[Grem] Iraki migráns megtéréséről, törökországi kihívásokról, vándorlásról, magyaro-i tapasztalatairól

[Emoke Greschik]

Út a szabadság felé – egy keresztény tanúságtevő vallomása
 Puskás Balázs <https://s4c.news/author/puskasbalazs/>
https://s4c.news/2018/06/04/ut-a-szabadsag-fele-egy-kereszteny-tanusagtevo-vallomasa/

*Omar 2015-ben érkezett Magyarországra. Két évet töltött itt, aztán
továbbment: az az álma, hogy eljusson az Egyesült Államokba. Az S4C-nek
adott nyilatkozatában beszélt egyebek között megtéréséről, törökországi
kihívásokról, európai vándorlásáról és magyarországi tapasztalatairól.
Interjúnk.*

*(Az S4C az interjúalany nevét és egyéb adatait személyes biztonsága
érdekében megváltoztatta.)*



*Megtennéd, hogy röviden bemutatkozol? *

Iraki vagyok, Kurdisztánból származom. A családom a szüleimből és a
nővéreimből áll, ők most is Irakban élnek. 35 éves vagyok, mérnöknek
tanultam. Muszlim családba születtem, tudod, a kurdok mind muszlimok,
szunniták. Több mint hét évvel ezelőtt tértem meg, keresztény lettem, ez
még Irakban történt. Szerettem volna gyakorolni az újonnan megtalált
vallásomat, de ott, ahol éltem, esélytelen keresztény templomot találni.
Irak egyébként általában elég veszélyes hely a keresztények számára – mi
ott másodrangú állampolgárok vagyunk. A muszlim világban borzasztó
véleménnyel vannak a keresztényekről, nem fogadnak el bennünket hívő
embereknek. A keresztényekre használt szó arabul „hitetlen”. A
keresztényekről azt tartják, hogy rossz az Istenről alkotott felfogásuk,
következésképpen egy kereszténynek nincs igazi istenhite.

*Egy ilyen környezetben hogyan volt egyáltalán lehetséges megismerkedni a
keresztény hittel? Hogyan tértél meg?  *

Semmit nem tudtam a kereszténységről korábban. Arrafelé nincsen templom,
nincsenek papok sem. Az egyetlen forrásom a televízió volt: libanoni,
egyiptomi, amerikai keresztény csatornákat néztem, mint például az EWTN,
így ismertem meg a keresztény tanítást.

*Mikor döntöttél úgy, hogy elhagyod Irakot és Európába jössz? *

Nem akartam Európába jönni, Amerikába akartam menni. 2012-ben döntöttem
úgy, hogy elindulok. Először Iránba mentem, ahol vízumot kérelmeztem
Afganisztánba. Tíz nap alatt meg is kaptam, továbbmentem Kabulba, ahol
benyújtottam a vízumkérelmemet az amerikai követségen. Be is hívtak
meghallgatásra, de elutasították a kérelmemet, és az ENSZ Menekültügyi
Főbiztosságához (ENSZ MFB) irányítottak. Öt hónapig voltam Kabulban;
beadtam a menekültjogi státuszra a kérelmemet azzal, hogy az Egyesült
Államokba szeretnék menni. Az ENSZ MFB semmilyen választ nem adott a
kérelmemre, egyáltalán semmilyen reakció nem volt a részükről, úgyhogy
végül vissza kellett mennem Irakba.

*Mi történt ezután? Mikor indultál útnak megint? *

2013-ban Törökországba mentem, majdnem két évet töltöttem Isztambulban.
Regisztráltam az ENSZ MFB-nél, két meghallgatáson vettem részt.
Megkérdezték, hová szeretnék menni. Abban az időben három opciót
ajánlottak: Kanada, USA, Ausztrália. Mondtam, hogy az USA-ba szeretnék
menni. A két interjút követően soha többet nem kaptam választ az ismételt
kérdéseimre és kérelmeimre. Többször megkérdeztem, hogy miért késlekednek
ennyit a válaszadással, de erre a kérdésemre sem válaszoltak.

Sok idő eltelt válaszok nélkül.

*Ebben az időszakban tudtad gyakorolni a vallásodat? *

Igen, tudtam. Isztambulban rendszeresen tudtam templomba járni.

*Törökországban milyen a keresztények helyzete? *

Szerintem illegális egy muszlim számára a kereszténységre való áttérés.
Legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Az biztos, hogy nem szeretik, ha egy
muzulmán áttér.

*Mikor és hogyan döntöttél úgy, hogy Európába jössz? *

Rengeteg emberrel találkoztam sok országból, akik Európába mentek, szóval
végül én is úgy döntöttem, hogy nekiindulok. A szándékom mindig is az volt,
hogy legálisan eljussak az Egyesült Államokba, és ez tűnt akkor a
legjárhatóbb útnak.

Sokan voltak, akik azért indultak el Európába, mert az könnyebbnek tűnt,
mint vég nélkül várakozni. Ahogy azt már mondtam, az ENSZ MFB nem adott
választ a kérdéseinkre, fogalmunk nem volt, hogy milyen lehetőségeink
vannak. Elképzelni sem tudtuk, hogy ha végül válaszolnak, mit fognak
mondani. Egyáltalán, van esély arra, hogy pozitív választ kapunk, hogy
valamikor ki tudunk innen jutni? Szóval, ahogy sokan mások, végül én is úgy
döntöttem, hogy Európába jövök.

Egy török határvárosba mentem, ahol három hetet töltöttem. Ott
összehaverkodtam egy sráccal, ő ott dolgozott és szintén Európába akart
menni, de nem tudta, hogyan. Én elmeséltem neki mindazt, amit az interneten
találtam, hogy van egy relatíve biztonságos útvonal egy görög szigetre,
onnan pedig komppal tovább lehet menni Athénba, aztán meg tovább, végül
pedig Magyarországnál be lehet lépni az Európai Unióba. Vettünk közösen egy
kis felfújható csónakot 400 dollárért. A parton rengeteg család volt. Ez a
partszakasz egy nemzeti parkon belül található, ami rendőri őrizet alatt
áll. Szóval, aki le akart menni a partra, annak először a parkba kellett
belépnie. Az őrök figyeltek, nem volt egyszerű lejutni a tengerhez a
csónakkal. Végül sikerült őket átejteni, egy családdal együtt mentünk be,
úgy tettünk, mintha egyszerű turisták lennénk, akik csak úszni meg
csónakázni szeretnének. Aztán elszakadtunk a családtól és elrejtőztünk a
fák között sötétedésig. Három órát vártunk az erdőben, amíg el tudtunk
indulni. Három és fél órás volt az út a tengeren a szigetre. Partra
szálltunk, aztán gyalog mentünk tovább. Rengeteg embert láttunk,
mindenhonnan jöttek – Afganisztánból, Szíriából, Irakból… Ők mind fizettek
az embercsempészeknek, mi nem. Egy rendőrőrsön regisztráltunk, onnan egy
menekülttáborba vittek minket. Három éjszakát töltöttünk ott, levették az
ujjlenyomatainkat is. Aztán egy nagy komppal átmentünk Athénba, a jegyár
fejenként 50 euró volt.

*Mennyi pénzed volt? Egyáltalán, hogyan tudtál félretenni az utazásra?
Törökországban jól kerestél? *

Az összes pénzem, amit félre tudtam tenni. körülbelül 400 dollár volt, amit
az utolsó fillérig elköltöttem, mielőtt Belgrádba értem.

Szóval, megérkeztünk Athénba, ahol rögtön vonatra ültünk, amiről egy
határhoz közeli városban szálltunk le. A vonatjegy csak 7 euróba került.
Sajnos azonban onnan már nem volt jogosultságunk arra, hogy jegyet vegyünk
bármilyen távolabbi célállomásra, mert a papírok, amiket adtak nekünk, nem
tették lehetővé, hogy megvegyük a továbbutazáshoz szükséges buszjegyet. A
rendőrség mondta nekünk, hogy ennél tovább nem utazhatunk. Úgyhogy
nekiindultunk gyalog. Harminc kilométert mentünk, amikor egy csempész busz
megállt mellettünk és hívtak, hogy szálljunk fel, fejenként 15 euróért
elvisznek a határra. Elfogadtuk.

Onnan megint vonattal mentünk tovább, úgy ezer menekülttel együtt; mindenki
állt a vonaton, egymás hegyén-hátán. Éjfélkor érkeztünk meg a szerb
határhoz. Egy menekült GPS-ét használva illegálisan léptük át a határt.
Közel voltunk Koszovóhoz. Hallottuk a müezzin énekét, onnan tudtam, hogy az
nem lehet Szerbia, arra nem megyünk. Aztán volt ott egy kis kanális, azon
átgázoltunk és megérkeztünk egy autóútra, amin folytattuk gyalog az
utunkat. Egy ideig egy afrikai csoporttal mentünk, aztán ők fogtak egy
taxit. Megérkeztünk egy kis faluba, ott álldogált egy kamasz fiú egy
autóval, megkérdezte, hogy mit szeretnénk, hova tartunk. Azt mondta, ha
fizetünk, elvisz minket az állomásra. Akkor már alig volt pénzünk. Nálam 40
euró volt, a barátomnál meg 45. Fejenként harminc eurót fizettünk a
fuvarért. Elvitt minket egy másik város buszállomására. Már csak 25 eurónk
maradt, de a buszjegy Belgrádba fejenként 20 euróba került. Szóval nem
tudtuk megvenni. Volt ott egy tízéves forma fiú. Adott nekünk tizenöt
eurót, így tudtuk megvenni a buszjegyet. Nem tudom pontosan, hogy miért
segített nekünk, de a mai napig mély hálával gondolok arra, amit tett
értünk. Megvan a száma, remélem, egy nap meg tudom majd neki köszönni.
Belgrádban egy parkban aludtunk, két éjszakát töltöttünk ott, ez 2015
júliusában volt. Vettünk vonatjegyet a magyar határra. Úgy lett pénzünk,
hogy eladtam az iPhone 5-öt, amit 400 dollárért vettem még Törökországban –
100 dollárt kaptam érte. Akkor még megvolt az útlevelem. Aztán a határon
összetéptem, mert azt mondták nekünk, hogy nem jó dolog, ha van nálunk
útlevél. Mindenki ezt mondta. Összetéptem, de előtte készítettem egy fotót
róla és a telefon kártyájára mentettem.

