<div dir="ltr"><div class="gmail_quote"><div dir="ltr"><br><div><br></div><div><img class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap;width:670px;max-width:100%"><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">A BÁNAT IDEJE</span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">Posted on 2017-01-23</span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">by Gumiszoba</span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">29 hozzászólás</span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">Két napja gyötrődök az olaszországi buszbalesettel. Csak a sírás, az együttérzés van azóta is. Érzem azt is, hogy jó lenne valamit mondani. Innen, ahol én vagyok, talán lehet valamit mondani. Aztán mindig odajutok, hogy semmit sem lehet mondani. Ahogy nekem sem ért semmit egyetlen szó sem “akkor”, hát gondolom, az én szavaim sem többek most léggömböknél.
Itt érzem a gyomromban azt a fájdalmat, amit most azok éreznek, akiknek a gyerekei meghaltak abban a buszban. Együtt fáj a saját fájdalmammal. Kicsit olyan, mintha azokkal a gyerekekkel újra siratnám a sajátomat is. Sírok értük és sírok újra az enyémért. Sírok azokért is, aki túlélték. Valahol mélyen még magamat is siratom. Soha el nem fogynak a könnyek.
Belül vagyok a körön. </span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">Valaha azt mondtam, mikor valami ilyen katasztrófáról hallottam: Ehh, én nem élném túl, ha a fiaimat érné valami. A szívem kiszakadna, ha elveszíteném egy gyerekem. És néztem azokat, akik túl voltak már rajta, és gondolkodtam, vajon hogyan képesek felkelni reggel, hogyan képesek a levegőt beszívni a tüdejükbe. Hogyan van élet ez után? Aztán mikor a fiam meghalt, akkor a szívem dobogott tovább, és a levegő átjárt. A lelkem megszakadt, egy élő seb voltam, de éltem mégis valahogyan. Máig nem értem, hogyan. Még arra is volt erőm, hogy haragudjak a világra, amiért nem állt meg, és a Föld nem szakadt le az égről. Mikor másnap kimentem az utcára, és az emberek jöttek-mentek, nevettek, boldogok voltak, én gyűlöltem őket. Hitetlenkedve néztem, hogy az étterem, ahol pár nappal azelőtt a fiam munkát keresett, az étterem vendégeket fogadott, a pincérlány, akivel a pultnál beszélgetett akkor, most vidáman sürgött az asztalok között. Emlékszem, oda akartam rohanni ahhoz a lányhoz, és megrázni: Hé, te! Tudod- e, hogy az a fiú, aki itt volt tegnap, az a fiú meghalt!? Emlékszel-e rá? Ugye, emlékszel? Ne felejtsd el soha őt!… Aztán csak mentem tovább.</span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">Fél év telt el azóta, és én élek. Felépül lassan egy másik élet, immár a fiam nélkül. Felépül az a fiam is, aki túlélte a balesetet. Figyelem magunkat, a lelkünket, és gondolkodok, hogyan lehetséges ez, hogy túléltük, sőt, még örömeink is vannak. Hogyan tudunk felépülni? És szabad- e?
Vannak válaszaim a kérdéseimre.
Úgy hiszem az, hogy az életünknek mindig része volt a halál, hogy a gyerekeimmel és magammal is sokat beszéltem a halálról, ez talán segít most nekünk.
A mama mindig azt mondta, a halál az élet része- mondja Forrest Gump, majd hozzáteszi: Bárcsak ne volna az! Így vagyunk mi is ezzel. Nálunk sose volt tabu a halálról beszélni, én szerveztem a gyerekeimnek éjjeli túrát a temetőbe, és mikor a ma már halott fiam 4 évesen a lélekvándorlásról mesélt, akkor feljegyeztem a szavait.
Ő tanított engem.
Mi tudtuk, hogy a halál az élet része, és beszéltünk arról, hogyan van azután. Mi lehet azután? Már akkor beszéltünk erről, mikor ők még kicsik voltak. Arról, hogy jövünk valahonnan és tartunk valahová, és ezen az úton a földi élet egy állomás. Építettünk magunknak egy világot, amiben hisszük, hogy a lélek nem hal meg, hogy a halál csupán egy kapu, mely mögött egy másik világ vár. A fiaim tudják és mondják, hogy csak idő kérdése, hogy a bátyjukkal találkozzanak. Hiszem én is, hogy nem először voltunk együtt és nem is utoljára. Hiszem, hogy velem van. Érzem őt, a jelenlétét, és az életem nagyon sok pillanatában ő inspirál és ad erőt nekem. Ettől persze nem fáj kevésbé a hiánya. Bármit megadnék azért, hogy megölelhessem. Bármit odaadnék az életemből, hogy ő itt lehessen. Ha az volna az ára, akkor nem festenék többé, visszaadnám a szabadságomat, ezt a különös békét és derűt, amit a fájdalom mart belém. Odaadnám mindazt, amit neki köszönhetek, csak újra itt legyen. De sajnos ilyen üzlet nem létezik. Ő elment, és nekem-nekünk ezzel kell gazdálkodni.