<div dir="ltr"><h1 class="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-title"><a href="http://szemlelek.blog.hu/2017/06/12/toth_andras_es_anna_csodalatos_ajandek_a_papsag_es_a_csalad_is" target="_blank">Tóth András és Anna: Csodálatos ajándék a papság és a család is</a></h1>
<p> </p>
<p style="text-align:justify"><b><a href="http://szemlelek.blog.hu/2017/06/12/toth_andras_es_anna_csodalatos_ajandek_a_papsag_es_a_csalad_is" target="_blank">http://szemlelek.blog.hu/2017/<wbr>06/12/toth_andras_es_anna_csod<wbr>alatos_ajandek_a_papsag_es_a_<wbr>csalad_is</a><br></b></p><p style="text-align:justify"><b>Hatalmas érdeklődés kísérte a <span style="background-color:rgb(255,242,204)">9
gyermekes görögkatolikus pap</span>ról szóló híradást, ezért megkértük <span style="background-color:rgb(255,242,204)">András atyát,
részletesebben is válaszoljon kérdéseinkre. Feleségével közösen
terjedelmes interjút adtak</span> a SZEMléleknek.</b></p>
<p><a id="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-more12588245" name="m_521961417048120407_m_1050805363904857862_more12588245"></a></p>
<p style="text-align:justify"> </p>
<p style="text-align:center"><i><img src="http://m.blog.hu/sz/szemlelek/image/duo.jpg" alt="duo.jpg" class="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-imgnotext">(Fotó: Máté Gábor)</i></p>
<p style="text-align:justify"><b>– <a href="http://szemlelek.blog.hu/2017/05/25/andras_atya_kilenc_gyerek" rel="noopener noreferrer" target="_blank">A rólatok szóló korábbi cikkünk</a>
hozzászólásai kapcsán megerősítést nyert, hogy a latin rítusú római
katolikus papok életét alapul vevő közvélemény meglepődik, ha házas
katolikus papokról hall. Ez a házasság görögkatolikus papoknál
feltételes, tehát nem kötelező. András, te miért döntöttél úgy, hogy
házas papként szeretnéd Istent szolgálni?</b></p>
<p style="text-align:justify">András: – Ez valóban egy <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>választási
lehetőség a görögkatolikus papok esetében. Egyértelmű volt számomra,
hogy a családi élet, a házasság is fontos, megvalósítandó hivatás, és a
papságom is egy nagyon fontos, Istentől kapott meghívás. Mivel
lehetőségem volt mindkettőre igent mondani, ezért így döntöttem.</b></span></p>
<p style="text-align:justify"><b>– Hogyan zajlik ez a döntés,
illetve milyen út vezet odáig a gyakorlatban? Visszatekerve az idő
kerekét pár évtizeddel, valahogy úgy képzelem, hogy ott vagytok ti,
szeminaristák, akik egyrészt készültök a papságra, közben nyilván
egymással is beszélgettek, hogy „hú, vajon engem a papságon belül a
cölibátusra, vagy a családos életre hív-e Isten?”</b></p>
<p style="text-align:justify">András: – Természetesen sokat
beszélgettünk, hiszen az egy emberi közösség. Beszélgettünk
papnövendékként mindenről, így a cölibátus kérdéséről is, a nős papság
kérdéséről is. Túlnyomó többségünk a nősülést, a házas papi életet
választja. Ezekre vannak egyébként mintáink is. <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Apám is görögkatolikus
pap volt, anyai nagyapám is</b></span>. Ez nem jelenti azt, hogy emiatt én csak
így, vagy csak úgy dönthetek, de alapvetően görögkatolikus berkekben ez
benne van a levegőben. <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Heten vagyunk fiútestvérek, van még két pappá
szentelt testvérem. </b><b>Az egyik bátyám bencés szerzetes lett, tehát ő a
cölibátust választotta. A másik testvérem szintén nős görögkatolikus
pap, neki 6 gyermeke van.</b></span></p>
<p style="text-align:justify"><b>– <span style="background-color:rgb(255,242,204)">Görögkatolikus bencés szerzetes a fivéred? </span>Ez érdekesen hangzik.</b></p>
<p style="text-align:justify">András: – Pannonhalmán érettségiztünk
mindannyian, és akkoriban még nem állították vissza a görögkatolikus
szerzetesrendet Magyarországon – ma már ismét működik hazánkban a
bazilita rend. De talán nem ez volt csupán a döntése mögött, hanem az
is, hogy bencések nevelték, ott kapott szerzetesi hivatást, ahhoz a
közösséghez tartozónak érezte magát. Az ő történetét csak azért
említettem, mert így jobban látható, hogy<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> a minta ugyanaz, de mind a két
lehetőség előttünk áll. Magammal kapcsolatban úgy gondoltam, hogy házas
emberként tudom a papi hivatásomat is hitelesen vállalni. Ez a magam
személyes döntése volt, saját magammal kapcsolatban. Valószínűleg azt
nem tudtam volna vállalni, hogy nőtlen, cölebsz papként éljek. Ez
mindenkinek a szabad döntése nálunk.</b></span></p>
<p style="text-align:justify"><b><img src="http://m.blog.hu/sz/szemlelek/image/totha4.jpg" alt="totha4.jpg" class="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-imgnotext"></b></p>
<p style="text-align:justify"><b>– Ezáltal viszont apa, férj,
házas ember, családját szolgáló ember és az egyházát szolgáló ember vagy
egyszerre. Hogyan éled meg az oltárnál állva, papként, hogy családapa
vagy, és a családod körében, hogy te pap vagy?</b></p>
<p style="text-align:justify">András: – Én ezt nem „vagy”-ként élem
meg, hanem „és”-ként. Ez is, és az is én vagyok. Ráadásul <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>papként,
közösségvezetőként nagyon hasonló feladataim vannak, mint családapaként.
Hívő emberként szakrális vezetője vagyok a családomnak, papként pedig
egy közösség vezetője vagyok. Bemutatom a szertartásokat, tanítom a
híveket, de ugyanígy tanítom a gyermekeimet. Gondoskodom az
egyházközségemről, ugyanígy gondoskodom a gyerekekről: mindkettőt
fenntartom, intézem az anyagi ügyeit a rámbízottaknak. </b></span>Nagyon sok
hasonlóság van egy egyházközség vezetése és egy család vezetése között.
Az oltárnál állva kifejezetten erőt ad számomra, hogy az én családom is
része a közösségnek. Itt is az „és”-re tenném a hangsúlyt: <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>az egyházam
és a családom nem szétválasztható egymástól, szervesen összeforrtak. A
szent liturgián ott van körülöttem a családom, a gyerekeim ministrálnak.
Nagy büszkeséget jelent apaként, papként ránézni a gyerekekre, akik
körbeállják az oltárt, és köztük ott vannak az én gyerekeim is. Öröm,
boldogság</b></span> így, együtt megélni a hitünket a szertartásokon. Ez nem jelent
nekem semmiféle meghasadást, inkább emeli az örömömet.<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> Ráadásul a
katolikus egyházban a házasság és a papi rend egyaránt szentségi rangra
van emelve, görögkatolikus papként tehát együtt tudom mind a hét
szentséget megélni. </b></span>Ebből fakadóan jelen van az életemben a szentségek
kegyelmi ereje, vagyis az az isteni erőforrás, ami hat ezeken a
szentségeken keresztül. Ez az erőforrás nagyon lényeges, hiszen sokszor
tényleg emberfeletti munka, amit akár egy közösség, akár a család
működtetése, fenntartása jelent.</p>
<p style="text-align:justify"><b>– Anna, te egy felszentelt személy felesége vagy. Milyen élete van egy papfeleségnek, te hogyan éled meg a saját hivatásodat?</b></p>
<p style="text-align:justify"><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Anna: – Elsősorban feleségként gondolok
önmagamra, aztán a gyerekeim anyjaként, és csak utána élem meg azt, hogy
„papné” vagyok. </b></span>Ez a sorrend fontos számomra, hiszen minden további
hivatásunknak az alapja, hogy a mi kapcsolatunk egymással és Istennel is
rendben legyen. Ha így van, akkor abból következik, hogy a család –
számunkra a 9 gyerekből álló család – is rendben van. Isten előtt is
ezzel fogunk elszámolni elsősorban. És utána, ha mindez jól megy, akkor
magától értetődően sugárzó életet élünk a közösség felé is, és láthatóvá
válik, hogy mivel jár, ha valaki egy pap felesége. Azt nem mondanám,
hogy kezdetben is tudtam, hogy ez mivel jár. Őszintén megmondom:
fogalmam sem volt róla, mert <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>én nem hagyományos görögkatolikus családból
jöttem, még csak nem is papi családból. Annyit tudtam a házasságunk
kezdetén, hogy szeretnék egy nagy családot a férjemmel, aki pap. Ez a
papné lét pedig azzal jár, hogy egy közösség élére kerülünk, ami adott
esetben lehet egy falu, vagy egy város. Egy faluban látszik, hogy mire
van szüksége egy közösségnek,</b></span> vagy az adott egyházközösségnek, és az is
látható volt, hogy arra mi valamilyen választ adunk. Ez nem egy
