[Grem] Hack Péter (!): Ezért nem

[KEA]

Ezért nem

Mandiner -- 2016.09.29., Hack Péter
http://migracio.mandiner.hu/cikk/20160929_hack_peter_ezert_nem


Az európai polgárokat kijátszani igyekvő furcsa konszenzussal megy
szembe a vasárnapi magyarországi népszavazás, ami lehetőséget ad a
magyar választóknak arra, hogy véleményt nyilvánítsanak az Európai Unió
jövőjéről.

„A legutóbb 2015 szeptemberében írtam a Hetekben a migrációs krízis
európai és magyar politikára gyakorolt hatásáról (A baloldal válsága.
Hetek, 2015. szeptember 18.). Ekkor úgy láttam: ha a baloldal nem néz
szembe ennek a kérdésnek a súlyával, akkor nagyon könnyen elveszítheti a
2014 után megmaradt támogatóit is. Az elmúlt egy évben kiderült: a
magyar és az európai baloldal kép­telen érdemi választ adni a migráció
kérdésére. A magyar baloldal hangadói továbbra is úgy látják, hogy a
migráció csak ürügy Orbánnak, hogy hatalmon tudjon maradni. Ezzel nem az
a baj, amit a miniszterelnökről mondanak, hanem az, hogy ezzel magát a
migrációs problémát álproblémának mutatják be, ami egyszerűen nem igaz.
(fotó: Ars Boni)

Amit Orbán jobban látott

Ma az egy évvel ezelőttinél is világosabban látszik: az Orbán-kormány
tevékenységével kapcsolatos minden jogos kritikai észrevétel ellenére
azt kell mondanunk, hogy a magyar kormány egy évvel ezelőtt jobban
megértette ennek a folyamatnak a lényegét, mint az európai vezetők döntő
többsége. Ennek elismerése nem jelenti azt, hogy a kormány jól végzi
általában a dolgát. A korrupció, az igazságszolgáltatás függetlenségének
és általában a jogállamnak a gyengítése vagy az egészségügy és az
oktatás elhanyagolása mind valós probléma. A kormány tevékenységével
kapcsolatos kritikák azonban nem vezethetnek oda, hogy a migráció
kérdésében letagadjuk a kézenfekvő tényeket.

Egy éve még csak Orbán beszélt arról, hogy a schengeni határokat meg
kell védeni, ma gyakorlatilag minden európai vezető erről beszél, de azt
senki nem magyarázza el, hogyha ezrével érkeznek emberek a csak
virtuálisan létező határokon át, akkor a schengeni övezetet hogyan
lehetne megvédeni. Mindenesetre ma már az osztrákok is kerítésépítésre
tesznek előkészületeket a magyar határon, a britek pedig, akik a Brexit
előtt kivették a részüket a magyar kormány leckéztetéséből, Calais-ban
óriási kerítést építenek, nehogy a csatorna kontinentális oldalán rekedt
afrikai és közel-keleti migránsok bejussanak az Egyesült Királyságba.

Akinek tehát egy évvel ezelőtt nem lett volna világos, hogy
tarthatatlanok azok az érvek, amelyek a migrációt mint problémaforrást
alábecsülték, mintha az legfeljebb pár száz vagy pár ezer embert érintő
kérdés volna, azoknak az utóbbi egy évben a valóság adott csattanós
választ. Európa bajban van, és még nagyobb bajba kerülhet, ha – és ehhez
idén július-augusztusban egészen közel voltunk – Törökországban
polgárháború tör ki. Ha a török állam ugyanúgy összeomlana, mint öt
évvel ezelőtt a szír, túlzás nélkül tízmilliók indulhatnak el Európa felé.

