[Grem] a 9 gyerekes görög katolikus pap és felesége

[Emoke Greschik]

Tóth András és Anna: Csodálatos ajándék a papság és a család is
<http://szemlelek.blog.hu/2017/06/12/toth_andras_es_anna_csodalatos_ajandek_a_papsag_es_a_csalad_is>




*http://szemlelek.blog.hu/2017/06/12/toth_andras_es_anna_csodalatos_ajandek_a_papsag_es_a_csalad_is
<http://szemlelek.blog.hu/2017/06/12/toth_andras_es_anna_csodalatos_ajandek_a_papsag_es_a_csalad_is>*

*Hatalmas érdeklődés kísérte a 9 gyermekes görögkatolikus papról szóló
híradást, ezért megkértük András atyát, részletesebben is válaszoljon
kérdéseinkre. Feleségével közösen terjedelmes interjút adtak a
SZEMléleknek.*



*[image: duo.jpg](Fotó: Máté Gábor)*

*– A rólatok szóló korábbi cikkünk
<http://szemlelek.blog.hu/2017/05/25/andras_atya_kilenc_gyerek>
hozzászólásai kapcsán megerősítést nyert, hogy a latin rítusú római
katolikus papok életét alapul vevő közvélemény meglepődik, ha házas
katolikus papokról hall. Ez a házasság görögkatolikus papoknál feltételes,
tehát nem kötelező. András, te miért döntöttél úgy, hogy házas papként
szeretnéd Istent szolgálni?*

András: – Ez valóban egy *választási lehetőség a görögkatolikus papok
esetében. Egyértelmű volt számomra, hogy a családi élet, a házasság is
fontos, megvalósítandó hivatás, és a papságom is egy nagyon fontos,
Istentől kapott meghívás. Mivel lehetőségem volt mindkettőre igent mondani,
ezért így döntöttem.*

*– Hogyan zajlik ez a döntés, illetve milyen út vezet odáig a gyakorlatban?
Visszatekerve az idő kerekét pár évtizeddel, valahogy úgy képzelem, hogy
ott vagytok ti, szeminaristák, akik egyrészt készültök a papságra, közben
nyilván egymással is beszélgettek, hogy „hú, vajon engem a papságon belül a
cölibátusra, vagy a családos életre hív-e Isten?”*

András: – Természetesen sokat beszélgettünk, hiszen az egy emberi közösség.
Beszélgettünk papnövendékként mindenről, így a cölibátus kérdéséről is, a
nős papság kérdéséről is. Túlnyomó többségünk a nősülést, a házas papi
életet választja. Ezekre vannak egyébként mintáink is. *Apám is
görögkatolikus pap volt, anyai nagyapám is*. Ez nem jelenti azt, hogy
emiatt én csak így, vagy csak úgy dönthetek, de alapvetően görögkatolikus
berkekben ez benne van a levegőben. *Heten vagyunk fiútestvérek, van még
két pappá szentelt testvérem. **Az egyik bátyám bencés szerzetes lett,
tehát ő a cölibátust választotta. A másik testvérem szintén nős
görögkatolikus pap, neki 6 gyermeke van.*

*– Görögkatolikus bencés szerzetes a fivéred? Ez érdekesen hangzik.*

András: – Pannonhalmán érettségiztünk mindannyian, és akkoriban még nem
állították vissza a görögkatolikus szerzetesrendet Magyarországon – ma már
ismét működik hazánkban a bazilita rend. De talán nem ez volt csupán a
döntése mögött, hanem az is, hogy bencések nevelték, ott kapott szerzetesi
hivatást, ahhoz a közösséghez tartozónak érezte magát. Az ő történetét csak
azért említettem, mert így jobban látható, hogy* a minta ugyanaz, de mind a
két lehetőség előttünk áll. Magammal kapcsolatban úgy gondoltam, hogy házas
emberként tudom a papi hivatásomat is hitelesen vállalni. Ez a magam
személyes döntése volt, saját magammal kapcsolatban. Valószínűleg azt nem
tudtam volna vállalni, hogy nőtlen, cölebsz papként éljek. Ez mindenkinek a
szabad döntése nálunk.*

*[image: totha4.jpg]*

*– Ezáltal viszont apa, férj, házas ember, családját szolgáló ember és az
egyházát szolgáló ember vagy egyszerre. Hogyan éled meg az oltárnál állva,
papként, hogy családapa vagy, és a családod körében, hogy te pap vagy?*

András: – Én ezt nem „vagy”-ként élem meg, hanem „és”-ként. Ez is, és az is
én vagyok. Ráadásul *papként, közösségvezetőként nagyon hasonló feladataim
vannak, mint családapaként. Hívő emberként szakrális vezetője vagyok a
családomnak, papként pedig egy közösség vezetője vagyok. Bemutatom a
szertartásokat, tanítom a híveket, de ugyanígy tanítom a gyermekeimet.
Gondoskodom az egyházközségemről, ugyanígy gondoskodom a gyerekekről:
mindkettőt fenntartom, intézem az anyagi ügyeit a rámbízottaknak. *Nagyon
sok hasonlóság van egy egyházközség vezetése és egy család vezetése között.
Az oltárnál állva kifejezetten erőt ad számomra, hogy az én családom is
része a közösségnek. Itt is az „és”-re tenném a hangsúlyt: *az egyházam és
a családom nem szétválasztható egymástól, szervesen összeforrtak. A szent
liturgián ott van körülöttem a családom, a gyerekeim ministrálnak. Nagy
büszkeséget jelent apaként, papként ránézni a gyerekekre, akik körbeállják
az oltárt, és köztük ott vannak az én gyerekeim is. Öröm, boldogság* így,
együtt megélni a hitünket a szertartásokon. Ez nem jelent nekem semmiféle
meghasadást, inkább emeli az örömömet.* Ráadásul a katolikus egyházban a
házasság és a papi rend egyaránt szentségi rangra van emelve,
görögkatolikus papként tehát együtt tudom mind a hét szentséget megélni. *Ebből
fakadóan jelen van az életemben a szentségek kegyelmi ereje, vagyis az az
isteni erőforrás, ami hat ezeken a szentségeken keresztül. Ez az erőforrás
nagyon lényeges, hiszen sokszor tényleg emberfeletti munka, amit akár egy
közösség, akár a család működtetése, fenntartása jelent.

*– Anna, te egy felszentelt személy felesége vagy. Milyen élete van egy
papfeleségnek, te hogyan éled meg a saját hivatásodat?*

*Anna: – Elsősorban feleségként gondolok önmagamra, aztán a gyerekeim
anyjaként, és csak utána élem meg azt, hogy „papné” vagyok. *Ez a sorrend
fontos számomra, hiszen minden további hivatásunknak az alapja, hogy a mi
kapcsolatunk egymással és Istennel is rendben legyen. Ha így van, akkor
abból következik, hogy a család – számunkra a 9 gyerekből álló család – is
rendben van. Isten előtt is ezzel fogunk elszámolni elsősorban. És utána,
ha mindez jól megy, akkor magától értetődően sugárzó életet élünk a
közösség felé is, és láthatóvá válik, hogy mivel jár, ha valaki egy pap
felesége. Azt nem mondanám, hogy kezdetben is tudtam, hogy ez mivel jár.
Őszintén megmondom: fogalmam sem volt róla, mert *én nem hagyományos
görögkatolikus családból jöttem, még csak nem is papi családból. Annyit
tudtam a házasságunk kezdetén, hogy szeretnék egy nagy családot a
férjemmel, aki pap. Ez a papné lét pedig azzal jár, hogy egy közösség élére
kerülünk, ami adott esetben lehet egy falu, vagy egy város. Egy faluban
látszik, hogy mire van szüksége egy közösségnek,* vagy az adott
egyházközösségnek, és az is látható volt, hogy arra mi valamilyen választ
adunk. Ez nem egy kigondolt, vagy valahol tanult dolog, hanem egyszerűen
tudtuk, hogy mi a közösség elején, élén vagyunk, tehát ha mi adunk valamit,
vagy kitalálunk valamit, az tényleg hat a közösségre. Ráadásul *megértük,
hogy szinte minden létező szociális réteggel találkoztunk, a kulturálisan
művelt, fővárosi közösségtől a legszegényebb cigány faluig már éltünk
mindenhol. Elképesztő lehetőség, amit nem sok család él meg, hogy mi
ennyiféle közösséghez tudtunk egyrészt alkalmazkodni, másrészt adni nekik
valamit. De közben soha nem borult fel az egyensúly, a sorrend, soha nem
ment a családi élet rovására a közösségi szolgálat.*

