[Grem] Kczin M. 'Hordozom a Saul fit'/"tbb mint holokausztfilm - imdsgos film, j film"

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2016. Jan. 20., Sze, 19:41:15 CET 

 Hordozom Saul fiát...
2016. január 19. kedd, 21:37 | Írta: Kóczián Mária
http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2467:hordozom-saul-fiat&catid=49:kultura&Itemid=72


*[image: Son of Saul2015]  Eltelt fél év a bemutató óta, és csak ma mentem
el megnézni a filmet
<http://www.port.hu/saul_fia/pls/w/films.film_page?i_film_id=164025>. És –
megkönnyebbültem – több okból is.*











Egyre kínosabb olvasni a publicisztikákat, amelyek véleményt alkotnak pro
vagy kontra a filmről, az alkotók megnyilatkozásairól, és amelyeknek
legkésőbb a második bekezdésében a szerző bevallja, hogy valójában még nem
látta a filmet, de... Elsősorban emiatt könnyebbültem meg: megfogadtam
ugyanis, hogy egy sort le nem írok róla addig, amíg nem láttam.

Riasztott a téma, a sztori – kinek van kedve önszántából megnézni egy
filmet, ami garantáltan kikészíti? Ilyesmire legkésőbb a gyermekeim
megszületésétől nincs nagy kedvem, bár – ha kell, megteszem. Egy kedves
barátom egyenesen „szélsőségesen naturalistának" nevezte a filmet, ami
miatt számára lehetetlen volt a katarzis. Ez különösen rémisztően hangzott,
de az Oscar-jelölés után végképp beláttam: nem lehetséges, hogy erről a
filmről ne adjunk hírt. Majd nagyon felvértezve, felkészülve a
legrosszabbra ülök be a moziba – gondoltam. És állítom, hogy a *Saul fia*
egyáltalán nem naturalista, egyáltalán nem a vérben tobzódás, hullákon
átlépdelés jellemzi, sőt, kifejezetten mértéktartó ebből a szempontból.
Merthogy én nem várom el egy haláltáborban, a gázkamrákban játszódó
filmtől, hogy a fizikai brutalitás, az emberi test (és lélek) pusztítása és
pusztulása ne jelenjen meg benne. És úgy gondolom, hogy a legkevesebb, hogy
ezt én nézem...

Harmadszorra a film körüli „holokausztfilm, persze, hogy nyert" sommás
vélemény kapcsán érzek megkönnyebbülést. Egy barátnőm, amikor kérdeztem,
mit gondol a filmről, ennyit mondott: „Szerintem nem csak holokausztfilm,
inkább olyan, mint egy görög tragédia, mint az Antigoné...". És ez volt a
jó nyom.

Mert valóban: Nemes Jeles László filmje a körül az egyszerű és Szophoklész
drámája óta jól körvonalazott kérdés körül örvénylik, hogy el kell-e
temetni a halottat. És mindezt a halálgyárral a háttérben: jól kigondolt
mechanizmus, megfelelő eszközök, felkészült munkaerő dolgozza fel az
elpusztítottak ezreit – osztályozás, vetkőzés, terelés, zaj, üvöltés,
sírás, az ajtó becsapódik, a gáz elindul, a zaj elül, majd súrolás,
fertőtlenítés, a „darabok" kemencékhez szállítása, égetés. És akkor újabb
szállítmány érkezik, kiabálás, sírás, zaj...

Az identitásukat vesztettek hullahegyei közül, a kegyetlen mechanizmus
gépezetében azonban egyszerre valaki láthatóvá válik: egy fiú – úgy
nagyjából a bar micva környékéről –, aki túléli az elgázosítást. A
lágerorvos azonnal megöli. Ennek a fiúnak mégis arca lesz – egyetlenként a
filmben azok közül, akik a gázkamrába kerülnek. Ő Saul fia. Vagy úgy is
mondhatjuk: ő lesz Saul, az ungvári órás fia. Hogy vér szerint az övé-e,
nem derül ki. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Saul elhatározza,
tisztességesen eltemeti a serdülő fiút.

A továbbiakban a film a meggyötört, örökké behúzott nyakkal, kissé
meggörbülten mozgó férfi abszurditásig vitt erőfeszítéseit követi célja
megvalósítására. És követjük mi is. Ez az, ami a film legnagyobb erénye:
nem lehet kívül maradni. A főszereplő Röhrig Gézából az arca mellett a
legtöbbet a tarkóját látjuk, amint fordul, néz, halad valamerre, és mi is
arra fordulunk, arra nézünk, arra haladunk, amerre ő. Káosz, amelyben
számunkra kiismerhetetlen törvények uralkodnak, de mégis vannak törvények
és szabályok. Tragikus multikulti, amiben a német, jiddis, magyar, orosz,
lengyel szavak összekeverednek, mindenki ért valamit a lágernyelvből, de
senki nem érti teljesen. És a lingua franca a halálé. Ebbe a világba hívnak
meg bennünket a film alkotói: a jelenlétbe.

Jelen lenni pedig mindig azt is jelenti, hogy Isten előtt állni, imádkozni.
Aki pedig Isten előtt áll, az magába lát. Ebben az értelemben állítom, hogy
a *Saul fia* imádságos film. Mi van bennem, mi mozdul bennem a látottakra?
Kivel azonosulok? Hogyan válaszolok a film során a szereplők által feltett
kérdésekre: Mi elég ahhoz, hogy tisztességesen eltemessünk valakit? Ki
temetheti el? Érdemes a saját életünk árán is eltemetni azt, aki fontos
nekünk? Mi az előrébb való: a halottat eltemetni vagy az élőkért tenni?
Antigoné kérdései örök kérdések.

És a film szinte beledarálja a nézőt a válaszadás kötelességébe. Ez az, ami
miatt igazán nehéz film a Saul fia, nem az egymásra feltornyozott
holttestek látványa miatt. Mit tennék én?

Különös ajándéka a filmnek a zárlat, ami számomra Pilinszky *Ravensbrücki
passiójá*t
<http://www.babelmatrix.org/works/hu/Pilinszky_J%C3%A1nos/Ravensbr%C3%BCcki_passi%C3%B3>
idézi. A jól szervezett haláltábor fekete-vörös-szürke-fehér poklából
kiszabadulunk a teremtett világ üde zöldjébe: folyó víz, sarjadó,
madárdalos tavasz: élet. Élet. Amikor újra mindegy lesz a
személyazonosságunk, amikor visszaszédülünk a Teremtés rendjébe. – Mondanék
erről szívesen többet is, de már így is spoilergyanús vagyok.

Tehát sokkal több, mint holokausztfilm – mitikus film, amit érdemes
megnézni, átgondolni, magunkban hordozni. A *Saul fia* jó film – amiről még
fogok írni –, ha megkapja az Oscart, ha nem.
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20160120/19e28af4/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl