[Grem] Interjú a 85 éves Jelenits Istvánnal (sok bölcs gondolattal)

[Emoke Greschik]

A Gondviselés, az Úristen irányította a sorsomat – Köszöntjük a 85 éves
Jelenits Istvánt
2017. december 16. szombat 19:58
https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-gondviseles-az-
uristen-iranyitotta-sorsomat-koszontjuk-85-eves-jelenits-istvant
Jelenits István piarista szerzetes, pap, teológus, irodalomtörténész,
középiskolai és egyetemi tanár, a mai katolikus közélet kimagasló
képviselője. Ma ünnepli nyolcvanötödik születésnapját. Ebből az alkalomból
beszélgettünk vele.

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=83018&img=o_IMG_1731.jpg>

*– Tanár úr, hogyan emlékszik vissza a gyermek- és ifjúkorára?*

– Berettyóújfaluban születtem, ott telt a gyermekkorom. *Édesapám megyei
tisztviselőként dolgozott, édesanyámmal itt kezdték el ifjú életüket. Ez
protestáns vidék volt akkoriban, de voltak katolikusok is. A katolikus
elemiben sok cigány gyerekkel találkoztam. Amikor Észak-Erdély rövid időre
visszakerült Magyarországhoz, Nagyváradra költöztünk. Édesapám nagyon
szeretett kirándulni, a hathetes nyári szabadságából hármat a bihari
hegyekben töltöttünk, tőle tanultam a kirándulás szeretetét, ami egész
későbbi életemre hatással volt. A gimnázium első osztályába jártam, amikor
a háború végigdübörgött fölöttünk. Közeledett a front, el kellett hagynunk
Nagyváradot. A tisztviselőket teherutón szállították Budapestre. Édesapámat
behívták katonának, mi pedig édesanyámmal Budapesten maradtunk, ott
vészeltük át az ostromot. Itt lettem piarista diák, édesapám is az volt.*

*– A formálódó kommunista diktatúra 1948-ban államosította az egyházi
iskolákat. Ez mennyire befolyásolta az ön gimnáziumi tanulmányait?*

– *Két olyan év volt az életünkben, amikor az iskola diáksága többé-kevésbé
sértetlenül együtt maradt, de olyan tanárok jöttek, akik át akartak nevelni
minket marxistává. Feszült időszak volt ez. Az áldatlan helyzetnek az
vetett véget, hogy 1950-ben megszületett a megegyezés az állam és az Egyház
között: a több száz egyházi iskolából nyolcat visszaadott az állam, köztük
a mi gimnáziumunkat is. Az utolsó évet már ismét piarista diákként
végeztem, 1951-ben érettségiztem. Ezek fontos esztendők voltak számomra, a
felnövekedés évei, majd a gyökértelenség, végül a megkapaszkodás ideje.
Kiváló barátokra leltem. Édesapámat B listára tették, nem folytathatta
tovább a jogászi pályáját, a nagyon szerény nyugdíjából éltünk. Édesanyám
kereskedelmi iskolát végzett, így el tudott helyezkedni bérelszámolóként.*

*Én pedig a gimnáziumban az osztályfőnököm jóvoltából egy tanítványra
tettem szert, házitanítóként segítettem őt a tanulásban. Egész jó pénzt
kaptam érte, és ekkor szerettem meg a tanítást. Tehetséges, de szétszórt
gyerek volt, én viszont rá tudtam venni, hogy ne csak a legszükségesebb
dolgokat tanulja meg, hanem tanuljon meg tanulni. Fölkeltettem benne az
érdeklődést olyan tantárgyak iránt is, melyek egyáltalán nem érdekelték.
Közben fölfedeztem: a tanítás nemcsak arról szól, hogy a tanár elhadarja a
tudományát, hanem hogy személyesen is közel kerül a diákhoz, és ha gond
adódik, akkor azon töri a fejét, miért olyan nehéz neki elsajátítania
mindazt, amit ő annyira szeret. S ha a tanár megtalálja erre a módszert,
akkor képes lesz megtanítani és megszerettetni a diákkal azt, ami egyébként
olyan nehezen megy neki.*

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=83018&img=o_IMG_1734.jpg>

*– Ezek szerint az érettségi idején már pontosan tudta, hogy tanár és
piarista szerzetes szeretne lenni?*

*– Igen, de az érettségi után nem vettek fel rögtön a rendbe. Mivel tíz
iskolája közül nyolc elveszett, a rend csak leszűkített létszámkerettel
működhetett tovább, az pedig megtelt. Ha engem fölvettek volna az érettségi
után, akkor valakit el kellett volna bocsátani. Ezért a bölcsészkarra
jelentkeztem, és be is kerültem friss piarista érettségivel. Akkoriban ez
még lehetséges volt, később azonban már alig vettek fel valakit, ha egyházi
gimnáziumba járt. Civilben végeztem el a tanulmányaimat, magyar szakon.
Közben titokban a teológiára is beiratkoztam. A rendbe 1955-ben léptem be,
az egyetem elvégzése után.*

*– Következett az 1956-os forradalom és szabadságharc.*

*– Ez megint csak nagyon emlékezetes forduló volt az életemben. A
rendházunkat kitelepítették a Mikszáth Kálmán térre. Ott éltük át a
rádiónál zajló tüntetéseket, megismerkedtünk a börtönből kiszabadult
papokkal, szerzetesekkel. Amikor újra elsötétült a világ, és a forradalom
leverése után megszilárdult a marxista rendszer, sokunkban fölvetődött a
kérdés: mi keresnivalója van egy ilyen ellenséges világban az egyházi
iskolának, hogyan lehetséges megőriznünk az identitásunkat? Képesek
vagyunk-e úgy nevelni a ránk bízott diákokat, hogy valahogy mégiscsak
boldoguljanak az életben, és ne veszítsék el a keresztény hitüket. Izgalmas
történelmi helyzetben indult el a tanári pályám.*

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=83018&img=o_IMG_1754.jpg>

*– Kecskemétre 1959-ben került, az ottani piarista gimnáziumba.*

*– Öt évet töltöttem ott. Érdekes volt a diákság összetétele, többségükben
parasztgyerekek voltak, köztük olyanok is, akik papnak készültek, és az
Egyház támogatta a taníttatásukat. Nehéz körülmények között működtünk,
állami támogatást nem kaptunk. A célunk az volt, hogy fönntartsuk a
közösségünket, hogy a diákok jól érezzék magukat. Rengeteget túráztam a
fiatalokkal, ami nagy élményt jelentett mindnyájunk számára. Öt évet
töltöttem Kecskeméten, ezután a pesti piarista gimnáziumba kerültem,
magyart és hittant tanítottam. Emellett az akkori rendfőnök, Albert István
megbízott azzal, hogy legyek a biblikus tárgyak tanára a rend hittudományi
főiskoláján. Közben megjelentek az első írásaim a Vigiliában, az Új
Emberben, a nyelvészeti folyóiratokban.*

*– Első könyve, a Betű és lélek 1978-ban jelent meg, több kiadást is
megélt, sokakat vitt közel az evangéliumok üzenetéhez.*

*– A kötetben olvasható rövid elmélkedéseket azokból a reggeli imádságokból
állítottam össze, amelyeket a diákság számára szerkesztettem a napi
evangéliumokhoz. Felhasználtam bennük a modern biblikus tudományok
módszereit, de nem tudóskodtam, igyekeztem az egyszerű emberek számára is
követhetően fogalmazni. Az életutam pedig haladt tovább. Sokat kirándultam
a pesti diákokkal is, vízi- és kerékpártúrákat szerveztünk, bejártuk az
egykori Magyarország elszakadt területeit. Kedves, játékos emlékeim vannak
erről az időszakról. Egyik alkalommal a Felvidéken jártunk, s megálltunk
Árva váránál. Mondtam a gyerekeknek, hogy majd én őrzöm a kerékpárokat, ők
meg menjenek fel gyalog, nézzék meg a várat. Közben egy magyar
kirándulócsoport tagjai már lefelé jöttek, beszélgetni kezdtünk, kiderült,
hogy csepeli vasmunkások voltak, autóbusszal érkeztek. A kerékpárjaink
jórészt a csepeli vasműben készültek, és ők nagyon büszkék voltak erre.
Megígérték, hogy írnak a vállalat lapjában rólunk. Kérdezték, melyik
iskolából jöttünk, mondtam, hogy a piaristáktól. Erre azonnal visszakoztak,
rólunk nem lehetett a csepeli vasművek újságjában cikket írni. Érdekes
időszak volt ez. Éreztük az akkori helyzet visszásságait és nehézségeit, de
ez nem volt akadálya annak, hogy megnyíljon előttünk egy gazdag világ. Ezek
között a gyűrődések között éltünk. Vártunk, amikor nehéz volt, és
újrakezdtük, amikor lehetett.*

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=83018&img=o_IMG_1610.jpg>

*– Ön 1985 és 1995 között piarista tartományfőnök volt. Kezdeményezésére
Gödön szakmunkásképző iskolát indítottak a piaristák. Azóta is visszajár
Gödre, hetente egyszer szentmisét mutat be ott.*

