[Grem] Bagdy E.-interj: az oktatsi rendszer, a trstalls, gyermekvllals, nzs

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2016. Feb. 21., V, 18:16:14 CET 

*Interjú* Bagdy Emőke: A lányoknak társat kell találniuk
Herczeg Szonja, György Zsombor, 2016. február 21., 07:07, frissítve: 10:01
http://mno.hu/nagyinterju_magazinban/bagdy-emoke-a-lanyoknak-tarsat-kell-talalniuk-1329555
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer Magyarországon, a gyerekek
pedig túlzottan leterheltek Bagdy Emőke szerint. A professzorral az oktatás
mellett családalapításról, kuruzslókról, frusztrációkról és generációs
problémákról is beszélgettünk.

– *Sok szó esik az oktatási rendszer problémáiról, ezen belül is a gyerekek
túlzott leterheltségéről. Az idősebb generációtól viszont rendszeresen azt
halljuk, az ő idejükben sem volt könnyű, mégis ember lett belőlük. Valóban
nagyobb a teher ma a fiatalokon?*
– Igen, túl vannak terhelve a gyermekeink, eleve azért is, mert nem
lehetséges szinte egész nap az iskolában lenni, és ebben a kötöttségekkel
teli miliőben monoton ingerek között folyamatosan a tanulással foglalkozni.
Ez kimerítő, stresszes állapot. Sok szülő panaszolja, hogy a naponkénti
hosszú iskolaidő ellenére a gyermekkel otthon kell megíratni a házi
feladatot, elmagyarázni, amit nem tudott megérteni az iskolában. Ez
többnyire nem a pedagógus hibája, mert ő is túlterhelt, sőt kiégett. Retteg
a terjedelmes szakmai portfóliótól – szerencsére ígéret van
leegyszerűsítésére –, a minősítő procedúrától, vagy azon a
méltánytalanságon kesereg, hogy hosszú és odaadó pedagógusi pályája
ellenére még alá kell vetnie magát egy ilyen megmérettetésnek.

– *Térjünk azonban vissza a fiatalok lelki terheire…*
– Mára erőteljesen megváltozott a szocializációs folyamat, a családi
nevelés. Az egyszülős családok magas száma, a válások gyarapodása, a még ép
családokban észlelhető érzelmi hiányosságok, az apahiány – hiszen annyit
dolgozik a legtöbb férfi, hogy az apaszerepre már alig marad ideje –, az
anya túlterheltsége kedvezőtlenül befolyásolja a gyermeki személyiség
fejlődését. Nincs élő és meleg szeretetkapcsolat, ridegtartáson nőnek fel a
gyerekeink, nem várja haza őket szerető család. Elhatárolódnának szüleik
boldogtalan életétől, miközben ahhoz meg haladékra van szükségük, hogy
kilépjenek a felnőttlétbe. Marad a struccpolitika. A fiatalok a serdülés
idejétől kezdve a kortársakkal találják meg kapcsolati igényeik
kielégítését, és belép a devianciák veszélye, a drog, az alkohol, a
dohányzás. Veszélyes állapot, mert nagy a valahová tartozni akarás
szükséglete, és ehhez kevés olyan helyzet kínálkozik, amely építené
felkészülésüket a felnőttségre. Pedig azt tekinthetjük érett felnőttnek,
aki tud adni, felelősséget vállalni és elköteleződni. Nincs időben érés,
kitolódott a függeszkedést kívánó gyermekkor, a mamahotelben, a
gyermekségben maradás. Nemcsak lelki teher van a fiatalokon, hanem objektív
egzisztenciális is. Tanulnak, de diplomájuk gyakorlásából nem tudnak
megélni. Természetes, hogy rettegnek további felelősségek vállalásától,
hiszen sokan magukat sem tudják eltartani.

