<div dir="ltr"><em>Interjú</em>
    <h1>Bagdy Emőke: A lányoknak társat kell találniuk</h1>
    <div class="">
                Herczeg Szonja, György Zsombor,  2016. február 21.,  07:07, frissítve:  10:01<br><a href="http://mno.hu/nagyinterju_magazinban/bagdy-emoke-a-lanyoknak-tarsat-kell-talalniuk-1329555">http://mno.hu/nagyinterju_magazinban/bagdy-emoke-a-lanyoknak-tarsat-kell-talalniuk-1329555</a><br><div class=""><span style="vertical-align:bottom;width:101px;height:20px"></span></div>
        </div>
    <div class="">
                <div class="">
                        <img style="" src="http://mno.hu/data/cikk/1/32/95/55/cikk_1329555/VL20160217_2372_grid2_fekvo_lead.jpg" class="" alt="" title="">
                                </div>
        <div class="">
                        <div class="">
                        </div>

            <div class="">
                Fotó: Végh László                 /                 Magyar Nemzet            </div>
        </div>
    </div>
    <div class="">
        Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer Magyarországon, a 
gyerekek pedig túlzottan leterheltek Bagdy Emőke szerint. A 
professzorral az oktatás mellett családalapításról, kuruzslókról, 
frusztrációkról és generációs problémákról is beszélgettünk.    </div>
    <div class="">
        <p>– <strong>Sok szó esik az oktatási rendszer problémáiról, 
ezen belül is a gyerekek túlzott leterheltségéről. Az idősebb 
generációtól viszont rendszeresen azt halljuk, az ő idejükben sem volt 
könnyű, mégis ember lett belőlük. Valóban nagyobb a teher ma a 
fiatalokon?</strong><br>– Igen, túl vannak terhelve a gyermekeink, eleve
 azért is, mert nem lehetséges szinte egész nap az iskolában lenni, és 
ebben a kötöttségekkel teli miliőben monoton ingerek között folyamatosan
 a tanulással foglalkozni. Ez kimerítő, stresszes állapot. Sok szülő 
panaszolja, hogy a naponkénti hosszú iskolaidő ellenére a gyermekkel 
otthon kell megíratni a házi feladatot, elmagyarázni, amit nem tudott 
megérteni az iskolában. Ez többnyire nem a pedagógus hibája, mert ő is 
túlterhelt, sőt kiégett. Retteg a terjedelmes szakmai portfóliótól – 
szerencsére ígéret van leegyszerűsítésére –, a minősítő procedúrától, 
vagy azon a méltánytalanságon kesereg, hogy hosszú és odaadó pedagógusi 
pályája ellenére még alá kell vetnie magát egy ilyen megmérettetésnek.</p>        
        
        
        
        
    

<p>– <strong>Térjünk azonban vissza a fiatalok lelki terheire…</strong><br>–
 Mára erőteljesen megváltozott a szocializációs folyamat, a családi 
nevelés. Az egyszülős családok magas száma, a válások gyarapodása, a még
 ép családokban észlelhető érzelmi hiányosságok, az apahiány – hiszen 
annyit dolgozik a legtöbb férfi, hogy az apaszerepre már alig marad 
ideje –, az anya túlterheltsége kedvezőtlenül befolyásolja a gyermeki 
személyiség fejlődését. Nincs élő és meleg szeretetkapcsolat, 
ridegtartáson nőnek fel a gyerekeink, nem várja haza őket szerető 
család. Elhatárolódnának szüleik boldogtalan életétől, miközben ahhoz 
meg haladékra van szükségük, hogy kilépjenek a felnőttlétbe. Marad a 
struccpolitika. A fiatalok a serdülés idejétől kezdve a kortársakkal 
találják meg kapcsolati igényeik kielégítését, és belép a devianciák 
veszélye, a drog, az alkohol, a dohányzás. Veszélyes állapot, mert nagy a
 valahová tartozni akarás szükséglete, és ehhez kevés olyan helyzet 
kínálkozik, amely építené felkészülésüket a felnőttségre. Pedig azt 
tekinthetjük érett felnőttnek, aki tud adni, felelősséget vállalni és 
elköteleződni. Nincs időben érés, kitolódott a függeszkedést kívánó 
gyermekkor, a mamahotelben, a gyermekségben maradás. Nemcsak lelki teher
 van a fiatalokon, hanem objektív egzisztenciális is. Tanulnak, de 
diplomájuk gyakorlásából nem tudnak megélni. Természetes, hogy rettegnek
 további felelősségek vállalásától, hiszen sokan magukat sem tudják 
eltartani.</p>
<p>– <strong>Az iskolapszichológusi rendszer esetleg támasztékot jelenthet. Ez hogyan funkcionál?</strong><br>–
 Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer. Volt, de amint kezdett 
kiépülni, letarolta az átgondolatlan oktatásügyi átszervezés, melynek 
következtében ezer gyermekre jut egy iskolapszichológus. Ez vétek a 
gyermekeink ellen. Ma ugyanis Magyarországon az iskoláskorú gyermekeknél
 a mentális, pszichikai vagy alkalmazkodási és magatartási zavarok 
előfordulási aránya 15,8 százalékos, azaz már a népbetegség szintjét éri
 el. Súlyos, kezeletlen helyzet ez, amely égetően fontossá tenné, hogy 
az iskola ezeket a bajokat ne terhelhesse tovább a pedagógusokra. Ott 
sem volna szabad stigmatizálni pszichiáterhez küldéssel, ahol már a 
klinikai szintű érintettség is fennáll, ahol gyógyítómunkára van 
szükség, mert a nevelési tanácsadó rendszer kitűnően képes ellátást, 
kvázi gyógyítást vállalni. Csakhogy felszámolták a nevelési tanácsadók 
önálló rendszerét is, amely egyfajta hungarikum volt. Beolvasztották a 
pedagógiai szakszolgálat gigantikus rendszerébe, melynek működési 
szabályozása kedvezőtlen, sok esetben átgondolatlan, kaotikus. Például 
olyan ellátási elgondolások születtek, hogy külön legyen a diagnosztikai
 munka, és más végezze a terápiát. Ez képtelenség. Nagyon sok hiba 
történt, és éppen a szakembereknek, a klinikai szakpszichológusoknak nem
 adatott beleszólási jog. Mivel a pszichológusoknak nincs kamarájuk, 
semmilyen jogi és érdekvédelmi lehetőségük nincs. Mindeközben az 
ellátandó esetek száma nő. Valamennyi gond a pedagógus nyakába szakad, 
aki nem terapeuta, nem pszichológus, és nem is az volna a dolga, hogy az
 iskolai bántalmazással, agresszióval és egyéb atrocitásokkal 
foglalkozzon, hanem hogy tanítson. Feltéve, ha marad rá ideje a sok 
adminisztráció mellett.</p>
<p>– <strong>Mintha a mindennapokban is ciki lenne pszichológus segítségét kérni. A tinédzsereknek különösen…</strong><br>–
 Sajnos nálunk a pszichológiai tájékozottság még mindig rendkívül 
hiányos, a fejekben lévő tudás nagyon eklektikus. Nincs semmiféle 
szabályozás. Mindenki úgy véli, hogy ért az emberi lélekhez, sokan érzik
 magukat felkentnek, erre rendeltnek. A kuruzslók, hályogkovácsok óriási
 károkat okoznak. Hétvégi gyorstalpalói képzettséggel végeznek 
családállításokat, ez égbekiáltó, ráolvasnak a kliens fejére olyan 
dolgokat, amelyeket aztán nem tud feldolgozni. Szóval tényleg sokakban 
él a félelem és az averzió a „diliflepnivel” szemben, ezért aztán nem 
szakemberhez mennek, hanem ide-oda mindenféle segítőkhöz.</p>
<p>– <strong>Gyakori tapasztalat, hogy az orvosok a lelki eredetű 
problémák kezelését erős nyugtatókkal kezdik. Az egészségügyben sincs 
kapacitás a dolgok mélyére ásni?</strong><br>– Hasonló a helyzet, mint a
 pedagógusoknál. Bármennyire is képtelenség, de az orvosnak sincs ideje 
elmélyülni a lelki háttérproblémákban. Ha volna is, csak személyisége 
erejével, humanitásával tudna gyógyítani, hiszen nem tanult az egyetemen
 pszichoterápiát. A pszichiátereknek pedig kis részük végezte el a 
pszichoterápiás képzést. Milyen lehetősége marad? Hogy azt tegye, amiben
 kompetens, ezért gyógyszerrel gyógyít.</p>
<p>– <strong>Térjünk át egy másik generációra, a harmincasokéra. Mit 
tanácsolna azoknak, akik az egzisztencia hiánya és a munkahely 
elvesztésének félelme miatt nem akarnak gyereket vállalni, vagy 
legalábbis erre hivatkozva halogatják azt?</strong><br>– Senki sem olyan
 okos, hogy tudja, mi volna a jó megoldás a másiknak. Viszont magasabb 
szinten lobbiznék és lobbizom is, hogy olyan ifjúságpolitika legyen, 
amellyel segítik a fiatalok fészekrakását, gyermekvállalási kedvét. 
Üdvözlöm a csok bevezetését, a családi adókedvezmény rendszerét, ezek 
óriási jelentőségűek! Ahogyan az is, hogy állása lehessen a friss 
diplomásnak, és bízom a kormányzat bölcsességében, hogy felismeri, a 
munkát meg kell fizetni, mert kényszerűségből pályaelhagyó, aztán 
hazáját elhagyó lesz egyre több ifjú ember. Hogy gyermekek szülessenek, 
ahhoz család, biztonság és sok egyéb szükségeltetik. Aki elolvassa Benda
 József most megjelent, A szakadék szélén című könyvét, megretten. 
