[Grem] A Szt. Erzsébet díj idei kitüntetettje - segítettből lett segítővé

[Emoke Greschik]

 Segítettből lett segítő – Bemutatjuk a Szent Erzsébet rózsája díj idei
kitüntetettjét
2018. november 19. hétfő 11:41
https://www.magyarkurir.hu/hirek/segitettbol-lett-segito-bemutatjuk-szent-erzsebet-rozsaja-dij-idei-kituntetettjet
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia idén Horváth Kálmánnét, a Katolikus
Karitász győri csoportjának önkéntesét tüntette ki a Szent Erzsébet rózsája
díjjal, melyet Veres András, az MKPK elnöke adott át november 17-én a Szent
István-bazilikában. A díjazottról szóló riportunkat olvashatják.

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=92042&v=1&img=o_398A9507.jpg>

*KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!*

Rózsika néni könnyeivel küszködve *mesél arról, hogyan találkozott először
a karitász önkénteseivel.* *„2010 telén történt. Az anyagi helyzetünk
akkoriban a mélyponton volt, úgy alakult, hogy négy éven át havi
hetvenötezer forintból kellett megélnünk a férjemmel. A karitász önkéntesei
az egyik áruházban szólítottak meg, azt kérdezték, hozzá tudnék-e járulni
valamivel a gyűjtéshez. Sajnos nekem is szükségem volna a segítségre –
válaszoltam. Erre feljegyezték a címemet, és este becsöngettek hozzánk egy
nagy élelmiszercsomaggal.** Azonnal felajánlottam, hogy bármiben szívesen
segítek, ha a hasznukra tudok lenni. Szeretettel fogadtak, hívtak a
központjukba. Így kezdődött az ismeretségünk.”*

Mindössze nyolc év telt el azóta, hogy Horváth Kálmánné önkéntesként
bekapcsolódott a győri karitász munkájába, és *most ő a Szent Erzsébet
rózsája díj kitüntetettje. Mi az a rendkívüli benne, ami miatt csoportjának
vezetői úgy gondolták, a nyilvánosság elé kell tárniuk az
életpéldáját? *Kérdésünkre
a választ akkor kaptuk meg, amikor megismertük Rózsika néni
életszemléletét, küzdelmekkel teli múltját és mindennapjait. *Horváth
Kálmánné feladatként éli meg, amit a sors rámér. A családjában van egy
mondás: „Rázd meg magad, Kovács vagy!” Ennek szellemében él, és mindig
feláll, ha nehézségek érik. **Bár neki magának is sok a gondja, szívesen
vállal szolgálatot az önkéntesek közösségében a rászorulókért.
*Összekapaszkodnak,
és egymásból merítenek erőt, így segítenek a bajban lévőknek. Beragyogják a
velük kapcsolatban állók hétköznapjait.

Győrben* egy lakótelepi lakás*ba kalauzol minket a GPS.* Horváth Kálmánék a
nyolcadik emelten laknak. Rózsika néni nyit ajtót, a szobába invitál,
süteményt, kávét tesz elénk.* *Néhány napja jött haza a kórházból** egy
korábbi daganatműtét** utáni kontrollvizsgálatról. Örömmel újságolja, hogy
a férje ma le tudott menni sétálni*.* Cukorbeteg, s emellett fél éve ő is
kemoterápiára jár.* Ahogy a helyzetükről mesél, *hangjában nyoma sincs a
panasznak, tényeket közöl.*

* <https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=92042&v=1&img=o_398A9648.jpg>*

*Rózsika néni élete korán összefonódott a betegséggel. Ötéves volt, amikor
az óvodában véletlenül egy hinta alá lökték. Külső sérülés nem történt, de
a kislány estére rosszul lett. Édesapja a karjába vette, és közlekedési
eszköz híján gyalog indult vele Öttevényből Győrbe. Abdán felvette őket egy
lovas kocsi. A gyerek már életveszélyes állapotban volt, mire a kórházba
értek. Megműtötték, eltávolították az egyik veséjét. Másnap kiderült, hogy
a gyomra is megsérült. Vérátömlesztésre volt szüksége, kiskatonák
sorakoztak a kórház folyosóján, hogy vért adjanak neki. Az orvosok
hónapokon át küzdöttek az életéért. A júniusban történt sérüléséből a
következő év májusára épült fel annyira, hogy hazamehetett a kórházból. A
sok szenvedésbe a kislány beleőszült.*

*Mégsem a betegségről szóltak számára a gyermekévek. Az egy vesével élő
lánykát az édesanyja a széltől is óvta, de a négy fiútestvére gondoskodott
a „kiképzéséről”. Ő maga pedig minden erejével azon volt, hogy úgy éljen,
ahogyan a többi gyerek. Fára mászott, rohangált, sőt, más neve alatt
atletizált, mert a sportorvos nem adott neki engedélyt a versenyzésre.
Igazi vagány volt. Rózsika úgy emlékezik vissza, hogy boldog gyerekkor
adatott neki, szerető szülők és jó testvérek. A családja összetartásával
kapcsolatban példaként a következő történetet mesélte: A kórházi ágyon
fekve egyszer aggódva azt kérdezte, hogy biztosan meggyógyul-e, mire egy
okoskodó barátja azt válaszolta: „Majd ha piros hó esik.” Az ötéves kislány
ettől mély szomorúságba esett, mert tudta, hogy piros hó nincsen. „Akkor
soha nem leszek egészséges?” – ez járt a fejében. Aztán amikor a karácsonyi
ünnepekre hazaengedték a kórházból, egyik reggel arra ébredt, hogy az
ablakuk előtt piros pelyhek szállingóznak. A testvérei krepp-papírból
galacsinokat készítettek, és a padlásablakból szórták alá a hópelyheket.
„Meggyógyulok, piros hó esik!” – kiabálta határtalan boldogságában a
kislány.  *

