[Grem] 'Reménység háza" / Családként élve kezdenek új életet Dunakeszin

[Emoke Greschik]

„Családként élünk együtt” – Az Élő Reménység otthonában jártunk
<http://mandiner.hu/cikk/20171019_csaladkent_elunk_egyutt_dunakeszi_otthon>
2017. október 19. 09:28
http://mandiner.hu/cikk/20171019_csaladkent_elunk_egyutt_dunakeszi_otthon
<http://mandiner.hu/cikk/20171019_csaladkent_elunk_egyutt_dunakeszi_otthon>
<http://mandiner.hu/cikk/20171019_csaladkent_elunk_egyutt_dunakeszi_otthon>

Élő Reménység Alapítvány

cím:       2120 Dunakeszi Déli út  11.  tel.szám:  06-27-344-800    vezető:
06-30-950-7558  Szabó József

                számlaszám:                      Élő Reménység Alapítvány
1171103420082886

*Írta: Gacsályi Sára*

*Frissen szabadult raboktól kezdve alkoholizmussal küzdő embereken át
leányanyákig sok különböző ember fér meg egymás mellett Dunakeszin, egy
alapítvány által működtetett otthonban, ahol időt, biztatást és támogatást
kapnak az életük újrakezdéséhez.* Riportunk.

Lakva ismerszik meg az ember – tartja a mondás, s tartja az Élő Reménység
Alapítvány is. Ezt követve működhet egy otthon Dunakeszin, melyben frissen
szabadult raboktól kezdve alkoholbetegségből gyógyulókon át gyermeküket
nevelő leányanyákig mindenkinek jut hely. *A több mint húsz éve működő ház*ba
rászoruló idegenek költözhetnek, hogy *egy család tagjává válva minden
segítséget megkapjanak az újrakezdéséhez.*

Az alapítvány vezetőjével; Szabó Józseffel és a jelenlegi lakókkal a házban
kezdünk beszélgetni.

Fiatal korára, valamint az otthon történetére visszaemlékezve *Jóska
elmondja; minden a nyolcvanas években kezdődött, amikor megtért és letette
az italt. Ekkor határozta el, hogy alkohol nélkül, Isten vezetésével
szeretné tovább élni az életét, s ebben segítene másokat is.* Látva a
környék fiataljait, világossá vált neki, hogy a talpra álláshoz először*
egy olyan lakhelyet kell biztosítani a rászorulóknak, ahol bemutathatják,
számukra milyenek a hívő élet hétköznapjai. „Ennek módja, hogy családként
élünk együtt” *– teszi hozzá.

*Eleinte saját otthonába, egy panellakásba vitte haza a rászorulókat, ahol
három gyermekével és feleségével élt. Befogadta a szükségben lévőket, majd
segített nekik olyan munkát keresni, aminek végzésével munkásszállóra
költözhettek *– derül ki a visszaemlékezésből. Ez a rendszer azonban nem
bizonyult hosszú távon elégségesnek, így – az évekig tartó munkálatokat
követően – *1994-ben Dunakeszire költöztek.** Az alapítvány házában már a
kezdeti időkben is helyet kaphatott 10-12 rászoruló.  „Akkoriban még
szekrények voltak a válaszfalak, de Isten idővel megadott mindent, ami
kellett” *– emlékszik Jóska mosolyogva.

És valóban,* mára egy mindenki igényeit kiszolgáló kétemeletes házba
költözhetnek a szükségben lévők.* Jóska, a ház egykori vezetője mára
elköltözött, feladatait jelenleg a közeli boltban pénztárosként dolgozó
Marianna és férje végzik. *Aktuálisan tizenketten laknak együtt, ám nem
tudni, ez meddig marad így. Vannak, akik csak pár hónapra költöznek be, s
olyan is akad, aki hat évig maradt a házban. Átlagosan olyan másfél-két
évig laknak itt az emberek *– magyarázza Marianna.