Tehát megállapítható, hogy magának a migrációnak az ügyét a jobboldali
kormány jobban érti, mint a baloldal. A baloldalon semmilyen válasz
nincs arra, hogy Európa kormányainak ebben a helyzetben mit kellene
tenniük, vagy ha van válasz, akkor az kimerül abban, hogy segíteni kell
a rászorulóknak. Ez természetesen igaz, csak újabb kérdéseket vet föl.
Például azt, hogy ki mondja meg, ki a rászoruló, és ki nem az, továbbá
hol érdemes ezt eldönteni, és egyáltalán hol érdemes segíteni nekik. Az
biztosan nem működik, hogy jöjjön be mindenki, és amikor itt van, akkor
majd szétválasztjuk, hogy kik azok, akik ténylegesen életveszély elől
menekülnek, és kik azok, akik a jobb élet reményében akarnak Európába
jönni olyan országokból, mint Pakisztán, vagy éppen a NATO-tag és
EU-tagjelölt Törökország.

Alanyi jog-e a migráció?

Ráadásul – akár tetszik, akár nem – el kell ismerni, hogy a
miniszterelnöknek egy évvel ezelőtt abban is igaza volt, amikor azt
mondta, hogy Európa azért van nehéz helyzetben, mert egyszerre gazdag és
gyenge. Ma a világ lakosságának mintegy nyolcvan százaléka rosszabbul
él, mint az európai polgárok. A mai európai baloldaltól sem áll távol az
a marxista gyökerű elképzelés, amely szerint ez a nyolcvan százalék
megérdemelné, hogy olyan életszínvonalon éljen, mint az európaiak.
Nyilván nincs olyan jó érzésű ember, aki humanista alapon ne mondaná
azt, hogy a világon élő minden ember megérdemelné, hogy olyan
életszínvonala legyen, mint az Európai Unió polgárainak. Mi, magyarok
pedig megérdemelnénk, hogy olyan életszínvonalon éljünk, mint Ausztria,
Svájc vagy éppen Norvégia polgárai. A helyzet azonban az, hogy ez nem
így működik. Nem kerekedhet fel tízmillió magyar, hogy élvezze az
osztrák, svájci vagy norvég polgárok életszínvonalát, és az sem működik,
hogy ide érkezik sok millió Európán kívüli ember, hogy részesüljön annak
a jóléti rendszernek az eredményeiből, amit évszázadok alatt, és
legfőképpen az utóbbi évtizedekben Európa polgárai megteremtettek.

A kormány menekültpolitikájának kritikusai sem arra a kérdésre nem adnak
választ, hogy mit kellene csinálni a határon a kerítés helyett, sem
arra, hogyha beengednék ezt a sok millió embert, akkor a többiek miért
maradnának otthon.

Végül arra sem adnak választ, hogy miért kellene az európai
társadalmaknak éveken keresztül sok millió eurós beruházással támogatni
gazdasági menekülteket, miközben Magyarországon, például Borsodban vagy
az Ormánságban iszonyú körülmények között élnek emberek. Ők nem
menekülnek el innen, hanem itt szeretnének élni, itt szeretnének
boldogulni és hozzájárulni ennek az országnak a jövőjéhez.

Nem igazságos, hogy velük szemben mindenki más előnyt élvez, aki másik
országból érkezik, és több segítséget kap, holott lehet, hogy jobb
anyagi helyzetben van már akkor is, amikor ideérkezik menekültként. Ne
legyünk vakok a saját honfitársaink nyomorára! Az ormánsági vagy az
északkelet-magyarországi, nyomorban élő embereknek a teljes vagyonuk nem
lenne elég arra, hogy fizessenek egy embercsempésznek a lakóhelyüktől
Hegyeshalomig. Ha valakikkel, hát velük szemben valóban évtizedes
adóssága van a magyar államnak.

Schengen védelmében

A magyar kormány álláspontjának lényege – bármennyire is próbálják
ellenszenvessé tenni bizonyos érvelők –, hogy tartjuk magunkat a
schengeni egyezményhez, amely arról szól, hogy Európában virtuálisak a
belső határok, a munkaerő, az áruk, a tőke és a polgárok szabadon
mozognak a schengeni övezeten belül. Ez a belső szabadság csak akkor tud
fennmaradni, ha az övezet külső határait megvédjük.

Akik a külső schengeni határok védelméért kritizálják a kormányt, azok
valójában azt szeretnék, hogy a schengeni övezet külső határain teljesen
szabadon, mindenfajta ellenőrzés nélkül áramoljon a tömeg. Ennek azonban
az az ára, hogy a menekültek és bevándorlók tömegében rengeteg olyan
ember érkezik Európába, akikről azt sem tudjuk, kicsodák, ki küldte
őket, és mik az itteni terveik. Egy részük lehet, hogy háborús bűnös,
aki a jogos felelősségre vonás elől menekül.

Egy év után szintén alaptalannak tűnik az az érvelés, amely szerint a
menekültekre Európa munkaerőhiányának orvoslása miatt lenne szükség.
Ezzel az a probléma, hogy már egy év után látszik, hogy az érkezők döntő
része nem alkalmas arra, hogy az európai munkaerőpiacon sikeres legyen.
Német gazdasági szereplők nyilatkozzák, hogy az egy év alatt beérkezett
közel egymillió menekültből szinte senkit nem tudtak munkahelyhez
juttatni, mert sem a képzettségük, sem a nyelvtudásuk nem teszi lehetővé
az alkalmazásukat.

Közép-Európa és a multikulti

Ráadásul azok, akik a tavaly óta érkezettek kvóta szerinti elosztását
sürgetik az uniós tagállamok között, teljesen megfeledkeznek arról a
körülményről, hogy Európa különböző pontjain mások a kulturális és
történelmi hagyományok. Nagy-Britannia évszázadokon át gyarmatbirodalom
volt, és a gyarmatairól különböző kultú­rák, különböző vallások
képviselői érkeztek az anyaországba és telepedtek ott le. Hollandia,
Portugália, Spanyolország, Franciaország, Belgium ugyancsak nagy
gyarmattartó országokként mind-mind évszázados multikulturális
tapasztalattal rendelkeznek. Ezek közé az országok közé Németország is
besorolható, egyrészt azért, mert az első világháborúig maga is
gyarmattartó ország volt, másrészt azért, mert a második világháború
után megnyitotta a hatá­ra­it a külföldi vendégmunkások előtt. Ebből
kifolyólag szintén több évtizedes tapasztalata van különböző kultúrák
(nem feszültségmentes) együttéléséből.

Nos, ezeknek az országoknak a normáit kellene a közép-európai lakosság
torkán lenyomni egyik napról a másikra, miközben azt látják, hogy
Nyugaton is óriási bajok vannak ebből.

Három válságtünet

A helyzetre egyre hisztérikusabban reagálók egyszerűen nem számolnak
azzal, hogy az Európai Unió – messze nem csupán a migrációs krízis miatt
– komoly válságban van.

A válság első, egyértelmű jele az volt, hogy Európa vezetői előbb
hozzájárultak a görög pénzügyi összeomlást előidéző folyamatokhoz, majd
a kialakult helyzetet úgy menedzselték, hogy Görögország nagy árat
fizessen ezért azok helyett is, akik ténylegesen létrehozták ezt a
helyzetet.

Az Európai Unió válságának második jele a migráció kérdése. Arra a mai
napig nincs magyarázat, hogy a szíriai vérfürdő kezdete óta az unió
miért nem kezdett el finanszírozni Törökországban, Jordániában,
Libanonban több olyan menekülttábort, ahol a háború elől menekülők
biztonságban vannak, és ahol be lehet adni az uniós országokba irányuló
menedékkérelmet. Világos volt, hogy Szíriában nagyjából tízmillió ember
vesztette el az otthonát, közülük több milliónyian ebben a három,
Szíriával szomszédos országban várják sorsuk jobbra fordulását.

Nem lett volna humánusabb és egyben ésszerűbb ennek a három országnak az
erőfeszítéseit érzékelhető összeggel – és még időben – támogatni, egyben
ellenőrzés alá vonni a három országból Európába tartó
menekültútvonalakat? Ehelyett az Európai Unió gyakorlatilag átengedte az
egész folyamatot az embercsempészeknek, és tehetetlenül nézi, mi
történik a saját határain.

