[Grem] Bnat- internetes hozzszls

Rita Kunsay-Sipos ritakunsay at gmail.com
2017. Feb. 4., Szo, 16:29:02 CET 

A BÁNAT IDEJE
Posted on 2017-01-23
by Gumiszoba
29 hozzászólás

Két napja gyötrődök az olaszországi buszbalesettel. Csak a sírás, az
együttérzés van azóta is. Érzem azt is, hogy jó lenne valamit mondani.
Innen, ahol én vagyok, talán lehet valamit mondani. Aztán mindig odajutok,
hogy semmit sem lehet mondani. Ahogy nekem sem ért semmit egyetlen szó sem
“akkor”, hát gondolom, az én szavaim sem többek most léggömböknél. Itt
érzem a gyomromban azt a fájdalmat, amit most azok éreznek, akiknek a
gyerekei meghaltak abban a buszban. Együtt fáj a saját fájdalmammal. Kicsit
olyan, mintha azokkal a gyerekekkel újra siratnám a sajátomat is. Sírok
értük és sírok újra az enyémért. Sírok azokért is, aki túlélték. Valahol
mélyen még magamat is siratom. Soha el nem fogynak a könnyek. Belül vagyok
a körön.
Valaha azt mondtam, mikor valami ilyen katasztrófáról hallottam: Ehh, én
nem élném túl, ha a fiaimat érné valami. A szívem kiszakadna, ha
elveszíteném egy gyerekem. És néztem azokat, akik túl voltak már rajta, és
gondolkodtam, vajon hogyan képesek felkelni reggel, hogyan képesek a
levegőt beszívni a tüdejükbe. Hogyan van élet ez után? Aztán mikor a fiam
meghalt, akkor a szívem dobogott tovább, és a levegő átjárt. A lelkem
megszakadt, egy élő seb voltam, de éltem mégis valahogyan. Máig nem értem,
hogyan. Még arra is volt erőm, hogy haragudjak a világra, amiért nem állt
meg, és a Föld nem szakadt le az égről. Mikor másnap kimentem az utcára, és
az emberek jöttek-mentek, nevettek, boldogok voltak, én gyűlöltem őket.
Hitetlenkedve néztem, hogy az étterem, ahol pár nappal azelőtt a fiam
munkát keresett, az étterem vendégeket fogadott, a pincérlány, akivel a
pultnál beszélgetett akkor, most vidáman sürgött az asztalok között.
Emlékszem, oda akartam rohanni ahhoz a lányhoz, és megrázni: Hé, te! Tudod-
e, hogy az a fiú, aki itt volt tegnap, az a fiú meghalt!? Emlékszel-e rá?
Ugye, emlékszel? Ne felejtsd el soha őt!… Aztán csak mentem tovább.
Fél év telt el azóta, és én élek. Felépül lassan egy másik élet, immár a
fiam nélkül. Felépül az a fiam is, aki túlélte a balesetet. Figyelem
magunkat, a lelkünket, és gondolkodok, hogyan lehetséges ez, hogy túléltük,
sőt, még örömeink is vannak. Hogyan tudunk felépülni? És szabad- e? Vannak
válaszaim a kérdéseimre. Úgy hiszem az, hogy az életünknek mindig része
volt a halál, hogy a gyerekeimmel és magammal is sokat beszéltem a
halálról, ez talán segít most nekünk. A mama mindig azt mondta, a halál az
élet része- mondja Forrest Gump, majd hozzáteszi: Bárcsak ne volna az! Így
vagyunk mi is ezzel. Nálunk sose volt tabu a halálról beszélni, én
szerveztem a gyerekeimnek éjjeli túrát a temetőbe, és mikor a ma már halott
fiam 4 évesen a lélekvándorlásról mesélt, akkor feljegyeztem a szavait. Ő
tanított engem. Mi tudtuk, hogy a halál az élet része, és beszéltünk arról,
hogyan van azután. Mi lehet azután? Már akkor beszéltünk erről, mikor ők
még kicsik voltak. Arról, hogy jövünk valahonnan és tartunk valahová, és
ezen az úton a földi élet egy állomás. Építettünk magunknak egy világot,
amiben hisszük, hogy a lélek nem hal meg, hogy a halál csupán egy kapu,
mely mögött egy másik világ vár. A fiaim tudják és mondják, hogy csak idő
kérdése, hogy a bátyjukkal találkozzanak. Hiszem én is, hogy nem először
voltunk együtt és nem is utoljára. Hiszem, hogy velem van. Érzem őt, a
jelenlétét, és az életem nagyon sok pillanatában ő inspirál és ad erőt
nekem. Ettől persze nem fáj kevésbé a hiánya. Bármit megadnék azért, hogy
megölelhessem. Bármit odaadnék az életemből, hogy ő itt lehessen. Ha az
volna az ára, akkor nem festenék többé, visszaadnám a szabadságomat, ezt a
különös békét és derűt, amit a fájdalom mart belém. Odaadnám mindazt, amit
neki köszönhetek, csak újra itt legyen. De sajnos ilyen üzlet nem létezik.
Ő elment, és nekem-nekünk ezzel kell gazdálkodni.
Mikor felfogtam, hogy örökre elveszítettem, volt egy pont, mikor azt is el
kellett döntenem, merre megyek tovább a saját életemben. Hoznom kellett egy
döntést arról, hogy összeomlok, feladom, vagy az életet választom. Életet,
nem létezést. Életet a maga örömeivel, célokkal, tervekkel, mosollyal,
békével. Igen, ez egy döntés volt: Akarok élni és boldog lenni, vagy nem
akarok? Akkor én úgy döntöttem, hogy az életet választom, és az örömöt.
Komoly munka ez, és nagy odafigyelés. Néha azt gondolom, könnyebb lenne
feladni, kiszállni a világból, magamra húzni a takarót és addig ott
feküdni, míg meghalok.  Mivel azonban tudom, hogy a fiam lelke nem veszett
el örökre, ez ad egyfajta tartást. Úgy vélem, ő azt akarná, hogy éljek és
jól legyek (hát hiszen életében is igyekezett kímélni), és ez irányt mutat
nekem. Élek. Nem könnyű ez sem, csak szólok. A gyász, a veszteség egyelőre
erősebb nálam, így hát meg kell tanulnom kordában tartani, hogy ne faljon
fel. Meg kell ismernem a viselkedését, a természetét. Tudni, mik azok a
rések, amiken képes váratlanul befurakodni. Mi az, ami hizlalja, mi az, ami
elnyugtatja. Meg kell tanulnom együttműködni a Bánattal. Mindig tudni,
mikor vagyok képes belemenni abba a fájdalomba, amit felkínál, és mikor
kell elkerülni azokat a szavakat, dalokat, fotókat, emlékeket, amik
kiszolgáltathatnak neki. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármikor
beengedjem a gyászt. Apró dózisokban adagolom, fogadom, ha úgy tetszik,
hogy bírható legyen. Így lépegetek szépen előre az úton, közben pedig
igyekszek gondoskodni arról, hogy minél több örömöm legyen. Úgy hiszem, a
gyász legfontosabb gyógyszere nem az idő, hanem az öröm. Mindenkinek, aki
nagy Bánatban van, meg kellene adni a lehetőséget, hogy óriási dózisokban
kapja azt, ami őt örömmel tölti el. Én festek, zenélek, kiállok a szélbe,
vagy járom a hegyeket és fotózok. Ehh, és néha-gyakran elképesztően vidám
zenékre táncolok vadul. Egy olyan helyen élek, ahol nem tudják, hogy mi
történt velem. Én olyan szerencsés vagyok, hogy-ha akarok- élhetek úgy,
mint bárki más, mert nem kell minden szemből a saját tragédiámat kiolvasni.
Ártatlan örömök ezek, amikkel senkinek nem ártok, engem viszont gyógyítanak.
Elemzem újra és újra, ami történt. Elemzem a gyerekem életét, benne a saját
szerepem. Elemzem azt a fiamat, aki onnan, ugyanabból a tragédiából
megmenekült. Hogyan? Miért? Miért pont ő?  Elemzem mindazt, amit ez a
tragédia adott a világnak. Nekem, a fiaimnak, a családunknak, a tágabb
környezetnek. Nagyon fájdalmas erről beszélni innen, ebből a helyzetből,
mert ahogy fentebb írtam, visszaadnék mindent, ha ezzel visszahozhatnám őt,
de ki kell mondani, hogy a fájdalom, a Bánat épp akkora erő, mint a
boldogság. Talán rokonok valahol, és hasonlóképpen képesek pusztítani vagy
építeni. Mi döntjük el, hogyan működünk együtt velük. Hogyan működünk
együtt a Bánattal. Én beálltam mellé, és a fiaim is beálltak, lepacsiztunk,
ha már így esett. Megadom neki, amit kér. Megadom a könnyeket, a fájdalmat,
a gyötrelmeket, cserébe ő formálja a lelkem. Megtisztít, kinyit, alakít.
Kioldja a szorongásaim, régi gátlásokat, hát hiszen oly sok dolog nem
számít már. Kinyitja a szívem apró örömökre. A létezés örömére. Hogy ez így
lehet most, hogy tudok így élni, ez döntés volt. A Bánat jött, és úgy
szorította a torkom, hogy fuldokoltam. Aztán mikor látta, hogy nem harcolok
ellene, a szorítása öleléssé szelídült: Itt vagyok, az enyém vagy-mondta.-
Csak bízz bennem, és jól lesz minden. Nem küldhettem el, nem volt
megkerülhető, csak azt dönthettem el, hogy küzdök ellene, és belehalok,
vagy együttműködök vele, és majd lesz valami. Én ez utóbbit választottam,
és a barátommá fogadtam. Cserébe ő igyekszik kíméletes lenni a lelkemmel.
Bármily furcsának tűnik, a Bánat szeret engem, és sokat ad nekem. Bizonyos,
hogy már örökre együtt leszünk, de fogalmam sincs, hová visz még el.
Ha azokra gondolok, akik a buszban voltak, s még inkább azokra, akik élnek,
a szüleikre, testvéreikre, a túlélőkre, akkor megszakad a szívem, és
újra azt mondom, amit valaha rég: Ha az én gyerekemmel történne ez, én abba
belehalnék. Bele is halnak ők mind bizonyosan. Dobogó szívvel, lélegezve
halnak meg legbelül. A világ megállt most, a Föld leszakadt az égről. Nem
látszik ugyan, nem úgy tűnik, de valójában így van. Világok szakadnak le
most az égről. Csak remélni merem, hogy a Bánat kíméletes lesz a
gyászolókkal, a túlélőkkel, hogy szépen bánik majd velük. Remélem, hogy
lesz nekik is élet a dobogó szívű halál után. Ha jelent ez bármit, hát itt
vagyok én, meg vagyunk még emberek, akik élünk, érzünk, felálltunk, együtt
vagyunk a gyerekeinkkel és várjuk a velük való találkozást. Van élet a
halál után. Van az élőknek is.
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20170204/2ed2f1e2/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl