<div dir="ltr">
<h1 class="gmail-cim">Hivatása felébreszteni a hit és tudás iránti vágyat – Gyémántmiséjét ünnepelte Jelenits István</h1><div class="gmail-datumsav"><a href="https://www.magyarkurir.hu/hirek/hivatasa-felebreszteni-hit-es-tudas-iranti-vagyat-gyemantmisejet-unnepelte-jelenits-istvan">https://www.magyarkurir.hu/hirek/hivatasa-felebreszteni-hit-es-tudas-iranti-vagyat-gyemantmisejet-unnepelte-jelenits-istvan</a><div class="gmail-ikonok"> <br> </div></div><div class="gmail-kozepre"><a class="gmail-fokep" rel="lightbox['g101850']"><img src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=101850&v=1&img=c_398A5216.jpg"><span class="gmail-galcount" title="34 kép a galériában, kattintson!"><img src="https://www.magyarkurir.hu/design1/img/img.png" align="absmiddle"> 34</span></a></div><h3 class="gmail-lead">Jelenits
István piarista szerzetes december 1-jén, advent első vasárnapján a
budapesti piarista kápolnában mondta gyémántmiséjét. Rendtársai, a papi
hivatást választó egykori diákjai, most iskolába járó és öregdiákok,
tanár kollégák, barátok töltötték meg a Duna-parti kápolnát és annak
előterét.</h3><div class="gmail-contentsav"><p>E
sorok írójának is megadatott, hogy egykor Jelenits tanár úr óráit
hallgathatta a budapesti Piarista Gimnáziumban. Nem dicsőség, de arra is
volt példa, hogy a tudós paptanárt sikeresen felbosszantotta, pedig az
komoly „teljesítményt” követelt. Mentségül csak annyit, hogy egy
fiatalember sokszor meggondolatlan, s nem mindig azonnal fedezi fel a
pillanat megismételhetetlen fontosságát. Aki piarista diák volt és
tanította őt a tanár úr, tudhatja, óra közben nem szavakkal
fegyelmezett. A sorok közt járva magyarázott, tanított, oktatott. Ha
valakivel gondja volt, mert az nem figyelt, akkor az illető mellé
sétált, annak hajába beletúrt (akkoriban divat volt a hosszú haj), s
ujjai közé fogva azt felfelé húzta. Elég volt ennyi figyelmeztetés.
Legtöbbször. Nálam nem. Hittanóra volt, tankönyvünk nem volt, ezért
füzetbe írtuk a diktált tananyagot. Én viszont a lapok közé tettem egy
aznap vásárolt filmfelvevő kamera leírását, s nagy buzgalommal azt
lapozgattam. Először csak a hajamba túrt. Nem értettem a szóból,
folytattam az olvasást – remélve, másodszor nem veszi észre. Észrevette.
Ezt követően finoman szólva is emelt hangon küldött ki az osztályból.
Azóta se kértem tőle elnézést, pedig akár az érettségi banketten is
megtehettem volna.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g101850']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=101850&v=1&p=1&img=c_398A5395.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Persze számtalan más emlék is köt hozzá. Például a reggeli, tanítás
előtti imádságok. Pedig valljuk meg, egy kamaszodó fiatal nem
feltétlenül megy azért korábban iskolába, hogy annak kápolnájában
fakultatív imádságon vegyen részt. Az iskolából ezt sokan megtették.
Jelenits tanár úr minden reggel várt bennünket. Imádkoztunk, s pár
gondolatot, rövidke elmélkedést meghallgatva indultunk neki a napnak.
Felejthetetlen emlék marad, mint az általa tartott lelkigyakorlatok is.
Persze a lelkiélet mellett a test edzésében is segített.
Kirándulásokról, hatalmas, jó hangulatú biciklitúrákról, evezésekről,
vitorlázásokról, sítúrákról tudnának generációk kifogyhatatlan
emlékeket, történeteket sorolni, melyek főszereplője Jelenits István
volt.</p>
<p>Sok pap panaszkodik a hívek pontatlansága miatt, melyben valljuk meg,
sok igazságuk van. A december elsejei szentmisére azonban nagyon sokan
jóval hat óra előtt érkeztek, mert sejtették, megtelik a kápolna, sokan
szeretnék Jelenits Istvánnal együtt ünnepelni hatvan esztendő kegyelmi
ajándékait. A 87 esztendős szerzetes, teológus tanárra generációk
gondolnak szeretettel, így nem csoda, hogy egykori, már öregedő
tanítványok közül sokan házastársukkal, gyerekeikkel, unokáikkal jöttek a
szertartásra, s köszöntötték egymást egykori iskola- vagy
osztálytársak.</p>
<p></p>
<p>A szentmise elején Várgedő Tamás, a Magyar Piarista Diákszövetség
választmányi elnöke mondott beszédet. Rámutatott: egy-egy ünnep alkalmas
arra, hogy a hol gubancos, hol szépen szőtt életünk fonatából
kiragadjunk néhány részletet, rájöjjünk, hogy azok is egy fonattá
alakíthatók, így van ez bizonyára az ünnepre összegyűltek körében is.