Egy kukoricamezőn keresztül léptem át a magyar határt 2015 nyarán. A
határnál egy rendőrautó jött, akkor már egyedül voltam. Ez úgy volt, hogy
egy buszmegállóban várakoztam, egy ember hívta a rendőrséget, ők jöttek és
elvittek engem az őrsre. Én érkeztem először, utánam még jöttek sokan
Szomáliából, Kongóból, Nigériából, Afganisztánból, Pakisztánból. A
rendőrségen levették az ujjlenyomatainkat; regisztráltak bennünket. Aztán
átszállítottak minket máshová. Volt tolmácsuk.

*Hogy bántak veletek a magyar rendfenntartók? Előfordult, hogy agresszíven
vagy durván viselkedtek? *

Nem, egyáltalán nem.

A rendőrség nagyon kedvesen bánt velünk.

Mikor megtudták, hogy keresztény vagyok, azt mondták, el tudnak különíteni
a muszlimoktól, ha megfenyegetnének, vagy veszélyben érezném magam. De nem
kértem ezt, mert ők nem tudták, hogy keresztény vagyok, mindig sikerült
elkerülni, hogy erről kelljen beszélni.

*Mit gondolsz, miért hazudtak oly sokan az identitásukról, miért tagadták
meg a regisztrációt vagy azt, hogy ujjlenyomatot vegyenek róluk?  *

Arról, hogy miért nem mondtak igazat magukról, csak találgatni tudok, de
azt gondolom, hogy leginkább azért, mert olyan országokból jöttek, ahol nem
voltak igazán veszélyben. Például

volt egy férfi, aki Tunéziából jött, de azt mondta magáról, hogy iraki,
hogy így menekültstátuszhoz juthasson.

Voltak köztük bűnözők is. Rengeteg embert láttam drogokat árulni a
táborokban. Nagyon sokan közülük csak azért jöttek, mert tetszik nekik az
európai életvitel. A szegény emberek otthon maradtak. Akik az
embercsempészekkel jöttek, azok nem szegények, azok legalább a
középosztály, vagy néha gazdag emberek. A szegény otthon marad.

*Mit gondolsz arról, hogy Magyarország határán kerítést építettek? *

Én azt gondolom, hogy minél nagyobb a biztonság, annál jobb. A nyitott
határ nem jó, az a jó, ha az emberek legálisan jönnek. Ésszerűbb így, mint
csak válogatás nélkül mindenkit beengedni.

*Mi a helyzet a te régiódban lévő országokkal? Amennyire én tudom, ők nem
fogadnak be menekülteket. Ez igaz? *

Az én régiómban Törökország az egyetlen, amelyik befogad menekülteket, meg
még Jordániában is van egy zárt tábor, de ott nem lehet kijárni a városba.
És Törökországban sem adnak tartózkodási engedélyt. Én legálisan, vízummal
léptem be, de a legtöbben, akik ott dolgoznak, mindenféle papír nélkül
vannak, napi több mint tizenkét órát töltenek munkával, sokszor nem kapják
meg a fizetésüket. A főnök lelép a pénzükkel. Velem is előfordult; a
rendőrség nem segít, nem érdekli őket. A kormány teszi lehetővé ezt a
helyzetet, hogy illegálisan dolgozzon ennyi ember és kihasználják őket. Ők
a növekvő török gazdaság motorja. És amit megkeresel, nagyrészt azt is
ételre meg szállásra költöd. A menekültek ezért legtöbb esetben ott
ragadnak Törökországban.

*Magyarországon ilyen volt az élet? *

Miután levették az ujjlenyomatainkat a határon, kaptunk egy vonatjegyet,
elküldtek minket egy táborba. Ott regisztráltak engem, és három hónapig ott
voltam. Ott volt az első meghallgatásom a bevándorlásiakkal. Fodrászként
dolgoztam, 500 forintot kértem egy hajvágásért. Kialakult ott egy amolyan
piacféle, mindenki próbált megélni, ahogy tudott. Később a tábort bezárták,
áttettek egy másikba, ami egy mezőgazdasági terület mellett volt,
konténerekben laktunk. Végigmentem a bevándorlási eljáráson – végül pedig
úgy döntöttem, hogy továbbmegyek, és elhagyom Magyarországot.

*Mik a terveid? Maradsz Európában? Vagy még mindig az USA a cél? *

Még mindig az Egyesült Államokba szeretnék menni.



*Puskás Balázs*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20180606/38c212dc/attachment.html>