– *Az iskolapszichológusi rendszer esetleg támasztékot jelenthet. Ez hogyan
funkcionál?*
– Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer. Volt, de amint kezdett
kiépülni, letarolta az átgondolatlan oktatásügyi átszervezés, melynek
következtében ezer gyermekre jut egy iskolapszichológus. Ez vétek a
gyermekeink ellen. Ma ugyanis Magyarországon az iskoláskorú gyermekeknél a
mentális, pszichikai vagy alkalmazkodási és magatartási zavarok
előfordulási aránya 15,8 százalékos, azaz már a népbetegség szintjét éri
el. Súlyos, kezeletlen helyzet ez, amely égetően fontossá tenné, hogy az
iskola ezeket a bajokat ne terhelhesse tovább a pedagógusokra. Ott sem
volna szabad stigmatizálni pszichiáterhez küldéssel, ahol már a klinikai
szintű érintettség is fennáll, ahol gyógyítómunkára van szükség, mert a
nevelési tanácsadó rendszer kitűnően képes ellátást, kvázi gyógyítást
vállalni. Csakhogy felszámolták a nevelési tanácsadók önálló rendszerét is,
amely egyfajta hungarikum volt. Beolvasztották a pedagógiai szakszolgálat
gigantikus rendszerébe, melynek működési szabályozása kedvezőtlen, sok
esetben átgondolatlan, kaotikus. Például olyan ellátási elgondolások
születtek, hogy külön legyen a diagnosztikai munka, és más végezze a
terápiát. Ez képtelenség. Nagyon sok hiba történt, és éppen a
szakembereknek, a klinikai szakpszichológusoknak nem adatott beleszólási
jog. Mivel a pszichológusoknak nincs kamarájuk, semmilyen jogi és
érdekvédelmi lehetőségük nincs. Mindeközben az ellátandó esetek száma nő.
Valamennyi gond a pedagógus nyakába szakad, aki nem terapeuta, nem
pszichológus, és nem is az volna a dolga, hogy az iskolai bántalmazással,
agresszióval és egyéb atrocitásokkal foglalkozzon, hanem hogy tanítson.
Feltéve, ha marad rá ideje a sok adminisztráció mellett.

– *Mintha a mindennapokban is ciki lenne pszichológus segítségét kérni. A
tinédzsereknek különösen…*
– Sajnos nálunk a pszichológiai tájékozottság még mindig rendkívül hiányos,
a fejekben lévő tudás nagyon eklektikus. Nincs semmiféle szabályozás.
Mindenki úgy véli, hogy ért az emberi lélekhez, sokan érzik magukat
felkentnek, erre rendeltnek. A kuruzslók, hályogkovácsok óriási károkat
okoznak. Hétvégi gyorstalpalói képzettséggel végeznek családállításokat, ez
égbekiáltó, ráolvasnak a kliens fejére olyan dolgokat, amelyeket aztán nem
tud feldolgozni. Szóval tényleg sokakban él a félelem és az averzió a
„diliflepnivel” szemben, ezért aztán nem szakemberhez mennek, hanem ide-oda
mindenféle segítőkhöz.

– *Gyakori tapasztalat, hogy az orvosok a lelki eredetű problémák kezelését
erős nyugtatókkal kezdik. Az egészségügyben sincs kapacitás a dolgok
mélyére ásni?*
– Hasonló a helyzet, mint a pedagógusoknál. Bármennyire is képtelenség, de
az orvosnak sincs ideje elmélyülni a lelki háttérproblémákban. Ha volna is,
csak személyisége erejével, humanitásával tudna gyógyítani, hiszen nem
tanult az egyetemen pszichoterápiát. A pszichiátereknek pedig kis részük
végezte el a pszichoterápiás képzést. Milyen lehetősége marad? Hogy azt
tegye, amiben kompetens, ezért gyógyszerrel gyógyít.

– *Térjünk át egy másik generációra, a harmincasokéra. Mit tanácsolna
azoknak, akik az egzisztencia hiánya és a munkahely elvesztésének félelme
miatt nem akarnak gyereket vállalni, vagy legalábbis erre hivatkozva
halogatják azt?*
– Senki sem olyan okos, hogy tudja, mi volna a jó megoldás a másiknak.
Viszont magasabb szinten lobbiznék és lobbizom is, hogy olyan
ifjúságpolitika legyen, amellyel segítik a fiatalok fészekrakását,
gyermekvállalási kedvét. Üdvözlöm a csok bevezetését, a családi
adókedvezmény rendszerét, ezek óriási jelentőségűek! Ahogyan az is, hogy
állása lehessen a friss diplomásnak, és bízom a kormányzat bölcsességében,
hogy felismeri, a munkát meg kell fizetni, mert kényszerűségből
pályaelhagyó, aztán hazáját elhagyó lesz egyre több ifjú ember. Hogy
gyermekek szülessenek, ahhoz család, biztonság és sok egyéb szükségeltetik.
Aki elolvassa Benda József most megjelent, A szakadék szélén című könyvét,
megretten. Meredek fogyási lejtőn indultunk el. Ha 140 ezer gyermek
születne egy évben, akkor állna meg a zuhanás, s a folyamat még
megfordítható lenne. Belátható, hogy ez nem fog menni.


– *Mégis jó nagy vita kerekedett ebből…*
– A „harmincasokkal” mélyen együtt érzek, és klinikai praxisomban az
egyedül maradókat szeretettel terelem az intenzív párkeresés irányába,
nehogy a magány pusztító örvényébe jussanak. Meg kellene értenünk, hogy az
ember társas lény. A lányoknak társat kell találniuk, és merjenek családot
alapítani a fiúk. Sokkal korábban, mint manapság, a harmincas éveik
derekán. Csakhogy alig van ismerkedésre, kapcsolatépítésre alkalmas, méltó
hely. A „Három királyfi, három királylány” mozgalom, amelynek kezdettől
aktív résztvevője vagyok, sokat tesz a fiatalok boldog családi életének
elindítása érdekében.

– *Ismert az a mondása, hogy királylánynak nem társa a mosogatófiú. Rossz
kompromisszumokat kötünk?*
– Az idézett gondolat eredetileg úgy szól, ha a férfi a teremtés koronája,
akkor a párjának királynőnek kell lennie, így kerül egyenlő helyzetbe a két
fél, mindkettő királyi fenség. Egy mosogatólány nem lehet királynő, de nem
is koronázhatja meg a párját. Ezt mondom ma is. Ami a párválasztást illeti,
mindnyájan erősen a szüleink mintájára választunk, vagy éppen az
ellenkezőjét akarjuk. Sajnos kellő önismeret híján mindig ugyanabba a
csapdába sétálunk bele, amelyből egy korábbi kapcsolatban már
kievickéltünk. Az szabadulhat ki a szülők árnyékából, aki elegendő
önismerettel rendelkezik.

– *Az önismeret hiánya mellett az önzés is közrejátszik abban, hogy
elmagányosodunk?*
– Az úgynevezett önzés általános, a korszellem gyártmánya. A fogyasztói
kultúra azt üzeni: csak magaddal törődj, hogy neked mindened meglegyen. A
magunk örömére koncentrálunk, holott a boldogság éppen ott kezdődik, ahol
másokat teszünk boldoggá, majd pedig ők minket. Világszenzáció az a
harvardi kutatás, amelyet 1938 óta töretlenül vezetnek, és azt firtatja, mi
tart egészségben, mitől vagyunk boldogok, hogyan érvényesülünk legjobban,
és mi a hosszú élet titka. Hétszázhuszonöt ember vizsgálatával választ
adott rá, megéri-e önző és magunknak való, pénzgyűjtő lényekké válnunk.
Több generáció összesített eredménye szerint az boldog, az érvényesül,
annak lesz hosszú élete és marad egészséges, akinek minden viszontagság
ellenére épségben marad a családi élete, akinek meghitt és szeretetteli
rokoni, baráti kapcsolatai vannak. Ezek szociális védőhálót jelentenek.

