<div dir="ltr"><div class="">
<h2 class="">
Hordozom Saul fiát...
</h2>
<div class="">
2016. január 19. kedd, 21:37 | Írta: Kóczián Mária<br><a href="http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2467:hordozom-saul-fiat&catid=49:kultura&Itemid=72">http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2467:hordozom-saul-fiat&catid=49:kultura&Itemid=72</a><br>
</div>
</div>
<p><strong><img style="float: left;" src="http://talita.hu/images/Son_of_Saul2015.jpg" alt="Son of Saul2015" height="192" width="253"> <br>Eltelt fél év a bemutató óta, és csak ma mentem el megnézni <a href="http://www.port.hu/saul_fia/pls/w/films.film_page?i_film_id=164025">a filmet</a>. És – megkönnyebbültem – több okból is.</strong></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>Egyre kínosabb olvasni a publicisztikákat, amelyek véleményt alkotnak
pro vagy kontra a filmről, az alkotók megnyilatkozásairól, és
amelyeknek legkésőbb a második bekezdésében a szerző bevallja, hogy
valójában még nem látta a filmet, de... Elsősorban emiatt könnyebbültem
meg: megfogadtam ugyanis, hogy egy sort le nem írok róla addig, amíg nem
láttam.</p>
<p>Riasztott a téma, a sztori – kinek van kedve önszántából megnézni egy
filmet, ami garantáltan kikészíti? Ilyesmire legkésőbb a gyermekeim
megszületésétől nincs nagy kedvem, bár – ha kell, megteszem. Egy kedves
barátom egyenesen „szélsőségesen naturalistának" nevezte a filmet, ami
miatt számára lehetetlen volt a katarzis. Ez különösen rémisztően
hangzott, de az Oscar-jelölés után végképp beláttam: nem lehetséges,
hogy erről a filmről ne adjunk hírt. Majd nagyon felvértezve,
felkészülve a legrosszabbra ülök be a moziba – gondoltam. És állítom,
hogy a <em>Saul fia</em> egyáltalán nem naturalista, egyáltalán nem a
vérben tobzódás, hullákon átlépdelés jellemzi, sőt, kifejezetten
mértéktartó ebből a szempontból. Merthogy én nem várom el egy
haláltáborban, a gázkamrákban játszódó filmtől, hogy a fizikai
brutalitás, az emberi test (és lélek) pusztítása és pusztulása ne
jelenjen meg benne. És úgy gondolom, hogy a legkevesebb, hogy ezt én
nézem...</p>
<p>Harmadszorra a film körüli „holokausztfilm, persze, hogy nyert"
sommás vélemény kapcsán érzek megkönnyebbülést. Egy barátnőm, amikor
kérdeztem, mit gondol a filmről, ennyit mondott: „Szerintem nem csak
holokausztfilm, inkább olyan, mint egy görög tragédia, mint az
Antigoné...". És ez volt a jó nyom.</p>
<p>Mert valóban: Nemes Jeles László filmje a körül az egyszerű és
Szophoklész drámája óta jól körvonalazott kérdés körül örvénylik, hogy
el kell-e temetni a halottat. És mindezt a halálgyárral a háttérben: jól
kigondolt mechanizmus, megfelelő eszközök, felkészült munkaerő dolgozza
fel az elpusztítottak ezreit – osztályozás, vetkőzés, terelés, zaj,
üvöltés, sírás, az ajtó becsapódik, a gáz elindul, a zaj elül, majd
súrolás, fertőtlenítés, a „darabok" kemencékhez szállítása, égetés. És
akkor újabb szállítmány érkezik, kiabálás, sírás, zaj...</p>
<p>Az identitásukat vesztettek hullahegyei közül, a kegyetlen
mechanizmus gépezetében azonban egyszerre valaki láthatóvá válik: egy
fiú – úgy nagyjából a bar micva környékéről –, aki túléli az
elgázosítást. A lágerorvos azonnal megöli. Ennek a fiúnak mégis arca
lesz – egyetlenként a filmben azok közül, akik a gázkamrába kerülnek. Ő
Saul fia. Vagy úgy is mondhatjuk: ő lesz Saul, az ungvári órás fia. Hogy
vér szerint az övé-e, nem derül ki. De nem is ez a lényeg, hanem az,
hogy Saul elhatározza, tisztességesen eltemeti a serdülő fiút.</p>
<p>A továbbiakban a film a meggyötört, örökké behúzott nyakkal, kissé
meggörbülten mozgó férfi abszurditásig vitt erőfeszítéseit követi célja
megvalósítására. És követjük mi is. Ez az, ami a film legnagyobb erénye:
nem lehet kívül maradni. A főszereplő Röhrig Gézából az arca mellett a
legtöbbet a tarkóját látjuk, amint fordul, néz, halad valamerre, és mi
is arra fordulunk, arra nézünk, arra haladunk, amerre ő. Káosz, amelyben
számunkra kiismerhetetlen törvények uralkodnak, de mégis vannak
törvények és szabályok. Tragikus multikulti, amiben a német, jiddis,
magyar, orosz, lengyel szavak összekeverednek, mindenki ért valamit a
lágernyelvből, de senki nem érti teljesen. És a lingua franca a halálé.
Ebbe a világba hívnak meg bennünket a film alkotói: a jelenlétbe.</p>
<p>Jelen lenni pedig mindig azt is jelenti, hogy Isten előtt állni,
imádkozni. Aki pedig Isten előtt áll, az magába lát. Ebben az értelemben
állítom, hogy a <em>Saul fia</em> imádságos film. Mi van bennem, mi
mozdul bennem a látottakra? Kivel azonosulok? Hogyan válaszolok a film
során a szereplők által feltett kérdésekre: Mi elég ahhoz, hogy
tisztességesen eltemessünk valakit? Ki temetheti el? Érdemes a saját
életünk árán is eltemetni azt, aki fontos nekünk? Mi az előrébb való: a
halottat eltemetni vagy az élőkért tenni? Antigoné kérdései örök
kérdések.</p>
<p>És a film szinte beledarálja a nézőt a válaszadás kötelességébe. Ez
az, ami miatt igazán nehéz film a Saul fia, nem az egymásra
feltornyozott holttestek látványa miatt. Mit tennék én?</p>
<p>Különös ajándéka a filmnek a zárlat, ami számomra <a href="http://www.babelmatrix.org/works/hu/Pilinszky_J%C3%A1nos/Ravensbr%C3%BCcki_passi%C3%B3">Pilinszky <em>Ravensbrücki passiójá</em>t</a>
idézi. A jól szervezett haláltábor fekete-vörös-szürke-fehér poklából
kiszabadulunk a teremtett világ üde zöldjébe: folyó víz, sarjadó,
madárdalos tavasz: élet. Élet. Amikor újra mindegy lesz a
személyazonosságunk, amikor visszaszédülünk a Teremtés rendjébe. –
Mondanék erről szívesen többet is, de már így is spoilergyanús vagyok.</p>
<p>Tehát sokkal több, mint holokausztfilm – mitikus film, amit érdemes megnézni, átgondolni, magunkban hordozni. A <em>Saul fia</em> jó film – amiről még fogok írni –, ha megkapja az Oscart, ha nem.</p>
<p> </p></div>