*Az összetartás akkor mutatkozott meg igazán, amikor a család elveszítette
az édesapát, s vele együtt a kenyérkeresőt. Szegénység köszöntött rájuk, az
édesanya másoknál segített be a háztartásba, és a határban dolgozott. Egy
alkalommal a gyerekek nagyon várták haza. Beesteledett, az asztalnál ültek,
valami vacsorát remélve. Amikor végre megérkezett, csak tejet hozott, mást
nem tudott venni nekik. Lassan iszogatták, hogy tovább tartson.  Aztán
amikor az édesanya fel akarta akasztani a kötényét a helyére, érezte, hogy
szokatlan súlya van. Kiderült, a zsebe tele volt kenyérrel, kaláccsal és
szalonnával. Így lett aznap vacsorájuk. „Számomra akkortól kezdve édesanyám
volt Szent Erzsébet, aki a kötényében hozza nekünk az ennivalót. Soha nem
derült ki, ki tette a zsebébe ” – emlékezik vissza Rózsika.   *

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=92042&v=1&img=o_398A9689.jpg>

*A családi kapcsolatok ápolása ma is mindannyiuk számára fontos. Az
édesanya szép kort ért meg, az öt testvérből pedig ma hárman élnek. Naponta
beszélnek egymással. Az édesapjuk annak idején vastagbélrákban halt meg, s
ez a betegség örökletesnek bizonyult a családban: sok-sok unokatestvér,
nagybácsi, nagynéni halálát okozta. A testvérek időnként eljutnak arra a
pontra, hogy már-már feladják a küzdelmet. „Időnként nagyon neki tudunk
keseredni, de aztán gyorsan felállunk. Azzal a tudattal élünk, hogy úgy
kell elfogadnunk a sorsunkat, ahogyan ránk szabták” – mondja Rózsika. Ha
valamelyikük bajban van, így erősítik: Élned kell, hogy lásd felnőni a
gyereked, hogy ott lehess az esküvőjén, aztán az unokáid születésénél, és
megérd azt is, hogy iskolába mennek. Mindig a következő lépcsőfokig nézz,
addig kell eljutnod – biztatják egymást*.

*Ezt a szemléletet vitte magával Rózsika néni a karitászba is. Munkája az
adományba kapott ruhák szortírozásával kezdődött, aztán egyre többféle
tevékenységbe bekapcsolódott. Ma leginkább a megváltozott munkaképességűek
műhelyében segít. Sokféle feladatot látnak el az itt dolgozók. Bedolgoznak
egy papírkereskedőnek, játékállatkákat varrnak. Rózsika ott segít, ahol
tud. „Mindig azon agyalok, milyen újdonsággal tudnánk előrukkolni, hogy
folyamatos legyen a munkavégzés.*”

*A közösség sokat segít a tagjainak és a körülöttük élőknek, hogy képesek
legyenek feldolgozni az őket érő bajokat. „Nagyon jólesett, hogy
meghallgattak és felráztak. Úgy érzem, szeretik is, ha mesélek” – mondja
Rózsika néni, és azt is elárulja, hogy a karitász vezetői nem szeretnek
nemet mondani. Ha valaki elpanaszolja a gondját, addig keresik a megoldást,
amíg meg nem találják. Azonnal igyekeznek lépni, mert tudják, hogy aki
gyorsan segít, kétszeresen segít.*

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=92042&v=1&img=o_398A9729-2_2.jpg>

A díjazott arról is mesél, *milyen családias a légkör a karitászcsoportban.
A műhelyben az evangélium felolvasásával és imával kezdik a napot. Tíz
órakor kávészünetet tartanak, aztán visszatérnek a munkához. Az önkéntesek
havonta összegyűlnek a központban kialakított imaszobában. Teát főznek,
otthon készített süteménnyel vendégelik meg egymást, köszöntik a születés-
és névnaposokat. Németh László pasztorális püspöki helynök tart nekik
elmélkedést. „Tátott szájjal hallgatjuk. Nagy hatással van ránk, hogy a
saját élményeit is beleszövi az adott témába” – mondja Rózsika néni*.

*A beszélgetésünk a szobába vonzza Kálmán bácsit is, aki örömmel mutat
néhány családi fényképet. Feleségével negyvenhat éve házasok, egy bálban
ismerkedtek meg, amikor Rózsika még középiskolába járt. A fiatal lány már
az elején megmondta Kálmánnak: „Nem biztos, hogy lehet gyerekem. Gondold
meg, kellek-e így is. De a férjem a gondommal együtt szeretett.” Aztán
egészséges, stramm fiuk született, ma már ő is ezüstlakodalmas, és két
unokára is büszkék lehetnek a nagyszülők.*

*Rózsika nénit nem kímélte az élet, de mindig megküzdött a nehézségekkel.
„A minket érő bajok a hitünket teszik próbára. Az ember hajlamos perlekedni
Istennel, hogy miért neki jutott ez a sors. De vallom, a sok próbatétel
tesz minket emberré” – mondja a hatvanhét éves asszony, aki egész életében
kitartott, minden körülmények között.*

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) által alapított Szent
Erzsébet rózsája díj november 17-i átadóünnepségéről bővebben *ITT*
<https://www.magyarkurir.hu/hirek/tizenkilencedik-alkalommal-kerestek-szent-erzsebet-utodat>
olvashat.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20181119/666a9bbc/attachment.html>