kigondolt, vagy valahol tanult dolog, hanem egyszerűen tudtuk, hogy mi a
közösség elején, élén vagyunk, tehát ha mi adunk valamit, vagy
kitalálunk valamit, az tényleg hat a közösségre. Ráadásul <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>megértük, hogy
szinte minden létező szociális réteggel találkoztunk, a kulturálisan
művelt, fővárosi közösségtől a legszegényebb cigány faluig már éltünk
mindenhol. Elképesztő lehetőség, amit nem sok család él meg, hogy mi
ennyiféle közösséghez tudtunk egyrészt alkalmazkodni, másrészt adni
nekik valamit. De közben soha nem borult fel az egyensúly, a sorrend,
soha nem ment a családi élet rovására a közösségi szolgálat.</b></span></p>
<p style="text-align:center"><img src="http://m.blog.hu/sz/szemlelek/image/totha2.jpg" alt="totha2.jpg" class="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-imgnotext"><i>(Fotó: Máté Gábor)</i></p>
<p style="text-align:justify">András: – Szerintem itt is fontos az a
bizonyos „és”. Nem is annyira a sorrenden van az én szememben a
hangsúly, inkább holisztikusan látom ezt a helyzetet.</p>
<p style="text-align:justify">Anna: – Igen, ezzel egyetértek. De az az
igazság, hogy<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b> amikor <span style="background-color:rgb(255,242,204)">a 8. gyerekünk született,</span> annyira el voltam
fáradva mint feleség és anya, hogy a hátam közepére nem kívántam senkit.
</b></span><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> Volt olyan korszakom, amikor nagyon felvillanyozott a faluért való
közösségi munka: iskolát alapítottunk, a cigány gyerekeket vittük
mindenhova, hogy az ő sorsuk kicsit jobb legyen. Akkor éppen volt annyi
energiám, hogy ebbe rengeteget belefektettem, pedig akkor is volt már 5
gyerekünk. Néha pedig vissza kellett vonulnunk, rendezni a
kapcsolatunkat Istennel, önmagunkkal, egymással, mert <span style="background-color:rgb(234,209,220)">kifogyhatunk </span>mi
is.</b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Nincs olyan, hogy állandóan csak adunk, adunk.</b></span> <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Adunk a
gyermekeinknek rengeteget, adunk a közösségnek szintén rengeteget, de
ezt vissza is kell tölteni.</b></span> Ez ráadásul nem egy séma, hogy mindig
ugyanúgy csináljuk, hanem ahogy éppen az élet adja. Most például a
gyerekeink fele nem velünk él. Amikor 9 gyerekkel együtt éltünk Győrben,
tele volt a ház. De szó szerint tele, mert a 9 gyerekünk barátai is
állandóan nálunk kötöttek ki, meg az egyházközségnek a gyerekei, meg
családjai. Tehát akkor állandóan tele voltunk, m<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>ost viszont ahhoz képest
egy jóval kisebb, csak 4 gyerekkel élő család vagyunk. Sok energiánk
felszabadult </b></span>arra, hogy máshogy szolgáljuk a közösséget. Egy
nagycsaládos papné élete nagyon dinamikusan változik.</p>
<p style="text-align:justify">András: – Én is úgy látom, hogy<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> ha a mi
kapcsolatunk egymással és Istennel jól működik, az mindenképpen hat a
gyermekeinkre</b></span>.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Ha mi feszültek vagyunk, ha konfliktus van köztünk, a
gyerekek is, ahogy mondani szokták, rosszabbak.<span style="background-color:rgb(255,242,204)"> </span></b></span><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Ha azonban harmónia van,
akkor ott érdekes módon a gyerekek is jól megvannak. Nagyon hatunk
egymásra, a gyerekek leveszik a mi lelkiállapotunkat. Az egyházközösségi
szolgálatra is igaz, hogy ha a mi istenkapcsolatunk rendben van, a
házasságunk, a kapcsolatunk rendben van, az nemcsak kisugárzik, hanem
éltetően hat a közösségre.</b></span></p>
<p style="text-align:justify"><b>– András említette, hogy
hétgyerekes családból érkezik, ami nyilván befolyásolta, hogy ő is
nagycsaládra vágyott. Anna, neked hány testvéred van?</b></p>
<p style="text-align:justify">Anna: – <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>Mi ketten vagyunk a húgommal </b></span>–
hiánynak éltem meg, hogy nincs több testvérem. Ami számomra vágy volt,