[image: totha2.jpg]*(Fotó: Máté Gábor)*

András: – Szerintem itt is fontos az a bizonyos „és”. Nem is annyira a
sorrenden van az én szememben a hangsúly, inkább holisztikusan látom ezt a
helyzetet.

Anna: – Igen, ezzel egyetértek. De az az igazság, hogy* amikor a 8.
gyerekünk született, annyira el voltam fáradva mint feleség és anya, hogy a
hátam közepére nem kívántam senkit. ** Volt olyan korszakom, amikor nagyon
felvillanyozott a faluért való közösségi munka: iskolát alapítottunk, a
cigány gyerekeket vittük mindenhova, hogy az ő sorsuk kicsit jobb legyen.
Akkor éppen volt annyi energiám, hogy ebbe rengeteget belefektettem, pedig
akkor is volt már 5 gyerekünk. Néha pedig vissza kellett vonulnunk,
rendezni a kapcsolatunkat Istennel, önmagunkkal, egymással, mert
kifogyhatunk mi is.** Nincs olyan, hogy állandóan csak adunk, adunk.* *Adunk
a gyermekeinknek rengeteget, adunk a közösségnek szintén rengeteget, de ezt
vissza is kell tölteni.* Ez ráadásul nem egy séma, hogy mindig ugyanúgy
csináljuk, hanem ahogy éppen az élet adja. Most például a gyerekeink fele
nem velünk él. Amikor 9 gyerekkel együtt éltünk Győrben, tele volt a ház.
De szó szerint tele, mert a 9 gyerekünk barátai is állandóan nálunk
kötöttek ki, meg az egyházközségnek a gyerekei, meg családjai. Tehát akkor
állandóan tele voltunk, m*ost viszont ahhoz képest egy jóval kisebb, csak 4
gyerekkel élő család vagyunk. Sok energiánk felszabadult *arra, hogy
máshogy szolgáljuk a közösséget. Egy nagycsaládos papné élete nagyon
dinamikusan változik.

András: – Én is úgy látom, hogy* ha a mi kapcsolatunk egymással és Istennel
jól működik, az mindenképpen hat a gyermekeinkre*.* Ha mi feszültek
vagyunk, ha konfliktus van köztünk, a gyerekek is, ahogy mondani szokták,
rosszabbak. **Ha azonban harmónia van, akkor ott érdekes módon a gyerekek
is jól megvannak. Nagyon hatunk egymásra, a gyerekek leveszik a mi
lelkiállapotunkat. Az egyházközösségi szolgálatra is igaz, hogy ha a mi
istenkapcsolatunk rendben van, a házasságunk, a kapcsolatunk rendben van,
az nemcsak kisugárzik, hanem éltetően hat a közösségre.*

*– András említette, hogy hétgyerekes családból érkezik, ami nyilván
befolyásolta, hogy ő is nagycsaládra vágyott. Anna, neked hány testvéred
van?*

Anna: – *Mi ketten vagyunk a húgommal *– hiánynak éltem meg, hogy nincs
több testvérem. Ami számomra vágy volt, hogy sok gyerekem legyen, az András
esetében megélt valósá*g. Az ő tapasztalataira támaszkodtam, hogy milyen is
az, amikor sok gyerek, sok kifli, sok kenyér között ülünk egy nagy
asztalnál. Hihetetlen, hogy ez megvalósult, de nekem hiányérzetből indult a
történet: egyedül éreztem magam sokáig, és utána, a testvéremmel ketten is
volt egy olyan érzésem, hogy de jó lenne, ha még többen lennénk.*

*[image: totha7.jpg]*

*– Megérkeztünk a sok gyerekhez, és a rólatok szóló, a SZEMlélek által
szemlézett cikkünk hozzászólásaiban visszatérő gondolat volt, hogy 9
gyereket vállalni mekkora „felelőtlenség”. Mi hatan vagyunk testvérek, és a
szüleimtől gyakran azt kérdezgették: mekkora kocsi kell ennyi gyerekhez?
Hogyan reagálnátok az ilyen véleményekre?*

Anna: – Az a helyzet, hogy *hihetetlenül gazdagok vagyunk, lelki
értelemben. Kilenc egészséges, szép, értelmes gyermekünk van, jó rájuk
nézni – ennél boldogabb érzés szerintem nem létezik a világon. *És ők még
családokat fognak alapítani! Olyan, mintha lenne egy saját falunk, és annak
mi lennénk a vezetői. Vagy egy kis külön ország. Hihetetlen gazdagság!
Olyan érték van a 9 gyerekben, amiről azt sem tudom, hogyan fog
kiteljesedni, mert én már nem leszek itt. Ami a hétköznapokat illeti: ha
egy gyerekünk volt, azzal oldottuk meg a feladatot. Nem egyszerre ömlött
ránk 9 gyerek – a jó Isten kitalálta, hogy mi milyen ütemben tudjuk
elfogadni őket. Nincsenek köztük ikrek. Nem is tudom, hogyan oldottam volna
meg. Úgy éreztem, három különböző korú gyereket simán elbírok, de hogy
ikreim legyenek, attól mindig féltem. Amikor kaptunk plusz egy gyereket,
mindig azt éreztük, hogy ő valami újat hoz megint a családba. A „mekkora
kocsink van” kérdés valahogy mindig megoldódott.

András: *– 7 gyerekig csak Suzukink volt. Egyszerűen akkor nem volt
lehetőségünk nagyobb autóra. Most van egy hétszemélyes autónk, pedig már
nincs is itthon minden gyerek. Valahogy mindig megoldottuk a logisztikát.
Van ennek nehéz része, de humoros oldala is.*