*„A munkához mindenkinek hozzá kell szokni”* – mondja, majd hozzáteszi:
mindegy, ki honnan kerül ide, a cél, hogy munkát szerezzen, s a saját
lábára tudjon állni. Mint kiderül, *a házban élő emberek közül sokan
korábban még nem dolgoztak, nem ismerik* *a „becsületes élet” hogyanját*,
így* sok mindent meg kell tanulniuk. Vannak, akik a börtönben hallottak
először a házról, és vannak, akik az egyház révén kerülnek ide.*
*Egy dolog azonban közös bennük: tiszta lappal, tiszta életet szeretnének
kezdeni.*

Így van ezzel Anna is, aki alkoholista élettársától menekült ide lányával,
Fannival. A fiatal anyuka most töltötte be a huszonötöt, lánya hat éves
lesz. Négy és fél éve laknak itt; azóta Anna kitanult egy szakmát, Fanni
óvodás lett, s mindketten számos mély kapcsolattal, egy egész új családdal
gazdagodtak. A házban lakók és a gyermeknevelés egyetlen aspektusban nem
illik össze: időnként olyan, mintha a többiek is bele szeretnének szólni a
gyereknevelésbe – meséli Anna. *„Soha semmi gondunk nem volt itt senkivel,
sőt, néha a zárkózottabb lakókkal Fanni találja meg először a hangot”* –
teszi hozzá.

Első ránézésre ilyen zárkózottabb embernek tűnik István is, aki évekkel
ezelőtt, alkoholbetegségét követően került a házba. István a kommunizmus
idején egy állami szervezetnél volt középvezető, ám nem vállalta a
párttagságot, így pozícióját elvették. Későbbi * függőségére mint
gyengeségre emlékszik vissza: véleménye szerint kudarcot vallott, amikor
nehéz életkörülményei között a könnyebb utat, az alkoholizmust választotta.*

*Józanodásának időszakában hallott először a dunakeszi otthonról, s már
akkor megfogta a gondolat, miszerint egy közösséghez tartozva talpra
állhat.** „Az, hogy mindenki egyenlő, itt nem egy beteges elképzelés, hanem
a valóság”* – állítja. Az egyetemet végzett nyugdíjas szerint a házban
azért valósulhat meg az egyenlőség elve, mert jó alapokra, Istenre és az ő
tanításaira helyezik a hangsúlyt. István saját otthonnal is rendelkezik, ám
szeretne a házban maradni addig, amíg jelenlétével másoknak segíteni tud.*
„Egyek vagyunk és jó érzés ez a közösség, az idetartozás” *– mondja.

Lassan két éve a közösség tagja Rózsika és férje is, a család legidősebb
tagjai, akik a tisztaságért és a főzésért felelnek. Az asszony a
gyülekezetben hallott először a házról, s egy igehirdetés utáni
kenyérosztás alkalmával határozta el: ideköltözik*. A családunkat úgysem
választhatjuk meg, és itt is vannak súrlódások, de nagy kibékülések is –
mondja az idősödő hölgy. „Istennek, ennek a gyülekezetnek és az itteni
embereknek köszönhetem, hogy még életben vagyok”* – folytatja őszintén
hálás arccal.

*A gyülekezet, amit Rózsika emleget, a Dunakeszi Keresztyén Testvér
Gyülekezet, melynek tagjai a ház legfőbb támogatói. Sokan pénzbeli, sokan
fizikai adományokkal segítenek: a pék kenyeret, zöldséges zöldséget hoz, a
munkások pedig a tatarozásban segédkeznek. Szinte utópikus, de igaz:** az
egész házat az adományozók tartják fent, s önkéntesek működtetik. *

Mindezek ellenére* az ideköltözésnek **nem feltétele* *a megtérés, de ettől
függetlenül az egyházi programokon részt kell venni mindenkinek* – számol
be róla Marianna. A csendességeken, a bibliaórán és az istentiszteleten
kívül a ház lakóinak kötelező jelen lenni a közös étkezéseken is.* Ez több
szempontból is hasznos: egyrészről a lakók ezáltal is bekapcsolódnak a
közösség életébe, másrészről ezúton is egy életviteli rendre tanulnak rá,
amire nagy szükségük van *– teszi hozzá az asszony.

