<div dir="ltr"><h1 class="gmail-post-title">Irány a nagyvilág! Csavargások 7 gyerekkel</h1><div class="gmail-lead"><p><a href="http://csaladhalo.hu/tortenetek/irany-a-nagyvilag-csavargasok-7-gyerekkel">http://csaladhalo.hu/tortenetek/irany-a-nagyvilag-csavargasok-7-gyerekkel</a></p><p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Fordultunk
már vissza a határról lejárt útlevél miatt, ápoltam lázas gyereket a
tengerparton, szoptattam hajnalban az autópálya mellett, szereltünk
autót a leállósávon, rostokoltunk órákig egy szerb szervizben, ültem
repülőn négy aprósággal és egy nagy hassal, rekedtünk augusztusi
hóviharban a Grossglockneren strandpapucsban, és arra a kérdésre, hogy
„mikor érünk már oda?”, azt hiszem, több százszor válaszoltam bő egy
évtized alatt. Mégis minden évben újra és újra tervezzük a nagy utazást…</b></span></p></div><div class="gmail-post-top"> <span class="gmail-author">Family - Sárdi Enikő</span>, <span class="gmail-post-date">2017. július 23.</span> <a href="http://csaladhalo.hu/tortenetek/irany-a-nagyvilag-csavargasok-7-gyerekkel/#inline1" title="" id="gmail-tellafriend">Ajánlom</a></div> <b><img src="http://csaladhalo.hu/wp-content/uploads/2017/06/bani-flickr.jpg" class="gmail-alignnone gmail-wp-post-image" alt="" style="margin-right: 0px;" width="288" height="216"></b><p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>A
férjemmel fiatalon, még szabadon nagy utazók voltunk. Megismerkedésünk
után sokat jöttünk-mentünk Magyarországon, Európában, és kétszer is
jártunk hátizsákkal Ázsiában úgy, hogy még szállást sem foglaltunk
előre. </b></span>Életem legszebb világjárós élményeiként tartom számon ezeket! A
mai napig nevetve emlegetjük, amikor Kínában, egy zsúfolt és
kényelmetlen vonaton zötykölődve este fél kilenckor derült ki – akkor is
csak kézzel-lábbal mutogatva –, hogy nem fél óra múlva érkezünk a
célállomásra, ahogy hittük, hanem másnap reggel kilenckor, vagyis bő
tizenkét óra múlva… Vagy amikor a cseh világörökségek nyomában egyetlen
ékezetet elnézve több mint száz kilométerrel odébb kötöttünk ki, mint
ahova menni szerettünk volna.</p><h2><strong>Rutinossá váltunk</strong></h2><p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Amikor
az első babánk megszületett 2003 tavaszán, szinte azonnal meghívást
kaptunk egy igazi görög lagziba.</b></span> Elemi reakciónk az volt, hogy „szó sem
lehet róla!”. Végig a Balkánon autóval, egy négy hónapos csöppséggel?!
Aztán <em>Zsófi</em> két hónapos korában úgy adódott, hogy elkísérhettük
a férjemet egy kétnapos kongresszusra a Balatonra. Menjünk? Menjünk! Az
volt az első „hosszú” utunk. És mivel a lányunk végigaludta a kicsit
több mint egyórás autóutat, összenéztünk a férjemmel, és azt mondtuk:
mégiscsak menjünk el Görögországba!</p><p>Í<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>gy kezdődött. Zsófi kibírta
az utat, amelyet három hónappal később egy másik hosszú autós, majd egy
repülőgépes kiruccanás követett.</b><b> Aztán még egy és még egy, akkor már két
gyerekkel. Jártunk Egyiptomban három kicsivel.</b><b> A negyedik babánk
négyhetes volt, amikor megtette az 1100 kilométeres balkáni autóutat
oda-vissza.<span style="background-color:rgb(217,234,211)"> </span></b><b>Négy aprósággal és egy pocakkal Tunéziában is nyaraltunk
</b></span>úgy, hogy visszafelé éjszakai repülőjárattal jöttünk. Azóta kocsival
megyünk mindenhova, egyrészt repülővel már túl költséges lenne, másrészt
<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>autó nélkül nehézkes lenne hét gyerekkel közlekedni – merthogy
időközben annyira nőtt a létszámuk.</b></span></p><p>Legtöbbször Görögországba
megyünk, mindig ugyanoda, mert pár éve megtaláltuk az ideális szállást
elfogadható áron, és így a barátnőmmel is találkozhatunk. De <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>jártunk
Olaszországban, Horvátországban, Ausztriában és a Székelyföldön is.
