[Grem] A gyémántmiséjét ünneplő Jelenits István atya hivatása felébreszteni a hit és tudás iránti vágyat

[Emoke Greschik]

 Hivatása felébreszteni a hit és tudás iránti vágyat – Gyémántmiséjét
ünnepelte Jelenits István
https://www.magyarkurir.hu/hirek/hivatasa-felebreszteni-hit-es-tudas-iranti-vagyat-gyemantmisejet-unnepelte-jelenits-istvan

34
Jelenits István piarista szerzetes december 1-jén, advent első vasárnapján
a budapesti piarista kápolnában mondta gyémántmiséjét. Rendtársai, a papi
hivatást választó egykori diákjai, most iskolába járó és öregdiákok, tanár
kollégák, barátok töltötték meg a Duna-parti kápolnát és annak előterét.

E sorok írójának is megadatott, hogy egykor Jelenits tanár úr óráit
hallgathatta a budapesti Piarista Gimnáziumban. Nem dicsőség, de arra is
volt példa, hogy a tudós paptanárt sikeresen felbosszantotta, pedig az
komoly „teljesítményt” követelt. Mentségül csak annyit, hogy egy
fiatalember sokszor meggondolatlan, s nem mindig azonnal fedezi fel a
pillanat megismételhetetlen fontosságát. Aki piarista diák volt és
tanította őt a tanár úr, tudhatja, óra közben nem szavakkal fegyelmezett. A
sorok közt járva magyarázott, tanított, oktatott. Ha valakivel gondja volt,
mert az nem figyelt, akkor az illető mellé sétált, annak hajába beletúrt
(akkoriban divat volt a hosszú haj), s ujjai közé fogva azt felfelé húzta.
Elég volt ennyi figyelmeztetés. Legtöbbször. Nálam nem. Hittanóra volt,
tankönyvünk nem volt, ezért füzetbe írtuk a diktált tananyagot. Én viszont
a lapok közé tettem egy aznap vásárolt filmfelvevő kamera leírását, s nagy
buzgalommal azt lapozgattam. Először csak a hajamba túrt. Nem értettem a
szóból, folytattam az olvasást – remélve, másodszor nem veszi észre.
Észrevette. Ezt követően finoman szólva is emelt hangon küldött ki az
osztályból. Azóta se kértem tőle elnézést, pedig akár az érettségi
banketten is megtehettem volna.

Persze számtalan más emlék is köt hozzá. Például a reggeli, tanítás előtti
imádságok. Pedig valljuk meg, egy kamaszodó fiatal nem feltétlenül megy
azért korábban iskolába, hogy annak kápolnájában fakultatív imádságon
vegyen részt. Az iskolából ezt sokan megtették. Jelenits tanár úr minden
reggel várt bennünket. Imádkoztunk, s pár gondolatot, rövidke elmélkedést
meghallgatva indultunk neki a napnak. Felejthetetlen emlék marad, mint az
általa tartott lelkigyakorlatok is. Persze a lelkiélet mellett a test
edzésében is segített. Kirándulásokról, hatalmas, jó hangulatú
biciklitúrákról, evezésekről, vitorlázásokról, sítúrákról tudnának
generációk kifogyhatatlan emlékeket, történeteket sorolni, melyek
főszereplője Jelenits István volt.

Sok pap panaszkodik a hívek pontatlansága miatt, melyben valljuk meg, sok
igazságuk van. A december elsejei szentmisére azonban nagyon sokan jóval
hat óra előtt érkeztek, mert sejtették, megtelik a kápolna, sokan szeretnék
Jelenits Istvánnal együtt ünnepelni hatvan esztendő kegyelmi ajándékait. A
87 esztendős szerzetes, teológus tanárra generációk gondolnak szeretettel,
így nem csoda, hogy egykori, már öregedő tanítványok közül sokan
házastársukkal, gyerekeikkel, unokáikkal jöttek a szertartásra, s
köszöntötték egymást egykori iskola- vagy osztálytársak.

A szentmise elején Várgedő Tamás, a Magyar Piarista Diákszövetség
választmányi elnöke mondott beszédet. Rámutatott: egy-egy ünnep alkalmas
arra, hogy a hol gubancos, hol szépen szőtt életünk fonatából kiragadjunk
néhány részletet, rájöjjünk, hogy azok is egy fonattá alakíthatók, így van
ez bizonyára az ünnepre összegyűltek körében is. Sokan vannak, akik hálát
adnak a Teremtőnek, hogy a papi és tanári pályára hívta Jelenits Istvánt,
hiszen 1959. november 29-i, közvetlenül az advent előtti szentelése óta a
rábízottakat hittel, tudással arra készíti fel, hogy mindannyian
találkozzanak majd az égi otthonban a Megtestesülővel.

Jelenits István szentbeszédében bár nem az evangéliumi részt magyarázta,
hanem saját életének fontosabb állomásait elevenítette fel, mégis
homíliához hasonlóan tanított, nevelt, figyelmeztetett. Szólt szüleiről,
mesélt édesapjáról, aki a kecskeméti piaristákhoz járt, s abban a városban
ismerte meg későbbi feleségét is. Szólt az Erdély visszacsatolását követő
nagyváradi évekről, ahol a premontreiek iskolájába járt. Édesapja
tisztviselőként dolgozott, ezért a háború alatt a közeledő front miatt a
minisztériuma az egész családot Budapestre rendelte, ahova teherautón,
néhány kisebb csomaggal érkeztek meg. Új életet kellett kezdeniük.