Sokan vannak, akik hálát adnak a Teremtőnek, hogy a papi és tanári
pályára hívta Jelenits Istvánt, hiszen 1959. november 29-i, közvetlenül
az advent előtti szentelése óta a rábízottakat hittel, tudással arra
készíti fel, hogy mindannyian találkozzanak majd az égi otthonban a
Megtestesülővel.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g101850']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=101850&v=1&p=1&img=c_398A5096.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Jelenits István szentbeszédében bár nem az evangéliumi részt
magyarázta, hanem saját életének fontosabb állomásait elevenítette fel,
mégis homíliához hasonlóan tanított, nevelt, figyelmeztetett. Szólt
szüleiről, mesélt édesapjáról, aki a kecskeméti piaristákhoz járt, s
abban a városban ismerte meg későbbi feleségét is. Szólt az Erdély
visszacsatolását követő nagyváradi évekről, ahol a premontreiek
iskolájába járt. Édesapja tisztviselőként dolgozott, ezért a háború
alatt a közeledő front miatt a minisztériuma az egész családot
Budapestre rendelte, ahova teherautón, néhány kisebb csomaggal érkeztek
meg. Új életet kellett kezdeniük.</p>
<p>Édesapját katonának vitték, a háború után nem tudtak róla semmit,
csak ’46 nyarán térhetett haza, amerikai fogságból. Az egykori
tisztviselőt B-listázták, a család nehéz anyagi helyzetbe került. A
piaristákhoz járó Jelenits István osztályfőnöke ezt észrevette, segíteni
akart: egy nem túl jó tanuló, de tehetősebb osztálytárs szüleinél
beajánlotta őt egyfajta „házi tanítónak”. Ekkor, segítve a diáktársat,
jött rá, hogy tanítani, a szépet, értéket másoknak felmutatni mekkora
öröm számára. Mint mondta, a mai fiatalok számára szinte érthetetlenül
sokat jelentett nekik az iskola, hiszen a romos, újjáépítendő, nyomorgó
Budapesten biztos fogodzót jelentett számukra. Így érett benne meg, hogy
a papságot és az oktatást összekötve piaristának jelentkezik.</p>
<p></p>
<p>Az iskolák államosítása még gimnáziumi tanulóként érte. Két
iskolájukban azonban folytathatták az oktatást, ahol a diktatúra csak
korlátozott számú piarista szerzetest engedélyezett működni. Ezért a
rendbe való jelentkezésekor az elöljárók tanácsára civilként kezdte meg
egyetemi tanulmányait. Közben teológiát tanult, abból doktori címet
szerzett. Végül 1955-ben léphetett be a piarista rendbe, ahol 1959-ben
örökfogadalmat tett. Fiatal, kezdő tanárként a szocializmus ellenséges
légkörében foglalkozott a fiatalokkal a rend kecskeméti, majd budapesti
gimnáziumában. Hittant, illetve magyar nyelvet és irodalmat tanított.
Saját diákéveiből azonban a cserkészet szeretetét is megpróbálta
titokban az ifjúságnak továbbadni. Kirándultak, bicikliztek, hajókat
építettek és vízitúrákra indultak. Örömet okozott neki, hogy a
szerényebb képességű fiatalokban is fel tudta ébreszteni a szellemi
munkához való kedvet. Egyéni utakat keresett a nehezebben kezelhető
diákokhoz is, melyek – mint mondta – sokszor különös mélységeket
nyitottak meg e kapcsolatokban, sok segítséget jelentettek azoknak,
akiket megpróbált szárnya alá venni. Amikor Kecskeméten tanított, ahol a
diákotthonban nevelő is lett, arra is gondolnia kellett, hogy a
fiatalok értelmesen töltsék el szabadidejüket. A kirándulások,
biciklitúrák, evezések mellett színházba, moziba vitte őket, hogy
gazdagabbá, tartalmasabbá tegye diákéveiket, felébressze bennük a
szépség és a jó iránti igényt.</p>
<p><a title="" rel="lightbox['g101850']"><img style="display: block; margin: auto;" class="gmail-ckep" src="https://www.magyarkurir.hu/img1.php?id=101850&v=1&p=1&img=c_398A5252.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p>Amikor a pesti gimnázium tanára lett, bibliai tárgyakat tanított a
rend Kalazantinum hittudományi főiskoláján, majd a Sapientia Szerzetesi
Hittudományi Főiskolán is. Mint mondta, izgalmas szellemi feladat volt
ez, hiszen a Biblia egyszerre teológia és irodalom. A diktatúra idején
évtizedeken keresztül igyekezett a gyerekekkel megszerettetni az
irodalmat, az olvasást – egyszóval a szellemi élethez elvezetni őket,
műveltségüket bővíteni, gazdagítani. Elnyomatásban segíteni őket a világ
rejtett kincseihez hozzájutni, felfedezni, hogy felkészüljenek az
életre, a küzdelemre.</p>
<p>1985-től tíz esztendőn át a piarista rend magyarországi
tartományfőnöke volt. A rendszerváltást követően oktatott a gödi és váci
piarista iskolában, valamint az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. A
Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán az esztétika
tanszék tanára, majd vezetője is volt.</p>
<p></p>
<p>A szentmise homíliáját e szavakkal zárta: „Elmúltak fölöttem a
tanítás és az alkotás évei. Visszahúzódtam Duna-parti rendházunkba, hogy
nyugdíjasként azokkal az emberekkel találkozzam, akik életemben
tanítványaim, barátaim, társaim voltak. Olyanokkal, akik előttem jártak,
és lassan elköltöztek a másik világba, ahova bennünket is várnak. Így
telt hát el fölszentelésem óta hatvan év, melyek áldásaiért most hálát
adok az Úristennek. De kérem is, hogy azon, amit elkezdett velünk,
illetve általunk, maradjon az ő áldása és vezesse tovább olyan utakra,
melyeket már nem mi gondolunk ki, amikben mégis a jövőnek reménye
sarjad. Így kérem az Úristent arra is, hogy az én életem hátralévő
idejét tegye áldottá, készítsen föl arra, hogy elbúcsúzzam azoktól,
akiket itt hagyok, tudjak igazi szívvel, fiatalsággal készülni a vele
való találkozásra.”</p>
<p><strong>Fotó: Merényi Zita</strong></p>
<p><strong>Bókay László/Magyar Kurír</strong></p></div>
</div>