hogy sok gyerekem legyen, az András esetében megélt valósá<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>g. Az ő
tapasztalataira támaszkodtam, hogy milyen is az, amikor sok gyerek, sok
kifli, sok kenyér között ülünk egy nagy asztalnál. Hihetetlen, hogy ez
megvalósult, de <span style="background-color:rgb(217,234,211)">nekem hiányérzetből indult a történet: egyedül éreztem
magam sokáig, és utána, a testvéremmel ketten is volt egy olyan érzésem,
hogy de jó lenne, <span style="background-color:rgb(255,242,204)">ha még többen lennénk</span></span><span style="background-color:rgb(255,242,204)">.</span></b></span></p>
<p style="text-align:justify"><b><img src="http://m.blog.hu/sz/szemlelek/image/totha7.jpg" alt="totha7.jpg" class="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-imgnotext"></b></p>
<p style="text-align:justify"><b>– Megérkeztünk a sok gyerekhez,
és a rólatok szóló, a SZEMlélek által szemlézett cikkünk
hozzászólásaiban visszatérő gondolat volt, hogy 9 gyereket vállalni
mekkora „felelőtlenség”. Mi hatan vagyunk testvérek, és a szüleimtől
gyakran azt kérdezgették: mekkora kocsi kell ennyi gyerekhez? Hogyan
reagálnátok az ilyen véleményekre?</b></p>
<p style="text-align:justify">Anna: – Az a helyzet, hogy <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>hihetetlenül
gazdagok vagyunk, lelki értelemben. Kilenc egészséges, szép, értelmes
gyermekünk van, jó rájuk nézni – ennél boldogabb érzés szerintem nem
létezik a világon. </b></span>És ők még családokat fognak alapítani! Olyan, mintha
lenne egy saját falunk, és annak mi lennénk a vezetői. Vagy egy kis
külön ország. Hihetetlen gazdagság! Olyan érték van a 9 gyerekben,
amiről azt sem tudom, hogyan fog kiteljesedni, mert én már nem leszek
itt. Ami a hétköznapokat illeti: ha egy gyerekünk volt, azzal oldottuk
meg a feladatot. Nem egyszerre ömlött ránk 9 gyerek – a jó Isten
kitalálta, hogy mi milyen ütemben tudjuk elfogadni őket. Nincsenek
köztük ikrek. Nem is tudom, hogyan oldottam volna meg. Úgy éreztem,
három különböző korú gyereket simán elbírok, de hogy ikreim legyenek,
attól mindig féltem. Amikor kaptunk plusz egy gyereket, mindig azt
éreztük, hogy ő valami újat hoz megint a családba. A „mekkora kocsink
van” kérdés valahogy mindig megoldódott.</p>
<p style="text-align:justify">András: <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>– 7 gyerekig csak Suzukink volt.
Egyszerűen akkor nem volt lehetőségünk nagyobb autóra. Most van egy
hétszemélyes autónk, pedig már nincs is itthon minden gyerek. Valahogy
mindig megoldottuk a logisztikát. Van ennek nehéz része, de humoros
oldala is.</b></span></p>
<p style="text-align:justify">Anna: – <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Nagyon sok humoros helyzetünk adódott.</b></span></p>
<p style="text-align:justify">András: – Nagyon jó egyébként, hogy Anna
a gazdagsággal kezdte a válaszát. Sokan anyagi szempontból
gondolkodnak, amikor azt mondják, milyen felelőtlenség ennyi gyereket
vállalni. Szokták a gyerekeimtől is kérdezni, hogy „ha ennyien vagytok,
akkor ti milliomosok vagytok?” Ők meg csak néznek, mert nem értik, hogy
hogy jön ez ide. Azt szoktuk mondani, hogy igen, mi nagyon gazdagok
vagyunk. Igaz, hogy nem pénzben mérhetően, mert nem lakásokat, nem
vagyont gyűjtöttünk, hanem gyerekeket neveltünk fel. Ami a felelősséget
illeti: az az alapvető célunk, hogy olyan kiteljesedett, felnőtt, önálló
személyiségek váljanak a gyermekeinkből, akik képesek arra, hogy
boldoguljanak a világban. Ebben a boldogulásban benne van a boldog szó
is. <span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b>A boldogulás nem csupán anyagi jólétet jelenthet! Ha a kérdésre
anyagi szempontból válaszolnék, ha azt tűztük volna ki, hogy legyen
saját lakása, kocsija a gyereknek ballagására, </b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>akkor nem vállaltunk
volna egyet se</b></span>. <u><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Hívő emberként óriási bizalmunk volt végig Istenben, ez
is a felelősség kérdésköréhez tartozik. Tudtuk, hogy ő fog nekünk mindig
annyi erőt, lehetőséget adni, hogy fel tudjuk nevelni a gyermekeinket.
Nem éltünk soha fényűzően, ugyanakkor mindent megkaptak a gyerekeink,
amire szükségük volt. Elsősorban megkapták a mi szeretetünket, megkapták
a közösségi élményt, a szociális érzékenységet, az egymáshoz tartozás
gazdaságát. Nyilván ennek a nehézségeit is, a lemondásokat, a
konfliktusokat is, de megtanulták azokat kezelni. Ez később majd nagy
érték lesz nekik. Egy ilyen családban felnőve olyan iskolát jártak ki,
amihez nem mérhető semmilyen egyetemi diploma. A fővárostól egészen a
kis faluig mindenhol élve olyan élettapasztalatuk van, amit mindenütt
csodálnak az ismerőseik. Nagy hangsúlyt fektetünk az ő érzelmi, lelki
nevelésükre, ugyanakkor a látókörüket is szélesítettük, az egész
országot bejártuk. Nem szállodában nyaraltunk, hanem sátorral, de mindig
megtaláltuk a lehetőséget, hogy legyenek olyan élményeink, amik a
kikapcsolódásról, a feltöltődésről, a pihenésről is szólnak.</b></span></u> A 9 gyerek
nem azt jelenti, hogy végigrobotoltuk az életünket mindenféle öröm és
boldogság nélkül, inkább az ellenkezőjét. Bármilyen helyzet adódott, azt
igyekeztünk jól megélni.</p>
<p style="text-align:justify">Anna: – <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Számomra az lett volna
felelőtlenség, ha nem fogadom el ezeket a gyerekeket, ha nem lettem
volna nyitott az életre. Nem én határozom meg, hogy mit kaphatok az
élettől.</b></span></p>
<p style="text-align:justify">András: – Miért az a furcsaság, hogy
élet születik erre a világra? Miért ez az alapkérdés? <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Miért az lenne a
felelősség, ha mi ezeket a gyerekeket nem szüljük meg?</b></span> Mennyivel
felelősségteljesebb, hogy elválnak a házaspárok 1-2-3 gyereknél? <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A világ
nagyon furán gondolkodik</b></span>. <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Vannak alapvető, természetes, Istentől jövő
alaptörvényei az életnek, például az, hogy a férfinak és nőnek gyereke
születik a szerelemből. Ez egy csodálatos dolog, mi ezt így éltük meg</b></span>.
Nem szoktuk azt mondani soha, hogy mindenkinek legyen ennyi gyereke. Ez
is egy út, ahogy a cölibátus is egy döntési lehetőség. Mi úgy
döntöttünk, hogy nagy családunk lesz, és ehhez kaptunk is karizmát,
adottságot.</p>
<p style="text-align:justify">Anna: – Ha nem kaptunk volna ennyi
gyereket, akkor meg azt az élethelyzetet kellett volna felelősen
megélnünk. Ha azzal a vággyal elindulva, amiről beszéltünk az elején,
nem kapunk gyermeket, mert biológiailag bármi problémánk lett volna,
akkor azt sem lett volna felelőtlenség feldolgoznunk<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>. Mi viszont ezt
kaptuk, felelősséggel elfogadtuk. A saját biológiai határaimat is
megéltem, hiszen a 9. gyerekemet 43 évesen szültem. Akkor azt éreztem,
hogy itt a vége.</b></span> Sokan megkérdezik, miért nem lett 10. Azért, mert
megöregedtem közben, a legkisebb és a legnagyobb között lett 18 év. Az
élet, a biológia nagyon szép, érdemes figyelni rá<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>. Mindennek van egy
ideje, és ennek az idejét mi maximálisan betöltöttük. Most egy más
életszakaszba léptünk, a gyerekeink sorra mennek el, már az ő
boldogulásuk következik.</b></span></p>
<p style="text-align:justify"><b><img src="http://m.blog.hu/sz/szemlelek/image/totha3.jpg" alt="totha3.jpg" class="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-imgnotext"></b></p>
<p style="text-align:justify"><b>– Nektek pedig következik a nagyszülőség.</b></p>
<p style="text-align:justify">Anna: – Igen. Én például <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>mostanában
leginkább arra gyúrok, hogy ne legyek <span style="background-color:rgb(234,209,220)">rossz anyós.</span></b></span> Ne legyünk ilyen
morgó nagyszülők, hogy bezzeg az én időmben, meg<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> András is legyen mindig
vicces meg játékos nagyapa, amilyen apaként is volt.</b></span></p>
<p style="text-align:justify">András: –<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> Azért van még egy 6 és fél
éves kislányunk, úgyhogy tréningben vagyunk.</b></span> A felelősséghez még két
fontos gondolatot mondanék. Egyrészt<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> régebben sokkal több nagycsalád
volt. </b></span>Akkor több ezer éven keresztül felelőtlenek voltak az emberek??
<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Úgy éltek, hogy amit kaptak, azt fogadták el.</b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Ma úgy élnek sokan, mint
egy bábeli toronyban, át akarják venni az irányítást, hogy „majd mi
megmondjuk, hány gyerekünk legyen”. Ez szerintem kifordult gondolkodás.</b></span><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> A
másik viszont az, hogy mindenkinek ismernie kell a határait, és el kell
gondolkodni, hogy hogyan szabályozzuk a fogantatást. Nem vallási
fanatizmusból lett 9 gyerekünk.</b></span> Mondták egyszer gúnyosan rám, hogy
biztos nem<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> tudjuk, mitől van a gyerek. Hát, éppenséggel tudjuk. A
feleségem orvosi egyetemet végzett, mindkettőnknek több diplomája van</b></span>.</p>
<p style="text-align:justify"><b>– De ezeket a gyerekeket nemcsak
megszülni kell, hanem fel is nevelni. Ha nem lennél pap, akkor is
nehezen hinné el az olvasók egy része, hogy elég idő, figyelem jut
mindenkire egy 11 fős családban.</b></p>
<p style="text-align:justify">András: – <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Nagy hangsúlyt fektettünk
arra, hogy a gyerekeinkkel jó kapcsolatban legyünk, sokat kommunikáljunk
velük. Nagyon szeretünk beszélgetni, így érezzük azt, hogy kinek mikor
mire van szüksége.</b></span> Mivel különböző életkorokban járnak, annak megfelelő
módon próbálunk hozzájuk viszonyulni. Mindegyikük átmegy a különböző
életszakaszokon, de mindenki másként élte meg. Nincs egységes recept,
ezért a személyes odafigyelés nagyon fontos. Egy idő után elkezdtük
magunkat képezni, hogy ne csak ösztönös módon, megérzéssel neveljük a
gyermekeinket. <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Évek óta mindketten képezzük magunkat a mentálhigiéné
területén, lelkigondozó képzést végeztünk a SOTE-n, család- pár- és
csoportterápiát, tanultunk, ma már másokat képzünk. Folyamatosan
fejlődünk, edzésben vagyunk, így nagyon sok eszközt kaptunk ahhoz, hogy
jól tudjunk a kapcsolatainkkal bánni – a mi saját házasságunkkal is. </b></span>
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy egy kapcsolat mindig tökéletes,
jól működik. Voltak nehéz, kritikus időszakok, </b></span><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>de akkor többet
dolgoztunk a kapcsolaton, így tudtunk továbblépni. Egyébként a
konfliktus mindig lehetőség arra, hogy jobbá tedd a kapcsolatod, </b></span>nem
pedig egy világvége, amitől menekülnünk kéne, másik párt keresni. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A
válság<span style="background-color:rgb(255,242,204)"> </span></b></span><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>pontosan abban segít, hogy jobb legyen, ami nem jól működik,
fejlődni tudjon az,</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>ami már elavult.</b></span> <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>A család, ahogy a párkapcsolat is,
nem</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>egy merev rendszer.</b></span> <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Nagy rugalmasság, szabadság és bátorság is kell
ahhoz, hogy jól, dinamikusan és élő módon tudjon működni. A családunk
dinamikája mindig változott, amikor jött egy újabb gyerek.</b></span></p>
<p style="text-align:justify">Anna: – Mondok is erre egy példát.
András születésnapját nemrég ünnepeltük, és ilyenkor, a nagy ünnepekre
összehívjuk a gyerekeket. Nagyjából olyan bonyolult ez nálunk, mint egy
cégnél összehívni a vezetőséget. Sokan önállóak már, dolgoznak.</p>
<p style="text-align:justify"><b><img src="http://m.blog.hu/sz/szemlelek/image/totha6.jpg" alt="totha6.jpg" class="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-imgnotext"></b></p>
<p style="text-align:justify"><b>–<span style="background-color:rgb(255,242,204)"> Színész is van köztük, ugye?</span></b></p><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>
</b></span><p style="text-align:justify"><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>András: – Igen. A Vígszínházban a Pál
utcai fiúkban, a Padlásban, a Szentivánéji álomban is játszik, sok futó
darabjuk van. A másik fiunk az egyik minisztériumban, szociális
területen dolgozik, főként drogprevencióval foglalkozik. Az egyik
lányunk szülésznőnek készül. Egy másik gyerekünk egészséges életmód
fejlesztése terén diplomázik éppen. Az 5. gyerekünk élsportoló, ifjúsági
válogatott kenus volt, most érettségire, felvételire készül, és büszkén
sorolhatnánk tovább a többieket, képző-, előadóművészet, sport, zene –
mindegyik gyerekünk nagyon tehetséges valamiben.</b></span></p>
<p style="text-align:justify">Anna: – Azt akartam az imént mondani,
hogy<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> amikor összehívjuk a nagycsaládot, természetszerű, hogy a nagyok
egy része a kicsikkel azonnal elkezd játszani, a többiek elkezdenek
segíteni a főzésben. </b></span>A középsők eldöntik, hogy inkább a nagyokhoz
csapódnak, és ott komoly filozófiai beszélgetésekbe kezdenek, vagy a
kicsikkel elmennek focizni. Nem arról van tehát szó, hogy mindenkinek a
gondját nekünk kell viselni, hanem<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> egymás között is gyönyörű
munkamegosztás megy, egymásra való odafigyeléssel, felelősségtudattal.
Lassan csak hátra kell dőlnöm és néznem őket, mert tudják, hogy mit
jelent együtt lenni, egymásnak örömet okozni. Azt is tudják, Apának mi
okoz örömet egy szülinapon. Tényleg, nagyon megható, hogy pontosan
tudják, mire van szükségük, egymás felé is, meg irántunk is </b></span>ki tudják
fejezni a szeretetet. Azt gondolom, <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>a legfontosabbra megtanítottuk őket.</b></span>
<span style="background-color:rgb(217,234,211)"><b> Nem kapott senki kocsit, ez igaz.</b></span></p>
<p style="text-align:justify">András: – Mindenki kapott érzelmi
intelligenciát, mindegyikük érettségizhet, diplomázhat. Ezek kellenek a
boldoguláshoz. Nagyon sok példát látunk arra – család- és
párterapeutaként különösen –, hogy<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> a nagy anyagi biztonság, a
túlbiztosítás egyáltalán nem garancia arra, hogy a gyerekek boldogok
lesznek, vagy a házasság jó lesz.</b></span></p>
<p style="text-align:justify"><b>– Megannyi témát érintettünk, de
egy olvasói kérdést is feltennék a beszélgetés végéhez érkezve. Nekem
eszembe sem jutott volna – alighanem egy anyatárs a következő üzenet
feladója: „Az lenne a kérdésem András atya feleségéhez, hogy hogyan éli
meg a szeptember elsejéket? Számomra az év legszörnyűbb napja, amikor az
élettel teli ház hirtelen üres lesz.”</b></p>
<p style="text-align:justify">Anna: – El kell tudnunk engedni a
gyerekeinket. Könnyű helyzetben vagyok, mer<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>t ezt az elengedést
kilencedjére gyakorlom.</b></span> Először mindenkinek nagyon nehéz. Megnyugtatom a
kérdezőt, hogy nekem is nagyon nehéz volt. Az elsőnél úgy éreztem,
nincs is megfelelő iskola az én fantasztikus kisfiamnak. Most már ki
tudom nevetni magamat, mert belátom, hogy ez egy túlzó érzelmi reakció
volt. A kilencedik elengedés azért könnyebb, mert végigéltem kutya rossz
és iszonyú jó iskolákat, és rájöttem, hogy az a lényeg, hogy én a
gyerekemmel, meg ő az apukájával jó kapcsolatban legyen. Az iskolák