</span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">Mikor felfogtam, hogy örökre elveszítettem, volt egy pont, mikor azt is el kellett döntenem, merre megyek tovább a saját életemben. Hoznom kellett egy döntést arról, hogy összeomlok, feladom, vagy az életet választom. Életet, nem létezést. Életet a maga örömeivel, célokkal, tervekkel, mosollyal, békével. Igen, ez egy döntés volt: Akarok élni és boldog lenni, vagy nem akarok? Akkor én úgy döntöttem, hogy az életet választom, és az örömöt. Komoly munka ez, és nagy odafigyelés. Néha azt gondolom, könnyebb lenne feladni, kiszállni a világból, magamra húzni a takarót és addig ott feküdni, míg meghalok. Mivel azonban tudom, hogy a fiam lelke nem veszett el örökre, ez ad egyfajta tartást. Úgy vélem, ő azt akarná, hogy éljek és jól legyek (hát hiszen életében is igyekezett kímélni), és ez irányt mutat nekem. Élek. Nem könnyű ez sem, csak szólok. A gyász, a veszteség egyelőre erősebb nálam, így hát meg kell tanulnom kordában tartani, hogy ne faljon fel. Meg kell ismernem a viselkedését, a természetét. Tudni, mik azok a rések, amiken képes váratlanul befurakodni. Mi az, ami hizlalja, mi az, ami elnyugtatja. Meg kell tanulnom együttműködni a Bánattal. Mindig tudni, mikor vagyok képes belemenni abba a fájdalomba, amit felkínál, és mikor kell elkerülni azokat a szavakat, dalokat, fotókat, emlékeket, amik kiszolgáltathatnak neki. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bármikor beengedjem a gyászt. Apró dózisokban adagolom, fogadom, ha úgy tetszik, hogy bírható legyen. Így lépegetek szépen előre az úton, közben pedig igyekszek gondoskodni arról, hogy minél több örömöm legyen. Úgy hiszem, a gyász legfontosabb gyógyszere nem az idő, hanem az öröm. Mindenkinek, aki nagy Bánatban van, meg kellene adni a lehetőséget, hogy óriási dózisokban kapja azt, ami őt örömmel tölti el. Én festek, zenélek, kiállok a szélbe, vagy járom a hegyeket és fotózok. Ehh, és néha-gyakran elképesztően vidám zenékre táncolok vadul. Egy olyan helyen élek, ahol nem tudják, hogy mi történt velem. Én olyan szerencsés vagyok, hogy-ha akarok- élhetek úgy, mint bárki más, mert nem kell minden szemből a saját tragédiámat kiolvasni.
Ártatlan örömök ezek, amikkel senkinek nem ártok, engem viszont gyógyítanak.</span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">Elemzem újra és újra, ami történt. Elemzem a gyerekem életét, benne a saját szerepem. Elemzem azt a fiamat, aki onnan, ugyanabból a tragédiából megmenekült. Hogyan? Miért? Miért pont ő? Elemzem mindazt, amit ez a tragédia adott a világnak. Nekem, a fiaimnak, a családunknak, a tágabb környezetnek. Nagyon fájdalmas erről beszélni innen, ebből a helyzetből, mert ahogy fentebb írtam, visszaadnék mindent, ha ezzel visszahozhatnám őt, de ki kell mondani, hogy a fájdalom, a Bánat épp akkora erő, mint a boldogság. Talán rokonok valahol, és hasonlóképpen képesek pusztítani vagy építeni. Mi döntjük el, hogyan működünk együtt velük. Hogyan működünk együtt a Bánattal. Én beálltam mellé, és a fiaim is beálltak, lepacsiztunk, ha már így esett. Megadom neki, amit kér. Megadom a könnyeket, a fájdalmat, a gyötrelmeket, cserébe ő formálja a lelkem. Megtisztít, kinyit, alakít. Kioldja a szorongásaim, régi gátlásokat, hát hiszen oly sok dolog nem számít már. Kinyitja a szívem apró örömökre. A létezés örömére.
Hogy ez így lehet most, hogy tudok így élni, ez döntés volt. A Bánat jött, és úgy szorította a torkom, hogy fuldokoltam. Aztán mikor látta, hogy nem harcolok ellene, a szorítása öleléssé szelídült: Itt vagyok, az enyém vagy-mondta.- Csak bízz bennem, és jól lesz minden. Nem küldhettem el, nem volt megkerülhető, csak azt dönthettem el, hogy küzdök ellene, és belehalok, vagy együttműködök vele, és majd lesz valami. Én ez utóbbit választottam, és a barátommá fogadtam. Cserébe ő igyekszik kíméletes lenni a lelkemmel. Bármily furcsának tűnik, a Bánat szeret engem, és sokat ad nekem. Bizonyos, hogy már örökre együtt leszünk, de fogalmam sincs, hová visz még el.</span><br class="m_6980057722010822998gmail-m_-5117695236070023716yiv2226129827gmail_msg" style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap"><span style="color:rgb(0,0,0);font-family:helveticaneue,"helvetica neue",helvetica,arial,"lucida grande",sans-serif;font-size:16px;white-space:pre-wrap">Ha azokra gondolok, akik a buszban voltak, s még inkább azokra, akik élnek, a szüleikre, testvéreikre, a túlélőkre, akkor megszakad a szívem, és újra azt mondom, amit valaha rég: Ha az én gyerekemmel történne ez, én abba belehalnék. Bele is halnak ők mind bizonyosan. Dobogó szívvel, lélegezve halnak meg legbelül. A világ megállt most, a Föld leszakadt az égről. Nem látszik ugyan, nem úgy tűnik, de valójában így van. Világok szakadnak le most az égről.
Csak remélni merem, hogy a Bánat kíméletes lesz a gyászolókkal, a túlélőkkel, hogy szépen bánik majd velük. Remélem, hogy lesz nekik is élet a dobogó szívű halál után. Ha jelent ez bármit, hát itt vagyok én, meg vagyunk még emberek, akik élünk, érzünk, felálltunk, együtt vagyunk a gyerekeinkkel és várjuk a velük való találkozást.
Van élet a halál után. Van az élőknek is.</span><br></div></div>
</div><br></div>