Az Európai Uniónak még most, másfél évvel a migrációs válság kezdete
után sincs érdemi válasza a fentiekre. A pozsonyi csúcs után az uniós
vezetők azt ismételgetik, hogy nincs kvóta, de arra már nincs válaszuk,
hogy akkor az Euró­pai Uniónak most, másfél év után mi a megoldása a
menekültkérdésre. Akik azt mondják, hogy értelmetlen a népszavazás, mert
a kvóta mint megoldás, úgymond, lekerült a napirendről, azok miért nem
mondják meg, hogy ha nincs kvóta, akkor mi van helyette, vagy­is: mi az
európai politika?

Az unió válságának harmadik jele az ukrán konfliktus, amelynek
létrejöttében és eszkalációjában Európa nagyon aktív szerepet játszott.
Az alaptalan és felelőtlen ígéretek az ukránokat totálisan reménytelen
helyzetbe lökték, mert bár nincs felelős politikus, aki azt merné
állítani, hogy Ukrajnának a belátható jövőn belül van esélye az Európai
Unióhoz csatlakozni, elhitették velük, hogy érdemes ezt az álmot
kergetni. Ez elképesztően cinikus politika.

A bizottsági önkény ellenszere: a népszavazás

Már jóval a fenti válságtünetek jelentkezése előtt, 2005 környékén
elindult a senki által meg nem választott uniós »kormány«, az Európai
Bizottság hatalmi terjeszkedése a tagországok szabadon választott állam-
és kormányfőiből álló Európai Tanács rovására. Amikor Magyarország
belépett az unióba, erről nem volt szó. A veszélyérzetünket elaltatta,
hogy azt láttuk, hogy az Európai Parlament és az Európai Bizottság a
nemzeti szinten előzőleg már megbukott politikusok kádertemetője.
Tipikusan olyan politikusok kaptak szerepet Brüsszelben, akik nemzeti
szinten már leszerepeltek. Ilyen bukott politikus volt Romano Prodi,
José Manuel Barroso és Herman Van Rompuy, de még a jelenlegi európai
vezérkar messze legnagyobb kaliberű alakja, Donald Tusk is egy
választási bukástól menekült az Európai Tanács elnöki székébe.

Fontos leszögezni, hogy a bizottsági hatalomkiterjesztéshez az unió
polgárai soha nem adták a hozzájárulásukat. Amikor 2005-ben az Európai
Alkotmányban növelték volna a Bizottság szerepét, több országban is
népszavazáson próbálták legitimálni a folyamatot, azonban a francia és a
holland választók leszavazták az alkotmányt és ezzel a bizottsági
hatalomkiterjesztést. Az unió vezetői ezután leszoktak arról, hogy
megkérdezzék a választókat az EU berendezkedéséről.

(Erről a problémáról már tizenegy éve írtam a HVG-ben A nép és az elit –
népszavazás után, elnökválasztás előtt címmel. Idézem akkori
véleményemet: »A „nem” szavazatok nagy többségét hozó népszavazások
egyik figyelmeztető jele a magas részvételi arány, a másik pedig, hogy a
nép akarata markánsan eltér a politikai elit akaratától. Hollandiában a
parlament mintegy nyolcvanszázalékos többséggel támogatta volna az
alkotmány ratifikálását, miközben a választóknak közel kétharmada ezzel
ellentétes állásponton volt. Nem lehetünk arra igazán büszkék, hogy
Magyarország a huszonöt tagország közül másodikként gyakorlatilag vita
nélkül ratifikálta a most elbukott alkotmányt.« HVG, 2005. június 3.)

Az európai polgárokat kijátszani igyekvő furcsa konszenzussal megy
szembe a vasárnapi magyarországi népszavazás, ami lehetőséget ad a
magyar választóknak arra, hogy véleményt nyilvánítsanak az Európai Unió
jövőjéről. Itt kinyilváníthatjuk, hogy nem akarjuk azt, hogy a
demokratikus választásokon megválasztott miniszterelnökökből és
államelnökökből álló Európai Tanács helyett a reményfutamot futó bukott
politikusok testülete legyen Európa valódi irányítója.