Rutinos utazók lettünk az évek alatt.</b></span> Az már meg se kottyan, ha
Budapestről Hajdúszoboszlóra menet egy kiállítás kedvéért elkanyarodunk
Szegedre, vagy ha egy hirtelen ötlettől vezérelve az Adriáról az Alpokon
át vezet haza az út, nyári gumival, hóviharban.</p><h2><strong>Csak könnyedén!</strong></h2><p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Ennyi
utazás ilyen sok gyerekkel nagy összeszedettséget feltételez. Pedig ez
sajnos nem jellemző rám.</b></span> Listát nem szoktam írni, mert amikor egy tétel
az eszembe jut, úgysincs nálam a cetli, és mire odaérek, elfelejtem, mit
akartam. Ha meg direkt leülök, hogy összeírjam a listát, nem jut
eszembe semmi. Éppen ezért apró bakik a kezdetektől becsúsztak. Az első
nagy hiba akkor történt, amikor két kicsi gyerekkel indultunk a horvát
tengerpartra. Útközben vettük észre, hogy Zsófi útlevele lejárt.
Elmentünk az átkelőig, hátha sikerül átslisszanni a határon. Nem
sikerült, visszafordítottak. Ez az eset arra volt jó, hogy azóta időben
megnézzük az okmányokat. Igaz, többször fizettünk sürgősségi felárat,
mert már csak az utolsó pillanatban jutott eszünkbe, de út emiatt már
nem maradt el.</p><p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Szinte mindig akad valami, amit itthon hagyunk, ám
eddig még semmi sem volt pótolhatatlan.</b></span> Előfordult, hogy a
gyerekfogkefék, a pelenkacsomag vagy a popsikrém, egy-egy ruhadarab vagy
cipő hiányzott, és nemegyszer az apartmanos önkiszolgáláshoz szükséges
élelmiszerek közül felejtettem el valamit. Eddig még mindent meg tudtunk
venni nyaralás közben, és ha valamit mégsem, akkor nélkülöztük, és
kész. <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Görögországban pedig a barátnőm szokott kisegíteni, kértünk már
tőle kölcsön törölközőket, konyharuhát vagy müzlis tálkát is…</b></span></p><p>A
hosszú utakra mindig egy külön táskát tömünk meg élelmiszerekkel:
szendvics reggelire, ebédre, vacsorára, kicsi gyümölcs, kicsi nasi,
plusz innivaló – szorozva kilenccel. A mennyiséget nem mindig sikerül
eltalálni, van, hogy túl sokat pakolok, és olyan is, hogy az út felénél
kifogyunk mindenből. Azt hiszem, ez azon is múlik, én magam mennyire
vagyok éhes pakolás közben. Ha nagyon, akkor sokat készítek, ha kicsit,
akkor csak keveset…</p><h2><strong>Unalom ellen: Winnetou!</strong></h2><p>Velünk
is megtörtént, hogy valamelyik gyerek utazás előtt betegedett meg, de
egyik sem olyan súlyosan, hogy ne lett volna szállítható állapotban. Van
már ápolási tapasztalatom napozóágyon is, és egyszer egy hányós
nyavalya is elkapott minket. A gyerekek eddig mindig gyorsan gyógyultak,
másnapra már legtöbbször kutya bajuk sem volt.</p><p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Nyafogás útközben?
Bőven előfordult, főleg régebben. Amíg a gyerekek kisebbek voltak,
egy-egy hosszú úton több megállót iktattunk be, hisz mindig akadt
valaki, akit szoptatni vagy pelenkázni kellett. Persze, jelezték, ha már
nagyon unták magukat, de mivel sokan vannak hátul, le tudják kötni
egymás figyelmét. A kisbuszunkban három-három fiút egymással szembe
szoktunk ültetni, tehát ők útközben tudnak beszélgetni vagy játszani, az
egyetlen lányunk pedig elöl utazik, közöttünk.</b></span></p><p>Zsófi első balkáni útja óta tudjuk, hogy a zenének nagy ereje van, emlékszem, a <em>Kolompos Egyszer egy királyfijára</em> mindig elhallgatott. Évek múltával a népzenét felváltották a mese CD-k, azokat a <em>Repülő osztály</em>, azt pedig a négyrészes <em>Winnetou </em>hangoskönyv. Azóta ez a rekorder: masszívan tartja magát az autó CD-lejátszójában több mint három éve, néha egy <em>Egri csillagok</em> vagy egy <em>Koldus és királyfi</em>
pihenővel. Ha épp nem szól semmi, van, aki olvas, van, aki logikai
játékot hoz magával, páran beszélgetnek, és akad, aki csak nézelődik. És
persze sokszor el is alszanak útközben, még a legnagyobbak is.</p><p><span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Görögországból
hazafelé általában éjjel utazunk, nemegyszer előfordult már, hogy a
macedón–szerb határon este kilenc körül még mindenki pisilt egyet, majd
legközelebb itthon ébredtek fel hajnalban.</b></span> A könnyű utazás csúcsát három
éve állítottuk fel Riminiből hazafelé. Az előkészületek sem voltak
megerőltetők, emlékszem, nem készítettem szendvicseket sem, csak a
maradék rágcsákat tettem be az útra és némi innivalót. <b><span style="background-color:rgb(217,234,211)">Reggel ötkor
beültek a gyerekek a kocsiba, majd ezer kilométerrel és egy teljes <em>Winnetou</em> CD-vel odébb, délután háromkor kiszálltak itthon – anélkül, hogy egyszer is meg kellett volna állnunk.</span></b></p><p><b><span style="background-color:rgb(217,234,211)">Ez
volt az az út, amikor egy újabb fontos összefüggésre jöttünk rá: minél
kevesebbet eteti-itatja az ember a vele utazókat a kocsiban, annál
ritkábban szólítja a szükség megállásra.</span></b></p><p> </p><div class="gmail-sideblock gmail-right" style="max-width:100%"><h3><strong>Hallstatt tündöklése és bukása</strong></h3><div class="gmail-sbcontent"><p><em>Hallstatt.
Piciny osztrák falucska az Alpokban. Először 1999 nyarán vitt arra az
utunk, amikor még volt időnk felkeresni számos világörökséget, köztük
ezt a gyönyörű fekvésű alpesi települést a Hallstatti-tó partján. </em></p><p> </p><p>Legközelebb
2001 adventjének egyik estéjén tértünk be ide, úton hazafelé egy
hosszabb kirándulásról. Éppen havazott, a környező hegyeket és a szépen
kivilágított főteret már így is vastag hólepel fedte. Elsétáltunk a
főtértől a temetőig, és valahol itt történt, hogy az én leendő férjem
megkérte a kezem – igaz, ő úgy emlékszik, a temetőben, én meg úgy, hogy a
főtéren. Sebaj, Hallstatt maradt az, ami addig is volt: egy gyönyörű
ékszerdoboz, amelyet újra látni kell.</p><p>Bő tizenhárom évvel később,
már hétgyerekes szülőkként tértünk ide vissza egy áprilisi hétvégére. Az
út különlegességét az adta, hogy hosszú évek óta először utaztunk
külföldre a gyerekeink nélkül. Végiglátogattuk az összes helyszínt, ahol
korábban jártunk, és mindent ugyanolyan lenyűgözőnek találtunk. A
gyerekeink viszont mindig ott motoszkáltak a fejünkben, és el is
határoztuk, hogy elhozzuk ide őket is. Hallstattot nekik is látniuk
kell.</p><p>Két évvel később. Végre nyár van, és újra itt vagyunk,
méghozzá az egész család! Csodás! A szállásunk ugyan hatvan kilométerrel
odébb van Hallstatt-tól, mert egy hétvégi bicikliverseny miatt nem
tudtunk szobát foglalni a faluban, de ez nem gond.</p><p>Az első estét a
környéken töltjük, egy folyó partján bringázunk. Túl hideg van, túl
meleg van, túl sokat tekerünk, túl keveset, miért nem állunk már meg,
erre menjünk, ne arra, hol van már egy gázló?, csuromvíz lettem!, ezt a
követ haza akarom vinni, de te cipeld!, éhes vagyok, szomjas vagyok –
így telik az idő sötétedésig.</p><p>Másnap irány Hallstatt! Gyerekek,
meglátjátok, gyönyörű! Jó, de miért pont itt hagyjuk a kocsit, tényleg
gyaloglunk?, apa, vegyél fel!, menjünk le a tóhoz kavicsozni!, pisilni
kell, jaj, nehogy lefotózz!, megint egy templom?, itt sok a lépcső, jé,
pizza, együnk!, vizes lett a pólóm, hű, ezek igazi csontok?, jégkrémet
nem kapunk?, miért kell ennyit sorba állni ehhez a siklóhoz?, apa,
vegyünk!, ez a kilátás szép?!, nehogy, az túl meredek!, nekem a másik
szendvics kellett volna, mit karattyolnak itt németül?, miért van itt
ennyi japán turista?, miért kell a bányába ilyen béna ruhát húzni?, ez a
csúszda tök jó!, mikor érünk már ki innen?, ez mind a maguk gyereke? –
ez Hallstatt.</p><p>Harmadnap kirándulás a Dachsteinre, meglátjátok,
páratlan lesz a kilátás, és igazi havon fogunk járni! Jó, de mikor érünk
már oda?, mikor lesz már este?, ez a barlang tök béna volt, nehogy
bemenjünk a másikba!, el nem megyek odáig!, ne vedd el a botomat!, hol
van már az út vége?, de én fára akarok mászni!, melegem van, fázom, éhes
vagyok, neki többet adtál!, itt ugye nem él jeti?, már megint egy
felvonó?, miért vagyunk itt ilyen sokan?, jaj, egy hógolyó!, alpesi táj,
kit érdekel?, átázott a cipőm!, már ezerszer mondtad, hogyan
keletkezett a mészkő, nem állok be egy fotóra se! – a Dachstein
címszavakban.</p><p>Negyednap bringázunk a Hallstatti-tó körül, még
vízibiciklizünk is majd, meglátjátok, szuper lesz! De itt miért ilyen
meredek az út?, várjatok meg!, érjünk már oda!, jé, játszótér, akkor
álljunk meg!, jaj, játszótér, nehogy megálljunk!, mindig kikötődik a
cipőfűzőm!, hol a sor vége?, miért süt a szemembe a nap?, fürödjünk a
tóban!, ne fürödjünk a tóban!, menjünk be a boltba!, leettem a pólóm, ne
fröcskölj le!, hajtsd a vízibiciklit gyorsabban!, nem ér, hogy ők előbb
kötnek ki, beborítalak a tóba, esküszöm!, én nem veletek vagyok! – ez a
sportos napunk krónikája.</p><p>Mindez egy éve történt. Nemrég egy
beszélgetés során megjegyeztem néhány gyerekemnek, milyen kár, hogy a
tavalyi út nem tetszett nekik. Mire ezt válaszolták: „Ja, Hallstatt? De
hiszen az tök jó volt!” Úgyhogy bármit mondanak is, idén nyáron is
biztosan elcipeljük őket valahova.</p></div></div><p><em>Megjelent a Family 2017/2. számában.</em></p></div>