– *Érzékeli azt, hogy a fiatal nőknél és férfiaknál gond lehet a nemi
szerepekkel, a valóban fontos értékek vállalásával? Vagy ez csak egyes
konzervatív gondolkodók fantazmagóriája?*
– Kerülni szeretném a gender mainstreaming körül zajló nemzetközi
csatározásokat. Az esélyegyenlőség félreértelmezése súlyos
következményekkel jár, személyes véleményemet szakmai ismereteim, a
kutatási eredmények – a Károli-egyetemen folytattunk számos vizsgálatot –,
valamint saját életem tapasztalatai alakították ki. A konklúziót mondom. A
férfi legyen férfi, a nő pedig nő. „És ember mind, mert az egyre kevesebb!”
– ezt vallom József Attila nyelvén magam is. Mindenki tegye a dolgát. Közös
dolgunk az élet tisztelete, szeretete és gyermekeinkben való továbbvitele.
Ez a központi értelme létezésünknek. Ám mivel ebbe a meggyőződésbe egyéni
vélekedések is beleszólhatnak, és véleményszabadság van, rendjén lévő, hogy
valaki másként gondolja. Csak akkor igazolja, mire alapozza más
vélekedését, én is igazolom a magamét.

– *Miután végzett az ELTE pszichológia szakán, csatlakozott a lipótmezei
laboratóriumhoz. Akkoriban voltak vagy ma jobbak a körülmények a mentális
betegségekkel küzdők számára? Az OPNI bezárása hogyan érintette?*
– A „Lipót” bezárása bűncselekmény volt, kimondva így minősítem, s talán
velem együtt még sokan a szakmából. Csodálatos hely volt, erről azóta
monográfiák, emlékiratok születtek. Hatalmas károkat okozott az
elpusztítása, szinte csak mostanra szedte össze magát a szakma, mert van új
országos intézet és magas szintű szakmai munka. Csak a szakember kevés,
egyre kevesebb. A prevenciós szemlélet ellenére nehéz a mentális zavarok
megelőzéséért megfelelő kiterjedtségű, országos gyakorlatot kialakítani.
Pályázatokból próbál élni a pszichiátria és a pszichológia. Legfontosabb a
családorvosi praxisközösségek létrehozása lenne, hogy már ott helyben
kaphasson a beteg pszichológiai szűrést, ellátást, és az orvos is
tehermentesüljön.

– *Ez a hétköznapokban is meglátszana: rengeteg ingerültséggel,
frusztrációval találkozhatunk, elég felülni egy buszra. Mire vezethető
vissza a sok, gyakran indokolatlannak tűnő bosszankodás?*
– Agyonstresszeltek vagyunk, de nem a pozitív stressztől, hanem a
frusztrált, tehetetlen állapot kínjától, azaz a disstresstől. Ezek
jellemzői, hogy agresszív feszültséget keltenek, viselkedésben lemegyünk
saját emberi nívónk alá. A pszichológusok nem taníthatják az embereket a
pozitív megküzdési módokra, mert nem is férünk hozzá a segítés széles
területeihez. És ha a család már nem tanítja meg a felnövő gyermeket,
hogyan érezze magát jól a bőrében, s a munkahely is frusztráció forrása,
akkor mit várhatunk?
hirdetés

– *Valóban sokkal boldogtalanabbak vagyunk, mint akár a szomszédos népek?*
– Valóban annak mondjuk magunkat, ha kérdőíves vizsgálatokkal felmérik a
helyzetet. Vannak azonban mentőöveink, azok a megváltó kapcsolatok,
amelyeket ha jól ápolunk, segítenek a boldogság óráinak átélésében.
Csakhogy ehhez felnőtté kell válni, nem pedig egocentrikusan saját
előnyeinket, a csak nekünk jót keresni. A tudomány is azt üzeni, hogy
sikeres, egészséges, hosszú életű és boldog lehet az az ember, akinek
minőségiek a szeretetkapcsolatai, sokat tesz másokért, akinek a világon a
legfontosabb, hogy minden konfliktus ellenére őrizze párkapcsolatát és
családi életét. Vajon megértjük-e, hogy ebben a fogyasztói kultúrában nincs
más út előre, mint visszatérés a gyökerekhez, a szeretetkapcsolatokhoz,
amelyek ápolását, gondozását, óvását újra meg kell tanulnunk, hogy
mindennapjaink élhetőbbé váljanak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A
megjelenés időpontja: 2016. 02. 20.
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20160221/2a4d9152/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl