[Grem] A 7 gyerekes utazó család

[Emoke Greschik]

Irány a nagyvilág! Csavargások 7 gyerekkel

http://csaladhalo.hu/tortenetek/irany-a-nagyvilag-csavargasok-7-gyerekkel

*Fordultunk már vissza a határról lejárt útlevél miatt, ápoltam lázas
gyereket a tengerparton, szoptattam hajnalban az autópálya mellett,
szereltünk autót a leállósávon, rostokoltunk órákig egy szerb szervizben,
ültem repülőn négy aprósággal és egy nagy hassal, rekedtünk augusztusi
hóviharban a Grossglockneren strandpapucsban, és arra a kérdésre, hogy
„mikor érünk már oda?”, azt hiszem, több százszor válaszoltam bő egy
évtized alatt. Mégis minden évben újra és újra tervezzük a nagy utazást…*
Family - Sárdi Enikő, 2017. július 23. Ajánlom
<http://csaladhalo.hu/tortenetek/irany-a-nagyvilag-csavargasok-7-gyerekkel/#inline1>

*A férjemmel fiatalon, még szabadon nagy utazók voltunk. Megismerkedésünk
után sokat jöttünk-mentünk Magyarországon, Európában, és kétszer is jártunk
hátizsákkal Ázsiában úgy, hogy még szállást sem foglaltunk előre. *Életem
legszebb világjárós élményeiként tartom számon ezeket! A mai napig nevetve
emlegetjük, amikor Kínában, egy zsúfolt és kényelmetlen vonaton zötykölődve
este fél kilenckor derült ki – akkor is csak kézzel-lábbal mutogatva –,
hogy nem fél óra múlva érkezünk a célállomásra, ahogy hittük, hanem másnap
reggel kilenckor, vagyis bő tizenkét óra múlva… Vagy amikor a cseh
világörökségek nyomában egyetlen ékezetet elnézve több mint száz
kilométerrel odébb kötöttünk ki, mint ahova menni szerettünk volna.
*Rutinossá váltunk*

*Amikor az első babánk megszületett 2003 tavaszán, szinte azonnal meghívást
kaptunk egy igazi görög lagziba.* Elemi reakciónk az volt, hogy „szó sem
lehet róla!”. Végig a Balkánon autóval, egy négy hónapos csöppséggel?!
Aztán *Zsófi* két hónapos korában úgy adódott, hogy elkísérhettük a
férjemet egy kétnapos kongresszusra a Balatonra. Menjünk? Menjünk! Az volt
az első „hosszú” utunk. És mivel a lányunk végigaludta a kicsit több mint
egyórás autóutat, összenéztünk a férjemmel, és azt mondtuk: mégiscsak
menjünk el Görögországba!

Í*gy kezdődött. Zsófi kibírta az utat, amelyet három hónappal később egy
másik hosszú autós, majd egy repülőgépes kiruccanás követett.** Aztán még
egy és még egy, akkor már két gyerekkel. Jártunk Egyiptomban három
kicsivel.** A negyedik babánk négyhetes volt, amikor megtette az 1100
kilométeres balkáni autóutat oda-vissza. **Négy aprósággal és egy pocakkal
Tunéziában is nyaraltunk *úgy, hogy visszafelé éjszakai repülőjárattal
jöttünk. Azóta kocsival megyünk mindenhova, egyrészt repülővel már túl
költséges lenne, másrészt *autó nélkül nehézkes lenne hét gyerekkel
közlekedni – merthogy időközben annyira nőtt a létszámuk.*

Legtöbbször Görögországba megyünk, mindig ugyanoda, mert pár éve
megtaláltuk az ideális szállást elfogadható áron, és így a barátnőmmel is
találkozhatunk. De *jártunk Olaszországban, Horvátországban, Ausztriában és
a Székelyföldön is. Rutinos utazók lettünk az évek alatt.* Az már meg se
kottyan, ha Budapestről Hajdúszoboszlóra menet egy kiállítás kedvéért
elkanyarodunk Szegedre, vagy ha egy hirtelen ötlettől vezérelve az Adriáról
az Alpokon át vezet haza az út, nyári gumival, hóviharban.
*Csak könnyedén!*

*Ennyi utazás ilyen sok gyerekkel nagy összeszedettséget feltételez. Pedig
ez sajnos nem jellemző rám.* Listát nem szoktam írni, mert amikor egy tétel
az eszembe jut, úgysincs nálam a cetli, és mire odaérek, elfelejtem, mit
akartam. Ha meg direkt leülök, hogy összeírjam a listát, nem jut eszembe
semmi. Éppen ezért apró bakik a kezdetektől becsúsztak. Az első nagy hiba
akkor történt, amikor két kicsi gyerekkel indultunk a horvát tengerpartra.
Útközben vettük észre, hogy Zsófi útlevele lejárt. Elmentünk az átkelőig,
hátha sikerül átslisszanni a határon. Nem sikerült, visszafordítottak. Ez
az eset arra volt jó, hogy azóta időben megnézzük az okmányokat. Igaz,
többször fizettünk sürgősségi felárat, mert már csak az utolsó pillanatban
jutott eszünkbe, de út emiatt már nem maradt el.

*Szinte mindig akad valami, amit itthon hagyunk, ám eddig még semmi sem
volt pótolhatatlan.* Előfordult, hogy a gyerekfogkefék, a pelenkacsomag
vagy a popsikrém, egy-egy ruhadarab vagy cipő hiányzott, és nemegyszer az
apartmanos önkiszolgáláshoz szükséges élelmiszerek közül felejtettem el
valamit. Eddig még mindent meg tudtunk venni nyaralás közben, és ha valamit
mégsem, akkor nélkülöztük, és kész. *Görögországban pedig a barátnőm
szokott kisegíteni, kértünk már tőle kölcsön törölközőket, konyharuhát vagy
müzlis tálkát is…*

A hosszú utakra mindig egy külön táskát tömünk meg élelmiszerekkel:
szendvics reggelire, ebédre, vacsorára, kicsi gyümölcs, kicsi nasi, plusz
innivaló – szorozva kilenccel. A mennyiséget nem mindig sikerül eltalálni,
van, hogy túl sokat pakolok, és olyan is, hogy az út felénél kifogyunk
mindenből. Azt hiszem, ez azon is múlik, én magam mennyire vagyok éhes
pakolás közben. Ha nagyon, akkor sokat készítek, ha kicsit, akkor csak
keveset…
*Unalom ellen: Winnetou!*

Velünk is megtörtént, hogy valamelyik gyerek utazás előtt betegedett meg,
de egyik sem olyan súlyosan, hogy ne lett volna szállítható állapotban. Van
már ápolási tapasztalatom napozóágyon is, és egyszer egy hányós nyavalya is
elkapott minket. A gyerekek eddig mindig gyorsan gyógyultak, másnapra már
legtöbbször kutya bajuk sem volt.

*Nyafogás útközben? Bőven előfordult, főleg régebben. Amíg a gyerekek
kisebbek voltak, egy-egy hosszú úton több megállót iktattunk be, hisz
mindig akadt valaki, akit szoptatni vagy pelenkázni kellett. Persze,
jelezték, ha már nagyon unták magukat, de mivel sokan vannak hátul, le
tudják kötni egymás figyelmét. A kisbuszunkban három-három fiút egymással
szembe szoktunk ültetni, tehát ők útközben tudnak beszélgetni vagy
játszani, az egyetlen lányunk pedig elöl utazik, közöttünk.*

Zsófi első balkáni útja óta tudjuk, hogy a zenének nagy ereje van,
emlékszem, a *Kolompos Egyszer egy királyfijára* mindig elhallgatott. Évek
múltával a népzenét felváltották a mese CD-k, azokat a *Repülő osztály*,
azt pedig a négyrészes *Winnetou *hangoskönyv. Azóta ez a rekorder:
masszívan tartja magát az autó CD-lejátszójában több mint három éve, néha
egy *Egri csillagok* vagy egy *Koldus és királyfi* pihenővel. Ha épp nem
szól semmi, van, aki olvas, van, aki logikai játékot hoz magával, páran
beszélgetnek, és akad, aki csak nézelődik. És persze sokszor el is alszanak
útközben, még a legnagyobbak is.

*Görögországból hazafelé általában éjjel utazunk, nemegyszer előfordult
már, hogy a macedón–szerb határon este kilenc körül még mindenki pisilt
egyet, majd legközelebb itthon ébredtek fel hajnalban.* A könnyű utazás
csúcsát három éve állítottuk fel Riminiből hazafelé. Az előkészületek sem
voltak megerőltetők, emlékszem, nem készítettem szendvicseket sem, csak a
maradék rágcsákat tettem be az útra és némi innivalót. *Reggel ötkor
beültek a gyerekek a kocsiba, majd ezer kilométerrel és egy teljes Winnetou
CD-vel odébb, délután háromkor kiszálltak itthon – anélkül, hogy egyszer is
meg kellett volna állnunk.*

*Ez volt az az út, amikor egy újabb fontos összefüggésre jöttünk rá: minél
kevesebbet eteti-itatja az ember a vele utazókat a kocsiban, annál
ritkábban szólítja a szükség megállásra.*


*Hallstatt tündöklése és bukása*

*Hallstatt. Piciny osztrák falucska az Alpokban. Először 1999 nyarán vitt
arra az utunk, amikor még volt időnk felkeresni számos világörökséget,
köztük ezt a gyönyörű fekvésű alpesi települést a Hallstatti-tó partján. *



Legközelebb 2001 adventjének egyik estéjén tértünk be ide, úton hazafelé
egy hosszabb kirándulásról. Éppen havazott, a környező hegyeket és a szépen
kivilágított főteret már így is vastag hólepel fedte. Elsétáltunk a
főtértől a temetőig, és valahol itt történt, hogy az én leendő férjem
megkérte a kezem – igaz, ő úgy emlékszik, a temetőben, én meg úgy, hogy a
főtéren. Sebaj, Hallstatt maradt az, ami addig is volt: egy gyönyörű
ékszerdoboz, amelyet újra látni kell.

Bő tizenhárom évvel később, már hétgyerekes szülőkként tértünk ide vissza
egy áprilisi hétvégére. Az út különlegességét az adta, hogy hosszú évek óta
először utaztunk külföldre a gyerekeink nélkül. Végiglátogattuk az összes
helyszínt, ahol korábban jártunk, és mindent ugyanolyan lenyűgözőnek
találtunk. A gyerekeink viszont mindig ott motoszkáltak a fejünkben, és el
is határoztuk, hogy elhozzuk ide őket is. Hallstattot nekik is látniuk kell.

Két évvel később. Végre nyár van, és újra itt vagyunk, méghozzá az egész
család! Csodás! A szállásunk ugyan hatvan kilométerrel odébb van
Hallstatt-tól, mert egy hétvégi bicikliverseny miatt nem tudtunk szobát
foglalni a faluban, de ez nem gond.

Az első estét a környéken töltjük, egy folyó partján bringázunk. Túl hideg
van, túl meleg van, túl sokat tekerünk, túl keveset, miért nem állunk már
meg, erre menjünk, ne arra, hol van már egy gázló?, csuromvíz lettem!, ezt
a követ haza akarom vinni, de te cipeld!, éhes vagyok, szomjas vagyok – így
telik az idő sötétedésig.

Másnap irány Hallstatt! Gyerekek, meglátjátok, gyönyörű! Jó, de miért pont
itt hagyjuk a kocsit, tényleg gyaloglunk?, apa, vegyél fel!, menjünk le a
tóhoz kavicsozni!, pisilni kell, jaj, nehogy lefotózz!, megint egy
templom?, itt sok a lépcső, jé, pizza, együnk!, vizes lett a pólóm, hű,
ezek igazi csontok?, jégkrémet nem kapunk?, miért kell ennyit sorba állni
ehhez a siklóhoz?, apa, vegyünk!, ez a kilátás szép?!, nehogy, az túl
meredek!, nekem a másik szendvics kellett volna, mit karattyolnak itt
németül?, miért van itt ennyi japán turista?, miért kell a bányába ilyen
béna ruhát húzni?, ez a csúszda tök jó!, mikor érünk már ki innen?, ez mind
a maguk gyereke? – ez Hallstatt.

Harmadnap kirándulás a Dachsteinre, meglátjátok, páratlan lesz a kilátás,
és igazi havon fogunk járni! Jó, de mikor érünk már oda?, mikor lesz már
este?, ez a barlang tök béna volt, nehogy bemenjünk a másikba!, el nem
megyek odáig!, ne vedd el a botomat!, hol van már az út vége?, de én fára
akarok mászni!, melegem van, fázom, éhes vagyok, neki többet adtál!, itt
ugye nem él jeti?, már megint egy felvonó?, miért vagyunk itt ilyen sokan?,
jaj, egy hógolyó!, alpesi táj, kit érdekel?, átázott a cipőm!, már ezerszer
mondtad, hogyan keletkezett a mészkő, nem állok be egy fotóra se! – a
Dachstein címszavakban.

Negyednap bringázunk a Hallstatti-tó körül, még vízibiciklizünk is majd,
meglátjátok, szuper lesz! De itt miért ilyen meredek az út?, várjatok meg!,
érjünk már oda!, jé, játszótér, akkor álljunk meg!, jaj, játszótér, nehogy
megálljunk!, mindig kikötődik a cipőfűzőm!, hol a sor vége?, miért süt a
szemembe a nap?, fürödjünk a tóban!, ne fürödjünk a tóban!, menjünk be a
boltba!, leettem a pólóm, ne fröcskölj le!, hajtsd a vízibiciklit
gyorsabban!, nem ér, hogy ők előbb kötnek ki, beborítalak a tóba,
esküszöm!, én nem veletek vagyok! – ez a sportos napunk krónikája.

Mindez egy éve történt. Nemrég egy beszélgetés során megjegyeztem néhány
gyerekemnek, milyen kár, hogy a tavalyi út nem tetszett nekik. Mire ezt
válaszolták: „Ja, Hallstatt? De hiszen az tök jó volt!” Úgyhogy bármit
mondanak is, idén nyáron is biztosan elcipeljük őket valahova.

*Megjelent a Family 2017/2. számában.*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20170723/1385bb40/attachment.html>