Anna: – *Nagyon sok humoros helyzetünk adódott.*

András: – Nagyon jó egyébként, hogy Anna a gazdagsággal kezdte a válaszát.
Sokan anyagi szempontból gondolkodnak, amikor azt mondják, milyen
felelőtlenség ennyi gyereket vállalni. Szokták a gyerekeimtől is kérdezni,
hogy „ha ennyien vagytok, akkor ti milliomosok vagytok?” Ők meg csak
néznek, mert nem értik, hogy hogy jön ez ide. Azt szoktuk mondani, hogy
igen, mi nagyon gazdagok vagyunk. Igaz, hogy nem pénzben mérhetően, mert
nem lakásokat, nem vagyont gyűjtöttünk, hanem gyerekeket neveltünk fel. Ami
a felelősséget illeti: az az alapvető célunk, hogy olyan kiteljesedett,
felnőtt, önálló személyiségek váljanak a gyermekeinkből, akik képesek arra,
hogy boldoguljanak a világban. Ebben a boldogulásban benne van a boldog szó
is. *A boldogulás nem csupán anyagi jólétet jelenthet! Ha a kérdésre anyagi
szempontból válaszolnék, ha azt tűztük volna ki, hogy legyen saját lakása,
kocsija a gyereknek ballagására, **akkor nem vállaltunk volna egyet se*. *Hívő
emberként óriási bizalmunk volt végig Istenben, ez is a felelősség
kérdésköréhez tartozik. Tudtuk, hogy ő fog nekünk mindig annyi erőt,
lehetőséget adni, hogy fel tudjuk nevelni a gyermekeinket. Nem éltünk soha
fényűzően, ugyanakkor mindent megkaptak a gyerekeink, amire szükségük volt.
Elsősorban megkapták a mi szeretetünket, megkapták a közösségi élményt, a
szociális érzékenységet, az egymáshoz tartozás gazdaságát. Nyilván ennek a
nehézségeit is, a lemondásokat, a konfliktusokat is, de megtanulták azokat
kezelni. Ez később majd nagy érték lesz nekik. Egy ilyen családban felnőve
olyan iskolát jártak ki, amihez nem mérhető semmilyen egyetemi diploma. A
fővárostól egészen a kis faluig mindenhol élve olyan élettapasztalatuk van,
amit mindenütt csodálnak az ismerőseik. Nagy hangsúlyt fektetünk az ő
érzelmi, lelki nevelésükre, ugyanakkor a látókörüket is szélesítettük, az
egész országot bejártuk. Nem szállodában nyaraltunk, hanem sátorral, de
mindig megtaláltuk a lehetőséget, hogy legyenek olyan élményeink, amik a
kikapcsolódásról, a feltöltődésről, a pihenésről is szólnak.* A 9 gyerek
nem azt jelenti, hogy végigrobotoltuk az életünket mindenféle öröm és
boldogság nélkül, inkább az ellenkezőjét. Bármilyen helyzet adódott, azt
igyekeztünk jól megélni.

Anna: – *Számomra az lett volna felelőtlenség, ha nem fogadom el ezeket a
gyerekeket, ha nem lettem volna nyitott az életre. Nem én határozom meg,
hogy mit kaphatok az élettől.*

András: – Miért az a furcsaság, hogy élet születik erre a világra? Miért ez
az alapkérdés? *Miért az lenne a felelősség, ha mi ezeket a gyerekeket nem
szüljük meg?* Mennyivel felelősségteljesebb, hogy elválnak a házaspárok
1-2-3 gyereknél? *A világ nagyon furán gondolkodik*. *Vannak alapvető,
természetes, Istentől jövő alaptörvényei az életnek, például az, hogy a
férfinak és nőnek gyereke születik a szerelemből. Ez egy csodálatos dolog,
mi ezt így éltük meg*. Nem szoktuk azt mondani soha, hogy mindenkinek
legyen ennyi gyereke. Ez is egy út, ahogy a cölibátus is egy döntési
lehetőség. Mi úgy döntöttünk, hogy nagy családunk lesz, és ehhez kaptunk is
karizmát, adottságot.

Anna: – Ha nem kaptunk volna ennyi gyereket, akkor meg azt az élethelyzetet
kellett volna felelősen megélnünk. Ha azzal a vággyal elindulva, amiről
beszéltünk az elején, nem kapunk gyermeket, mert biológiailag bármi
problémánk lett volna, akkor azt sem lett volna felelőtlenség feldolgoznunk*.
Mi viszont ezt kaptuk, felelősséggel elfogadtuk. A saját biológiai
határaimat is megéltem, hiszen a 9. gyerekemet 43 évesen szültem. Akkor azt
éreztem, hogy itt a vége.* Sokan megkérdezik, miért nem lett 10. Azért,
mert megöregedtem közben, a legkisebb és a legnagyobb között lett 18 év. Az
élet, a biológia nagyon szép, érdemes figyelni rá*. Mindennek van egy
ideje, és ennek az idejét mi maximálisan betöltöttük. Most egy más
életszakaszba léptünk, a gyerekeink sorra mennek el, már az ő boldogulásuk
következik.*