Édesapját katonának vitték, a háború után nem tudtak róla semmit, csak ’46
nyarán térhetett haza, amerikai fogságból. Az egykori tisztviselőt
B-listázták, a család nehéz anyagi helyzetbe került. A piaristákhoz járó
Jelenits István osztályfőnöke ezt észrevette, segíteni akart: egy nem túl
jó tanuló, de tehetősebb osztálytárs szüleinél beajánlotta őt egyfajta
„házi tanítónak”. Ekkor, segítve a diáktársat, jött rá, hogy tanítani, a
szépet, értéket másoknak felmutatni mekkora öröm számára. Mint mondta, a
mai fiatalok számára szinte érthetetlenül sokat jelentett nekik az iskola,
hiszen a romos, újjáépítendő, nyomorgó Budapesten biztos fogodzót jelentett
számukra. Így érett benne meg, hogy a papságot és az oktatást összekötve
piaristának jelentkezik.

Az iskolák államosítása még gimnáziumi tanulóként érte. Két iskolájukban
azonban folytathatták az oktatást, ahol a diktatúra csak korlátozott számú
piarista szerzetest engedélyezett működni. Ezért a rendbe való
jelentkezésekor az elöljárók tanácsára civilként kezdte meg egyetemi
tanulmányait. Közben teológiát tanult, abból doktori címet szerzett. Végül
1955-ben léphetett be a piarista rendbe, ahol 1959-ben örökfogadalmat tett.
Fiatal, kezdő tanárként a szocializmus ellenséges légkörében foglalkozott a
fiatalokkal a rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumában. Hittant,
illetve magyar nyelvet és irodalmat tanított. Saját diákéveiből azonban a
cserkészet szeretetét is megpróbálta titokban az ifjúságnak továbbadni.
Kirándultak, bicikliztek, hajókat építettek és vízitúrákra indultak. Örömet
okozott neki, hogy a szerényebb képességű fiatalokban is fel tudta
ébreszteni a szellemi munkához való kedvet. Egyéni utakat keresett a
nehezebben kezelhető diákokhoz is, melyek – mint mondta – sokszor különös
mélységeket nyitottak meg e kapcsolatokban, sok segítséget jelentettek
azoknak, akiket megpróbált szárnya alá venni. Amikor Kecskeméten tanított,
ahol a diákotthonban nevelő is lett, arra is gondolnia kellett, hogy a
fiatalok értelmesen töltsék el szabadidejüket. A kirándulások,
biciklitúrák, evezések mellett színházba, moziba vitte őket, hogy
gazdagabbá, tartalmasabbá tegye diákéveiket, felébressze bennük a szépség
és a jó iránti igényt.

Amikor a pesti gimnázium tanára lett, bibliai tárgyakat tanított a rend
Kalazantinum hittudományi főiskoláján, majd a Sapientia Szerzetesi
Hittudományi Főiskolán is. Mint mondta, izgalmas szellemi feladat volt ez,
hiszen a Biblia egyszerre teológia és irodalom. A diktatúra idején
évtizedeken keresztül  igyekezett a gyerekekkel megszerettetni az
irodalmat, az olvasást – egyszóval a szellemi élethez elvezetni őket,
műveltségüket bővíteni, gazdagítani. Elnyomatásban segíteni őket a világ
rejtett kincseihez hozzájutni, felfedezni, hogy felkészüljenek az életre, a
küzdelemre.

1985-től tíz esztendőn át a piarista rend magyarországi tartományfőnöke
volt. A rendszerváltást követően oktatott a gödi és váci piarista
iskolában, valamint az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. A Pázmány Péter
Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán az esztétika tanszék tanára,
majd vezetője is volt.

A szentmise homíliáját e szavakkal zárta: „Elmúltak fölöttem a tanítás és
az alkotás évei. Visszahúzódtam Duna-parti rendházunkba, hogy nyugdíjasként
azokkal az emberekkel találkozzam, akik életemben tanítványaim, barátaim,
társaim voltak. Olyanokkal, akik előttem jártak, és lassan elköltöztek a
másik világba, ahova bennünket is várnak. Így telt hát el fölszentelésem
óta hatvan év, melyek áldásaiért most hálát adok az Úristennek. De kérem
is, hogy azon, amit elkezdett velünk, illetve általunk, maradjon az ő
áldása és vezesse tovább olyan utakra, melyeket már nem mi gondolunk ki,
amikben mégis a jövőnek reménye sarjad. Így kérem az Úristent arra is, hogy
az én életem hátralévő idejét tegye áldottá, készítsen föl arra, hogy
elbúcsúzzam azoktól, akiket itt hagyok, tudjak igazi szívvel, fiatalsággal
készülni a vele való találkozásra.”

*Fotó: Merényi Zita*

*Bókay László/Magyar Kurír*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20191202/ce6da917/attachment.html>