[Grem] Fricz T: A nemzet megmaradása a tét

[Emoke Greschik]

 A nemzet megmaradása a tét

Sze 11, 2018

Forrás: Magyar Idők:
<http://civilosszefogas.hu/a-nemzet-megmaradasa-a-tet/#respond>
https://magyaridok.hu/velemeny/a-nemzet-megmaradasa-a-tet-3467969/

Egy ország csak akkor tud fennmaradni, ha egy olyan kultúra, szokásrend és
erkölcs tartja össze, amelyet elfogad és amelyhez alkalmazkodik a
társadalom meghatározó része. A domináns kultúra léte tehát nem igazán vita
kérdése, hanem egy nemzet létéről vagy nemlétéről szól.
Hamlet szavaival: „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.”

Egyet kell ugyanis tisztán látnunk: azok az országok vagy népek, amelyek
huzamos ideig nem képesek létrehozni egy egységes értékrendet és kultúrát,
amely a közösségi lét kereteit adja meg, előbb vagy utóbb felbomlanak.

Erre kiváló példa a történelemben a Római Birodalom, amely akkor indult
hanyatlásnak, amikor fokozatosan elveszítette a köztársasági korszakát
jellemző közéleti, kulturális és vallási egységét, erkölcsileg meggyengült,
és hagyta, hogy a legkülönfélébb népek szokásai, vallásai és egyéb
hagyományai „behatoljanak” a birodalom területére.

Modern szavakkal élve hagyta, hogy a domináns kultúrája feloldódjék
egyfajta multikulturalizmusban, a szubkultúrák sokféleségében. Többek
között ez okozta a vesztét.

De nem kell ilyen messzire mennünk a történelemben a példákért, amelyek
arról szólnak, hogy* a domináns kultúra és értékrend **hiánya országok
széteséséhez vagy olyan patthelyzetek létrejöttéhez vezethet, amelyekből
nem találni a kiutat.*

Utóbbira lehet példa Izrael; egyfelől létezik egy zsidó népesség, amelyet
évezredes vallási, etnikai és kulturális elemek tartanak össze az országon
belül és kívül is, ám velük, de inkább mellettük – vagy még pontosabban:
velük szemben – él az iszlám vallású palesztin lakosság, amely a gyökeresen
eltérő értékrend és kultúra mentén éli mindennapjait.

A zsidó kultúra nem tud dominánssá válni, mert a palesztinok ezt
radikálisan elutasítják, tehát két olyan – önmagán belül domináns – kultúra
él egymás mellett, amely talán soha nem fog megbékélni egymással.

Nagyon érdekes példa ebből a szempontból a volt Jugoszlávia esete.
Jugoszlávia egy tákolmány volt, szlovén, horvát, szerb, bosnyák, macedón
stb. etnikai és kulturális identitással, kultúrával, amelyek az ország
megalakulása óta konkurensei voltak egymásnak.

Igen ám, de a második világháború után Tito marsall, a háborús hős
vezetésével egy új politikai és gazdasági rendszer jött létre az országban,
a szocialista önigazgatás rendszere, amely ráadásul a Szovjetunióval
szemben is meg tudta őrizni viszonylagos függetlenségét, nem vált a
kommunista tábor csatlósállamává, és kézzelfogható szuverenitása volt a
többi kelet- és közép-európai országhoz képest.

Létrejött az országban egy sajátos, Tito személyéhez ezer szállal köthető,
sőt attól el sem választható „jugoszláv” identitás, amely ugyan nem
szüntette meg az etnikai-vallási-nemzetiségi identitásokat, viszont egy
történelmi korszak erejéig – 1989–1990-ig, a rendszerváltásig – háttérbe
szorította azokat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyfajta „jugó” kulturális
dominancia uralkodott el, amelyet a társadalom többsége elfogadott, és ez
garantálta a létét.

Más kérdés, hogy miután Tito 1980-ban meghalt, szinte azonnal megkezdődött
az etnikai, kulturális és vallási erjedés Jugoszláviában, és a
rendszerváltás után mindez véres háborúkba torkollott.

Ezek lényegében véve a megszűnő „jugó” kultúra helyébe lépni kívánó helyi,
pontosabban nemzeti domináns kultúrák közötti küzdelmek is voltak, és csak
akkor jutottak viszonylagos nyugvópontra, amikor meghúzták a határvonalat
az egyes országrészek között, a régi tagköztársaságok pedig szuverén
államokká válhattak – bár a dominanciáért folyó harc a mai napig nem
fejeződött be (lásd Koszovó vagy Macedónia esetét).

Megemlíthető Észak-Írország is, hiszen az elszakadáspárti katolikusok és a
britekhez kötődő protestánsok közötti küzdelem is dominanciaharc, és
eldönthetetlen; ezt az országrészt – Belfastot, Londonderryt – csak a
britek „felülről jövő” kompromisszumos államjogi-politikai intézkedései
tartják egyben, de a brexit hatásai például kiszámíthatatlanok lesznek az
északír helyzetre nézve is.

Izgalmas példa még Katalónia: Puig­demont tavalyi függetlenedési
kísérletének az volt az egyik legfontosabb gyengéje, hogy a spanyoloktól
való teljes elszakadást nem támogatta az ország döntő többsége, legfeljebb
a fele, így a tartomány nem tudott egységesen fellépni Spanyolországgal
szemben.

Magyarul: a függetlenségpárti értékrend nem vált dominánssá a katalánok
körében, és ez így van a mai napig is, emiatt pedig nagyon bizonytalan
Katalónia jövője.

*Miért fontosak ezek a példák?*

*Azért, hogy mások hibáiból, sikereiből és kudarcaiból is megtanulhassuk,
hogy egy országot csak az emelhet rangra, csak az tehet sikeressé és
hatékonnyá a nemzetközi viszonyok között, ha egységes orgánumként, egységes
közösségként, egységes démoszként lép fel.*

*Magyarország **a rendszerváltás* *óta vergődik azzal a problémával, hogy
két kultúra osztja meg az országot.* (Történetileg persze sokkal régebben,
de most a közelmúltra és a jelenre koncentrálnék.)

Igazából persze három, de ebből kettő lényegében véve egy tábort képvisel
és nagyjából együtt is lép fel. *Utóbbi kettő egyike a szocializmusból itt
maradt, posztkommunista gyökerű kádárista kultúra, a másik pedig az urbánus
gyökerű, de globális kapcsolatokkal rendelkező neoliberális kultúra: e két
kultúra összenőtt, mert kezdettől fogva összetartozott.*

*Velük **szemben áll a nemzeti és polgári kultúra, amely az utóbbi nyolc
évben elsöprő erejű támogatást kapott a magyar emberektől *a parlamenti,
európai parlamenti és önkormányzati választásokon.

*E két kulturális tábor között olyan mély a világlátásbeli, szemléletbeli,
értékrendbeli, erkölcsi, mentalitás- és stílusbeli távolság, sőt szakadék,
hogy az lényegében véve feloldhatatlan. Fájó ezt így kimondani, mégis igaz:
feloldhatatlan.*

Elvileg meglehetnének az elfogadott európai közös alapok, mint a
demokrácia, az emberi jogok, a piac, a szabadság – ám ezeket a virtuális
közös pontokat felülírja a kádárista-neoliberális tábor azon álláspontja,
hogy a nemzeti oldalt úgy, ahogy van, szemétdombra kell hajítani –
lehetőleg máma még.

S ha ez így van, akkor az országunk konfliktusai és törésvonalai korántsem
Svájcot idézik vagy Finnországot, hanem sokkal inkább Belgiu­mot vagy
Észak-Írországot. Nem abban az értelemben, hogy a társadalom arányosan két
részre oszlik – szó sincs erről, hiszen a nemzeti tábor mögötti társadalmi
támogatottság elsöprő és meggyőző erejű –, hanem, ahogy az előbb
említettem, a szembenállás feloldhatatlan. *Ez tehát patthelyzet, és a
következményei jól látszottak a 2010-ig tartó időszakban: a
Gyurcsány-kormány időszakában regionális vezető országból sereghajtók
lettünk, kiszolgáltatva a nagy nemzetközi hitelnyújtó szervezetek
„jóindulatának”.*

*Ebből a gödör**ből rántott ki bennünket a 2010 óta tartó korszak mind
politikai, mind gazdasági szempontból. Ahhoz azonban, hogy a helyzetünk
tartósan stabilizálódjon, és újra a régió élvonalába törjünk – sőt annál is
feljebb –, a politikai és gazdasági rendszerváltás után végre kell hajtani
a kulturális rendszerváltást is és tudatosan vállalni a nemzeti oldal
kulturális dominanciáját.*

Elmondom, hogy szerintem ez mit nem jelent: nem jelent hegemóniát és
diktatúrát, tehát* nem arról van szó, hogy mostantól eltapossuk a másik
táborhoz tartozó kulturális termékeket, személyeket, irányzatokat.*

*Viszont amit jelent:*

*1. Megszüntetjük* *a liberális tábor* *kiváltságait, előjogait,
kánonjogát, „fősodratát”*, hiszen a fősodorra immáron harmadszor – tehát
„korszakosan” – a nemzeti tábor kapott felhatalmazást az emberektől. És hát
sajnos demokráciákban ez szokott dönteni, bármilyen fájó is ez sokaknak.

2.* A pályázatoknál, állásoknál, forráselosztásnál **megteremtjük az
esélyek egyenlőségét, és tudatosan utat nyitunk végre a nemzeti oldalhoz
tartozó tehetségeknek.*

3. *Az állam** olyan kulturális témákat támogat pluszforrásokból, amelyek a
nemzeti-polgári tábor értékrendjét támasztják alá.*

*Összegezve: domináns kultúrára és értékrendre* nem* azért van szüksége egy
országnak,* hogy valaki vagy valakik uralkodhassanak az ország egésze
felett, hanem azért, *hogy az ország egységes és életképes maradjon.*

Nézzük meg a németeket, belgákat, hollandokat vagy a svédeket: nem fogják
fel, hogy a migránsok korlátlan beengedésével, a multikulturalizmus
erőltetésével és a saját, domináns kultúrájuk feladásával önmagukat
számolják fel.

Ne kövessük őket ezen az úton: őrizzük meg, illetve hozzuk létre a domináns
kultúrát, amely semmi másra, csak a polgárok akaratára, támogatására
épülhet. Ez utóbbi pedig már megvan.

Még egyszer*: lenni vagy nem lenni – ez a kulturális harc alapkérdése.*

*Szerző: Fricz Tamás politológus*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20180911/b3ebe110/attachment.html>