*– A gödi szakmunkásképzőt már a rendszerváltozás után hoztuk létre, amikor
lehetőség nyílt arra, hogy visszakapjuk iskoláinkat, amelyekben ismét
piarista szellemben taníthatunk, nevelhetünk. Én azonban úgy éreztem,
lépnünk kellene azok felé is, akik a fiatalok között a legelhagyatottabbak
az országban, ők pedig az ipari tanulók. A piarista hagyományban ez
kezdettől fogva benne volt. Kalazanci Szent József a rend megalapításával
párhuzamosan hozott létre ingyenes népiskolákat a legszegényebb gyerekek
számára. Később aztán mégis úgy alakult, hogy olyan iskolákat is
működtettünk, ahová nem feltétlenül csak a szegény diákok jártak. Ezért a
rendszerváltozás idején tartományfőnökként úgy gondoltam, hogy létre
kellene hoznunk egy olyan iskolát, ahol olyan gyerekek tanulhatnának, akik
nem járhattak gimnáziumba, akár a tehetség hiánya miatt, akár amiatt, hogy
nem kapták meg otthon az ehhez szükséges szellemi alapokat. A rendtagok és
a volt diákjaink is örömmel álltak a kezdeményezés mellé. Szerény
körülmények között, egy maroknyi gyerekkel, első osztálytól kezdve kezdtük
az építkezést, a műhelyt is csak lassanként tudtuk berendezni. Nyolc évig
tanítottam a gödi szakmunkásképzőben, hogy személyesen is segítsek az
ottani munka kibontakozásában. Ma már nem tanítok, de örömmel figyelem az
iskola működését. A Gödhöz való kötődésem is akkoriban erősödött meg.
Leégett a templom, a plébános megbetegedett, és akkor, mivel úgyis
tanítottam az iskolában, elkezdtem rendszeresen misézni. Később aztán
újjáépült a templom, és most már plébános is van, de nem Alsó-Gödön, ahol
az iskola működik, hanem Felső-Gődön. Heti egy misét azonban én is
bemutatok, s nagy örömöm telik ebben.*

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=83018&img=o_IMG_1706.jpg>

*– Tanár úr nyolcvanöt évesen is járja az országot, előadásokat tart
irodalomról, családról, hitről. Sok emberrel találkozik, beszélget. Milyen
tapasztalatokat szerez ezeken az előadásokon?*

*– A diktatúrában el sem tudtuk képzelni, milyen lenne az élet, ha ennek a
rendszernek a nehezékei nem telepednének ránk. A diktatúra régen megszűnt,
de azóta újszerű nehézségekkel kell szembenéznünk. Ezeket nem egy elnyomó
hatalom koncepciója diktálja, hanem az élet sokszínű gazdagsága, mindaz,
ami körülöttünk zajlik, és amelyek között meg kell találnunk a
tennivalóinkat. Ez a kor, amelyben élünk, éppen a rendkívüli technikai
fejlődése miatt sok váratlan szituációt teremt. Egy családnak például ma
már nemcsak rádiója vagy tévéje van, hanem mindenféle, interneten
száguldozó információi. Ennek következtében megváltozik az emberek belső
élete, az egymáshoz való viszonyuk is. Egyre kevesebb idejük marad arra,
hogy beszélgessenek egymással. Nincsenek csöndes, együtt töltött estéik,
idegesek, rohannak. Mindez készületlenül érte őket. Az élet magától
felgyorsult, a gyerek élete már nem olyan, mint amilyen a szüleié volt, és
a szülő sem igazodik el a gyereke életében. Ebben a helyzetben nagy
jelentősége van az egymásra figyelésnek, annak, hogy legyen idő
beszélgetnünk egymással. Ma már nem ismereteket keresnek elsősorban az
emberek, hanem a személyes beszélgetések lehetőségeit. Kiváló alkalom erre
minden olyan esemény, amelyen közösen meghallgatnak valamit, utána pedig
együtt megbeszélik. Az iskolákban szülői értekezleteken egymással is
beszélgetnek a szülők, megosztják egymás között nevelési tapasztalataikat.
Korábban, a diktatúra évtizedeiben a plébániákon nem alakulhatott ki valódi
közösségi élet, ma viszont már nemcsak a prédikációt hallgatják a hívek, és
a pap sem csak prédikál, hanem igyekszik közösséget formálni a hívekből.*

*– Egyik előadásában arról beszélt, hogy napjainkban már kivételes dolognak
számít a hit. A keresztény hitre gondolt?*

*– Általában van visszaszorulóban a mélyre ható gondolkodás. Kapkodva
élünk, és emiatt a hit is sok ember életében valamiféle tradíció maradt, de
nem életet átalakító erő. Az emberek többségének nincs ideje, türelme arra,
hogy végiggondolja a hit kérdéseit, és szembesítse azokat a máshonnan jött
információkkal. Mindez egymásra hányódik, és esetlegesen alakul az
egymáshoz való viszonyuk az emberben. Nem egy egész életet átfogó
életértelmezés, bölcsesség ez, hanem szedett-vedett emlékeknek a tömege,
amelyek sokszor az idegrendszer játékának megfelelően befolyásolják az
illető személy döntéseit, magatartását. Ezért kiszámíthatatlanná válik a
másik ember számára, hogyan viselkedik a különböző helyzetekben. Többnyire
riadtan. Pedig különösen a kiélezett szituációkban szükség volna az érett
értékrendre, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy legyen az embernek
gyökérzete, amiből meríteni tud, illetve legyen ott a feje fölött a
távlatokat megnyitó égbolt.*

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=83018&img=o_IMG_1744.jpg>

*– Azt mondjuk, hogy a hit kegyelem. De ezek szerint akarati tényező is?*

*– A hit nem azt jelenti, hogy a Jóisten este hattól hétig ránk zúdítja a
hit kegyelmét. Ez együtt születik velünk, de ha az életünk riadt lesz meg
kapkodó, akkor a kegyelemnek a hitbeli megnyilatkozásai is esetlegesebbek
lesznek. A különösen nehéz helyzetekben megvilágosodást kaphat valaki, és
akkor elszégyelli magát, vagy elhatároz valami jót, de nem biztos, hogy
kitart mellette, mert ahhoz az kellene, hogy a megvilágosodás ne csak egy
pillanatnyi szép gondolat legyen, hanem képessé tegye az illetőt a hűséghez
szükséges erőfeszítésre és kitartásra is. A mai, kapkodó életben az Úristen
esélyei is nehezebbek. Az életünk összekuszálódott, és biztos, hogy a
Jóisten megtalálja a módját a szálak kibogozásának, de nekünk meg kell
tanulnunk eligazodnunk ebben a szokatlan helyzetben, és egymásra is jobban
odafigyelni, a családban és mindenütt máshol.*

*– Ha végigtekint az életén, milyen gondolatai, érzései vannak?*

*– Sokszor éreztem és érzem azt, hogy nem emberi tervezés, hanem a
Gondviselés, az Úristen vezette, irányította a sorsomat. A dolgok egymásból
nyíltak, újra és újra váratlan lehetőségek és feladatok kerültek elém,
amelyek sokfajta felismerésre késztettek. Olyan korban éltem, amelyik
sorozatban szállította a meglepetéseket, s ezekből különböző tanulságok
következtek, míg végül minden kikerekedett. Az életünk befejezését nem mi
szerkesztjük meg, hanem az Úristen, aki ennek a gyorsan átalakuló világnak
is az egyedüli gazdája. Mi csak a szereplői vagyunk. Ha az ember visszanéz
az életére, látja, hogy nemcsak sodródott az eseményekkel, hanem cselekvő
szereplője is volt azoknak, ugyanakkor mégsem ő írta ennek a
forgatókönyvét, hanem az Úristen.*

<https://www.magyarkurir.hu/img.php?id=83018&img=o_IMG_1666.jpg>

*– Közeledik a karácsony, a Megváltó szeretet-Isten, Jézus Krisztus
születésének az ünnepe. A világosság a sötétségbe jött, de a sötétség nem
fogadta be, írta János evangélista. Miért van ez így minden korban, hogy a
többség nem fogadja be szívébe Jézust?*

*– Az Úristen esendőnek teremtett bennünket, és sok mindent rábízott a
saját belátásunkra. Így aztán annál értékesebbek a szabadon hozott
döntéseink. Ezeknek a kockázatai között zajlik a történelem. Biztos, hogy
az Úristen nem vereséget szenved, amikor megpróbáltatások szakadnak a
világra, és a stabilnak látszó tervek összekuszálódnak. Ettől is az ő
nagyságának, szeretetének, minden képzeletet meghaladó szépsége, hatalma
bontakozik ki, jut érvényre. Ebben láthatjuk annak értelmezését, amit
átélünk. Mi hiszünk abban, hogy az Úristen nem csupán játékosa a világnak,
hanem a Teremtője, és azokat is Ő teremtette, akik szembefordulnak vele.
Nem kell aggodalmaskodnunk, hogy itt valami baj van, rossz útra tévedt a
lét. Bíznunk kell a Jóistenben. Látnunk kell azonban, hogy Isten a
felelősségtudatot is belénk oltotta, hogy ami tőlünk telik, azt tegyük meg
a felismert jó szolgálatáért.*

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
Mentes
a vírusoktól. www.avast.com
<https://www.avast.com/sig-email?utm_medium=email&utm_source=link&utm_campaign=sig-email&utm_content=webmail>
<#DAB4FAD8-2DD7-40BB-A1B8-4E2AA1F9FDF2>
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20171217/e1c72021/attachment.html>