jönnek és mennek. Ezzel nem értékelem le az iskolák szerepét, de nincs
is akkora jelentősége egy gyerek életében, mint amekkorát a szülők
gondolnak. A gyereknek be kell az iskolarendszerbe valahogy tagozódnia,
és nem árt, ha az egészet jól éli meg. Ha nem stresszelem ezt túl, azzal
megkönnyítem a gyereknek is az ottani beilleszkedését. Azt is megéltem,
de csak gondolatban, hogy mi lesz, ha nincs további gyerek otthon. Az
élet eddig mindig kiütötte az aggódásomat, hiszen jött egy újabb gyerek,
akire újra koncentrálnom kellett. Most ott tartok, hogy a
legkisebbünket kell elengedni, és arra törekszem, hogy őt is könnyen
engedjük iskolába, jó szívvel. Ez egy fejlődés, ami az elején sokkal
nagyobb kihívás, mint a kilencedik alkalommal.</p>
<p style="text-align:justify"><b>– És egy apa hogyan éli meg
ugyanezt? A kérdésben ugyanis benne van az üres ház, a tiétek pedig most
szeptembertől napközben végleg üres lesz.</b></p>
<p style="text-align:justify">András: – A témához az is hozzátartozik,
hogy<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> mit kezdünk magunkkal, amikor nincsenek ott a gyerekek. A mi
életünket nem a gyerekek töltik ki teljesen. Van saját életünk: saját
párkapcsolatunk, meg magánéletünk is. Igazából néha fel is sóhajtunk, ha
végre csend van otthon, és a magunk munkáival, dolgaival tudunk
foglalkozni, meg egymással: leülni egy kávéra, kettesben beszélgetni.
</b></span>Tehát azt is felvetném ennél a kérdésnél magunknak, hogy én önmagamban
hogyan állok meg? Ugye, nem pusztán a gyerek miatt létezem?
Természetesen a létezésemnek egy folytatása, de azzal is tudnom kell mit
kezdeni, ha egyedül vagyok otthon, vagy a párommal, vagy kiürül a ház.
És mi egyelőre még<span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b> kicsit várjuk is ezt, hogy majd repüljenek ki, hogy
mi magunk is növekedhessünk együtt, egymás iránt is, meg a munkánk,
hivatásunk iránt is. Bőven van mivel megtölteni azt az időt is, amikor
nincsenek velünk a gyerekek.</b></span></p>
<p style="text-align:justify"><b><img src="http://m.blog.hu/sz/szemlelek/image/totha5.jpg" alt="totha5.jpg" class="m_521961417048120407m_1050805363904857862gmail-imgnotext"></b></p>
<p style="text-align:justify"><b>– <span style="background-color:rgb(255,242,204)">Van-e még közös nyara, nyaralása ennek a 11 főnek?</span></b></p>
<p style="text-align:justify">Anna: – <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Igyekszünk!</b></span></p>
<p style="text-align:justify">András: – Meglepetés lesz. <span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Összejön az
egész család, egy nyári fesztiválra fogunk elmenni, ahol... Erről többet
nem mondhatok, mert Anna születésnapját fogjuk ezzel megünnepelni.
Évközben is elég sokat utazunk a gyerekeinkhez, próbáljuk áthidalni a
távolságokat. Mi most Nyíregyházán élünk, Budapesten él 3 gyerekünk, 2
pedig Győrben, így országnyi távolságokat kell megtennünk, hogy a
kapcsolatokat fenntartsuk. Az is fontos, hogy a testvérek közti
kapcsolatot segítsük, mert szükségük van a kicsiknek a nagyobbakra. Az
idősebbek néha pár órára, néha egész hétvégére átvállalják a
fiatalabbakat.</b></span></p><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>
</b></span><p style="text-align:justify"><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>Anna: – A nyarak egyébként úgy telnek
mostanában, hogy kinézünk egy kempinget, ahova heten lemegyünk a
kicsikkel, és aki tud, az csatlakozik hozzánk a maga kocsijával és
sátrával. A végén egy nagy táborrá válunk, a kemping felét elfoglaljuk.
</b></span>Nincs fix helyünk, de valamit mindig kitalálunk, hogy ilyenkor is
találkozzunk.</p>
<p style="text-align:justify"><b>– Isten éltesse sokáig a
születésnapját nemrég ünneplő kilencgyermekes görögkatolikus papot és a
születésnapi meglepetés nyaralásra készülő feleségét!</b></p>
<p style="text-align:justify"><i>Beszélgetőtárs: Gégény István</i></p></div>