Különösen nagy segítség lehet ez a hirtelen nagy szabadságot nyert
embereknek, azoknak, akik frissen szabadultak a börtönből. A
büntetőintézetből idekerült *emberek nagy része a Magyar Evangéliumi
Börtönmisszió munkájának hála tért meg fogvatartottsága alatt, s a házban
szeretné elkezdeni új életét. Van, aki tizennyolc évig élt börtönben, s
utána itt talált befogadó közösségre, egy új családra –* meséli Szabó
József.

Az egykori lakóknak a házhoz, közösséghez való ragaszkodását mutatja az is,
hogy sokan visszajárnak a gyülekezetbe, vagy ha távolabb költöztek is,
évente néhányszor ellátogatnak hozzánk. Ennek oka lehet, hogy* a keresztyén
gyülekezetek sem mind befogadók az egykori foglyokkal *– folytatja Jóska,
aki a börtönmisszióban és az alapítványban szolgálva töltötte az elmúlt
huszonhét évet.

A ház egykori lakója Zoltán is, aki már fiatalon megszegte a törvényt, így
tizenéves korában a tököli fiatalkorúak börtönében került. Később, 1992-ben
a baracskai börtönben elfogadta személyes megváltójának Jézus Krisztust,
ennek hatására gondolkodása, világnézete és egész élete megváltozott. Jól
mutatja ezt Zoltán egy régi története, miszerint ’93 karácsonyán mikor öt
napra kimenőt kapott, a Börtönmisszióval visszament a fegyházból a börtönbe
bizonyságot tenni, hogy mások is megtérjenek.

Zoltán hat év három hónap raboskodás után kezdett teljesen új életet; ekkor
költözött be a házba, amiről elsőre csak ennyit mond:* „egy új családot
kaptam, amiben Jóska apám helyett apám volt”.* Később elmeséli, hogy
szabadulását követően két évig lakott az alapítvány otthonában, ez idő
alatt szakmát tanult, valamint megismerte és elvette feleségül párját. Pár
év után már gyermekeikkel együtt költöztek be a lakóközösségbe – hogy
feleségével vezessék azt. Ekkor már a börtönbe is mint missziós járt
vissza, így dolgozó családapaként mesélhetett életéről a fogvatartottaknak.

Történetei pedig valóban igen megkapóak: *Zoltán fiatal korától sok hibát
és törvénysértést követett el: éppen utcagyerekként élt, amikor a gyámügy
fiatalkorúak börtönébe helyezte. Fogvatartásnak azonban nem sok foganatja
volt: szabadulását követően újra és újra törvényszegésekbe bocsátkozott.
Ilyen alkalommal volt az is, amikor a nyolcvanas évek végén a Fidesz egyik
budapesti irodájába betört – ahová később új emberként tért vissza elnézést
kérni, s vállalni tettei következményét.*

*„Én már nem félek, mert nincs miért. Igazat kell mondani és igazul kell
viselkedni, úgy minden a legnagyobb rendben lesz”* – teszi hozzá. Véleménye
szerint *a keresztény embereknek feladata egész életükkel jó példát
mutatni, akárhol is élnek. Egykori otthonáról pedig meggyőzéssel állítja:
„az a ház és minden lakója Isten védelme alatt áll”. *

*Fotó: Krč Viktor*

<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avast.com
<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#m_7316421764101985082_m_-6940197642015545277_m_6756285966837439594_m_7434719187396093128_DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20171021/3b9d7ec7/attachment.html>