*[image: totha3.jpg]*

*– Nektek pedig következik a nagyszülőség.*

Anna: – Igen. Én például *mostanában leginkább arra gyúrok, hogy ne legyek
rossz anyós.* Ne legyünk ilyen morgó nagyszülők, hogy bezzeg az én időmben,
meg* András is legyen mindig vicces meg játékos nagyapa, amilyen apaként is
volt.*

András: –* Azért van még egy 6 és fél éves kislányunk, úgyhogy tréningben
vagyunk.* A felelősséghez még két fontos gondolatot mondanék. Egyrészt*
régebben sokkal több nagycsalád volt. *Akkor több ezer éven keresztül
felelőtlenek voltak az emberek?? *Úgy éltek, hogy amit kaptak, azt fogadták
el.** Ma úgy élnek sokan, mint egy bábeli toronyban, át akarják venni az
irányítást, hogy „majd mi megmondjuk, hány gyerekünk legyen”. Ez szerintem
kifordult gondolkodás.** A másik viszont az, hogy mindenkinek ismernie kell
a határait, és el kell gondolkodni, hogy hogyan szabályozzuk a fogantatást.
Nem vallási fanatizmusból lett 9 gyerekünk.* Mondták egyszer gúnyosan rám,
hogy biztos nem* tudjuk, mitől van a gyerek. Hát, éppenséggel tudjuk. A
feleségem orvosi egyetemet végzett, mindkettőnknek több diplomája van*.

*– De ezeket a gyerekeket nemcsak megszülni kell, hanem fel is nevelni. Ha
nem lennél pap, akkor is nehezen hinné el az olvasók egy része, hogy elég
idő, figyelem jut mindenkire egy 11 fős családban.*

András: – *Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a gyerekeinkkel jó
kapcsolatban legyünk, sokat kommunikáljunk velük. Nagyon szeretünk
beszélgetni, így érezzük azt, hogy kinek mikor mire van szüksége.* Mivel
különböző életkorokban járnak, annak megfelelő módon próbálunk hozzájuk
viszonyulni. Mindegyikük átmegy a különböző életszakaszokon, de mindenki
másként élte meg. Nincs egységes recept, ezért a személyes odafigyelés
nagyon fontos. Egy idő után elkezdtük magunkat képezni, hogy ne csak
ösztönös módon, megérzéssel neveljük a gyermekeinket. *Évek óta mindketten
képezzük magunkat a mentálhigiéné területén, lelkigondozó képzést végeztünk
a SOTE-n, család- pár- és csoportterápiát, tanultunk, ma már másokat
képzünk. Folyamatosan fejlődünk, edzésben vagyunk, így nagyon sok eszközt
kaptunk ahhoz, hogy jól tudjunk a kapcsolatainkkal bánni – a mi saját
házasságunkkal is. * *Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy egy kapcsolat
mindig tökéletes, jól működik. Voltak nehéz, kritikus időszakok, **de akkor
többet dolgoztunk a kapcsolaton, így tudtunk továbblépni. Egyébként a
konfliktus mindig lehetőség arra, hogy jobbá tedd a kapcsolatod, *nem pedig
egy világvége, amitől menekülnünk kéne, másik párt keresni. *A válság
**pontosan
abban segít, hogy jobb legyen, ami nem jól működik, fejlődni tudjon az,* *ami
már elavult.* *A család, ahogy a párkapcsolat is, nem* *egy merev
rendszer.* *Nagy
rugalmasság, szabadság és bátorság is kell ahhoz, hogy jól, dinamikusan és
élő módon tudjon működni. A családunk dinamikája mindig változott, amikor
jött egy újabb gyerek.*

Anna: – Mondok is erre egy példát. András születésnapját nemrég ünnepeltük,
és ilyenkor, a nagy ünnepekre összehívjuk a gyerekeket. Nagyjából olyan
bonyolult ez nálunk, mint egy cégnél összehívni a vezetőséget. Sokan
önállóak már, dolgoznak.

*[image: totha6.jpg]*

*– Színész is van köztük, ugye?*

*András: – Igen. A Vígszínházban a Pál utcai fiúkban, a Padlásban, a
Szentivánéji álomban is játszik, sok futó darabjuk van. A másik fiunk az
egyik minisztériumban, szociális területen dolgozik, főként
drogprevencióval foglalkozik. Az egyik lányunk szülésznőnek készül. Egy
másik gyerekünk egészséges életmód fejlesztése terén diplomázik éppen. Az
5. gyerekünk élsportoló, ifjúsági válogatott kenus volt, most érettségire,
felvételire készül, és büszkén sorolhatnánk tovább a többieket, képző-,
előadóművészet, sport, zene – mindegyik gyerekünk nagyon tehetséges
valamiben.*

Anna: – Azt akartam az imént mondani, hogy* amikor összehívjuk a
nagycsaládot, természetszerű, hogy a nagyok egy része a kicsikkel azonnal
elkezd játszani, a többiek elkezdenek segíteni a főzésben. *A középsők
eldöntik, hogy inkább a nagyokhoz csapódnak, és ott komoly filozófiai
beszélgetésekbe kezdenek, vagy a kicsikkel elmennek focizni. Nem arról van
tehát szó, hogy mindenkinek a gondját nekünk kell viselni, hanem* egymás
között is gyönyörű munkamegosztás megy, egymásra való odafigyeléssel,
felelősségtudattal. Lassan csak hátra kell dőlnöm és néznem őket, mert
tudják, hogy mit jelent együtt lenni, egymásnak örömet okozni. Azt is
tudják, Apának mi okoz örömet egy szülinapon. Tényleg, nagyon megható, hogy
pontosan tudják, mire van szükségük, egymás felé is, meg irántunk is *ki
tudják fejezni a szeretetet. Azt gondolom, *a legfontosabbra megtanítottuk
őket.* * Nem kapott senki kocsit, ez igaz.*

András: – Mindenki kapott érzelmi intelligenciát, mindegyikük
érettségizhet, diplomázhat. Ezek kellenek a boldoguláshoz. Nagyon sok
példát látunk arra – család- és párterapeutaként különösen –, hogy* a nagy
anyagi biztonság, a túlbiztosítás egyáltalán nem garancia arra, hogy a
gyerekek boldogok lesznek, vagy a házasság jó lesz.*

*– Megannyi témát érintettünk, de egy olvasói kérdést is feltennék a
beszélgetés végéhez érkezve. Nekem eszembe sem jutott volna – alighanem egy
anyatárs a következő üzenet feladója: „Az lenne a kérdésem András atya
feleségéhez, hogy hogyan éli meg a szeptember elsejéket? Számomra az év
legszörnyűbb napja, amikor az élettel teli ház hirtelen üres lesz.”*

Anna: – El kell tudnunk engedni a gyerekeinket. Könnyű helyzetben vagyok,
mer*t ezt az elengedést kilencedjére gyakorlom.* Először mindenkinek nagyon
nehéz. Megnyugtatom a kérdezőt, hogy nekem is nagyon nehéz volt. Az elsőnél
úgy éreztem, nincs is megfelelő iskola az én fantasztikus kisfiamnak. Most
már ki tudom nevetni magamat, mert belátom, hogy ez egy túlzó érzelmi
reakció volt. A kilencedik elengedés azért könnyebb, mert végigéltem kutya
rossz és iszonyú jó iskolákat, és rájöttem, hogy az a lényeg, hogy én a
gyerekemmel, meg ő az apukájával jó kapcsolatban legyen. Az iskolák jönnek
és mennek. Ezzel nem értékelem le az iskolák szerepét, de nincs is akkora
jelentősége egy gyerek életében, mint amekkorát a szülők gondolnak. A
gyereknek be kell az iskolarendszerbe valahogy tagozódnia, és nem árt, ha
az egészet jól éli meg. Ha nem stresszelem ezt túl, azzal megkönnyítem a
gyereknek is az ottani beilleszkedését. Azt is megéltem, de csak
gondolatban, hogy mi lesz, ha nincs további gyerek otthon. Az élet eddig
mindig kiütötte az aggódásomat, hiszen jött egy újabb gyerek, akire újra
koncentrálnom kellett. Most ott tartok, hogy a legkisebbünket kell
elengedni, és arra törekszem, hogy őt is könnyen engedjük iskolába, jó
szívvel. Ez egy fejlődés, ami az elején sokkal nagyobb kihívás, mint a
kilencedik alkalommal.

*– És egy apa hogyan éli meg ugyanezt? A kérdésben ugyanis benne van az
üres ház, a tiétek pedig most szeptembertől napközben végleg üres lesz.*

András: – A témához az is hozzátartozik, hogy* mit kezdünk magunkkal,
amikor nincsenek ott a gyerekek. A mi életünket nem a gyerekek töltik ki
teljesen. Van saját életünk: saját párkapcsolatunk, meg magánéletünk is.
Igazából néha fel is sóhajtunk, ha végre csend van otthon, és a magunk
munkáival, dolgaival tudunk foglalkozni, meg egymással: leülni egy kávéra,
kettesben beszélgetni. *Tehát azt is felvetném ennél a kérdésnél magunknak,
hogy én önmagamban hogyan állok meg? Ugye, nem pusztán a gyerek miatt
létezem? Természetesen a létezésemnek egy folytatása, de azzal is tudnom
kell mit kezdeni, ha egyedül vagyok otthon, vagy a párommal, vagy kiürül a
ház. És mi egyelőre még* kicsit várjuk is ezt, hogy majd repüljenek ki,
hogy mi magunk is növekedhessünk együtt, egymás iránt is, meg a munkánk,
hivatásunk iránt is. Bőven van mivel megtölteni azt az időt is, amikor
nincsenek velünk a gyerekek.*

*[image: totha5.jpg]*

*– Van-e még közös nyara, nyaralása ennek a 11 főnek?*

Anna: – *Igyekszünk!*

András: – Meglepetés lesz. *Összejön az egész család, egy nyári fesztiválra
fogunk elmenni, ahol... Erről többet nem mondhatok, mert Anna
születésnapját fogjuk ezzel megünnepelni. Évközben is elég sokat utazunk a
gyerekeinkhez, próbáljuk áthidalni a távolságokat. Mi most Nyíregyházán
élünk, Budapesten él 3 gyerekünk, 2 pedig Győrben, így országnyi
távolságokat kell megtennünk, hogy a kapcsolatokat fenntartsuk. Az is
fontos, hogy a testvérek közti kapcsolatot segítsük, mert szükségük van a
kicsiknek a nagyobbakra. Az idősebbek néha pár órára, néha egész hétvégére
átvállalják a fiatalabbakat.*

*Anna: – A nyarak egyébként úgy telnek mostanában, hogy kinézünk egy
kempinget, ahova heten lemegyünk a kicsikkel, és aki tud, az csatlakozik
hozzánk a maga kocsijával és sátrával. A végén egy nagy táborrá válunk, a
kemping felét elfoglaljuk. *Nincs fix helyünk, de valamit mindig
kitalálunk, hogy ilyenkor is találkozzunk.

*– Isten éltesse sokáig a születésnapját nemrég ünneplő kilencgyermekes
görögkatolikus papot és a születésnapi meglepetés nyaralásra készülő
feleségét!*

*Beszélgetőtárs: Gégény István*
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: <http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20170816/2fc76249/attachment.html>