Miért gondolják a népszavazás ellenzői, hogy helyes megtagadni Európa
népeitől a jogot, hogy erről véleményt nyilvánítsanak? A baloldal
szerint hol és mikor kérdezték meg erről az emberek véleményét?

Egészen elképesztő az az elképzelés, amely szerint Európában van egy
megvilágosodott, a jövőt jól látó elit, amely jobban tudja, mi kell az
európai nemzeteknek, mint az itt élő emberek. Ez bolsevik magatartás.
Ahogy annak idején a bolsevikok, úgy a mostani európai elit is
mélységesen megveti a népet és a nép véleményét. Azt állítják, hogy
azok, akik az emberek véleményére hivatkoznak az elit véleményével
szemben, azok mind populisták. Azt állítják, nem az a baj, hogy az ő
politikájuk eladhatatlan, hanem az a baj, hogy a nép rossz. Konkrétan az
október 2-ai népszavazásról azt állítják, hogy a magyar lakosság meg van
vezetve kvótaügyben.

A témában folyó közéleti vita nyelvezetén is a baloldali és liberális
álláspont képviselői között az említett bolsevik csalhatatlansági és
tévedhetetlenségi hit süt át. A helyzet elemzésében tőlük eltérő
következtetést levonók érveivel nem foglalkozva csak a lehülyézés,
megbélyegzés, becsmérlés jelenik meg. Azok, akik magukat a szabadság –
és ezen belül a véleménynyilvánítás szabadsága – bajnokainak tüntetik
fel, a legdurvábban el akarják taposni az álláspontjukkal ellentétes
megfontolásokat. Amit politikai korrektségnek hívnak, valójában
tőrőlmetszett cenzúra. Markáns példája ennek a hazai, de a nemzetközi
vitában is lépten-nyomon visszatérő „rasszista” bélyeg, amit
előszeretettel ragasztanak mindenkire, aki az iszlámmal kapcsolatban más
véleményt képvisel, mint ők. A bélyegragasztóktól kérdezem, milyen rassz
az iszlám?

A megbélyegzés csak arra szolgál, hogy a kritikus véleményeket
szalonképtelennek tüntessék fel, és mindenkit, aki nem a doktriner
liberális véleményt vallja, azt rasszistának, szélsőségesnek,
populistának nevezzenek, ezzel felmentve magukat a tényeken és érveken
alapuló vitában. Ezen véleményformálók szerint a véleménynyilvánítás
szabadsága azt jelenti, hogy mindenki szabadon kinyilváníthatja azt a
véleményt, ami az övékkel egybeesik.

A fentiekkel szemben ez a népszavazás a migráció kérdéséről lehetőség a
demokratikus véleménynyilvánításra Európáról és a jelenlegi európai
elitről, amely nagyon rosszul kezeli nemcsak a migrációval kapcsolatos
ügyeket, hanem Európa külpolitikai érdekeit is. Ez az elit sodorja évek
óta Európát háborúközeli helyzetbe azzal, hogy növeli a feszültséget
Oroszországgal, miután az ukrán belügyekbe beavatkozott. Ezekről a
kérdésekről egy szabad országban tényeken alapuló, érvekre épülő, érdemi
vitát kellene folytatni, ehhez azonban vitaképes politikusokra lenne
szükség. Aki érvek helyett csak trágárságra képes, kiírja magát a
jövőről folyó nemzeti diskurzusból.

Meggyőződésem, hogy azokról a válságokról, amelyekben benne van Európa,
és amelyek felé robog, vitát kellene folytatni. Ebben a vitában az én
álláspontom az, hogy a nemzeti szintű megoldások és a nemzetek
együttműködése nagyobb túlélési esélyt adnak, mint a Brüsszelben
összegyűlt politikai elit emberkísérletei.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.
----
Keszthelyi András
e. doc.
ÓE-(ex BMF, exx Bánki)-KGK-SZVI