám gazdag és szép volt.</p>
<p><strong>Fotó: Merényi Zita</strong></p>
<p><strong>Bodnár Dániel/Magy</strong></p></div>

</div>