Meredek fogyási lejtőn indultunk el. Ha 140 ezer gyermek születne egy 
évben, akkor állna meg a zuhanás, s a folyamat még megfordítható lenne. 
Belátható, hogy ez nem fog menni.</p>
<table class="" align="left" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0">
<tbody>
<tr>
<td></td></tr><tr><td class=""><br></td></tr><tr><td class=""><br></td></tr></tbody></table><p>– <strong>Mégis jó nagy vita kerekedett ebből…</strong><br>– A 
„harmincasokkal” mélyen együtt érzek, és klinikai praxisomban az egyedül
 maradókat szeretettel terelem az intenzív párkeresés irányába, nehogy a
 magány pusztító örvényébe jussanak. Meg kellene értenünk, hogy az ember
 társas lény. A lányoknak társat kell találniuk, és merjenek családot 
alapítani a fiúk. Sokkal korábban, mint manapság, a harmincas éveik 
derekán. Csakhogy alig van ismerkedésre, kapcsolatépítésre alkalmas, 
méltó hely. A „Három királyfi, három királylány” mozgalom, amelynek 
kezdettől aktív résztvevője vagyok, sokat tesz a fiatalok boldog családi
 életének elindítása érdekében.</p>
<p>– <strong>Ismert az a mondása, hogy királylánynak nem társa a mosogatófiú. Rossz kompromisszumokat kötünk?</strong><br>–
 Az idézett gondolat eredetileg úgy szól, ha a férfi a teremtés 
koronája, akkor a párjának királynőnek kell lennie, így kerül egyenlő 
helyzetbe a két fél, mindkettő királyi fenség. Egy mosogatólány nem 
lehet királynő, de nem is koronázhatja meg a párját. Ezt mondom ma is. 
Ami a párválasztást illeti, mindnyájan erősen a szüleink mintájára 
választunk, vagy éppen az ellenkezőjét akarjuk. Sajnos kellő önismeret 
híján mindig ugyanabba a csapdába sétálunk bele, amelyből egy korábbi 
kapcsolatban már kievickéltünk. Az szabadulhat ki a szülők árnyékából, 
aki elegendő önismerettel rendelkezik.</p>
<p>– <strong>Az önismeret hiánya mellett az önzés is közrejátszik abban, hogy elmagányosodunk?</strong><br>–
 Az úgynevezett önzés általános, a korszellem gyártmánya. A fogyasztói 
kultúra azt üzeni: csak magaddal törődj, hogy neked mindened meglegyen. A
 magunk örömére koncentrálunk, holott a boldogság éppen ott kezdődik, 
ahol másokat teszünk boldoggá, majd pedig ők minket. Világszenzáció az a
 harvardi kutatás, amelyet 1938 óta töretlenül vezetnek, és azt 
firtatja, mi tart egészségben, mitől vagyunk boldogok, hogyan 
érvényesülünk legjobban, és mi a hosszú élet titka. Hétszázhuszonöt 
ember vizsgálatával választ adott rá, megéri-e önző és magunknak való, 
pénzgyűjtő lényekké válnunk. Több generáció összesített eredménye 
szerint az boldog, az érvényesül, annak lesz hosszú élete és marad 
egészséges, akinek minden viszontagság ellenére épségben marad a családi
 élete, akinek meghitt és szeretetteli rokoni, baráti kapcsolatai 
vannak. Ezek szociális védőhálót jelentenek.</p>
<p>– <strong>Érzékeli azt, hogy a fiatal nőknél és férfiaknál gond lehet
 a nemi szerepekkel, a valóban fontos értékek vállalásával? Vagy ez csak
 egyes konzervatív gondolkodók fantazmagóriája?</strong><br>– Kerülni 
szeretném a gender mainstreaming körül zajló nemzetközi csatározásokat. 
Az esélyegyenlőség félreértelmezése súlyos következményekkel jár, 
személyes véleményemet szakmai ismereteim, a kutatási eredmények – a 
Károli-egyetemen folytattunk számos vizsgálatot –, valamint saját életem
 tapasztalatai alakították ki. A konklúziót mondom. A férfi legyen 
férfi, a nő pedig nő. „És ember mind, mert az egyre kevesebb!” – ezt 
vallom József Attila nyelvén magam is. Mindenki tegye a dolgát. Közös 
dolgunk az élet tisztelete, szeretete és gyermekeinkben való 
továbbvitele. Ez a központi értelme létezésünknek. Ám mivel ebbe a 
meggyőződésbe egyéni vélekedések is beleszólhatnak, és véleményszabadság
 van, rendjén lévő, hogy valaki másként gondolja. Csak akkor igazolja, 
mire alapozza más vélekedését, én is igazolom a magamét.</p>
<p>– <strong>Miután végzett az ELTE pszichológia szakán, csatlakozott a 
lipótmezei laboratóriumhoz. Akkoriban voltak vagy ma jobbak a 
körülmények a mentális betegségekkel küzdők számára? Az OPNI bezárása 
hogyan érintette?</strong><br>– A „Lipót” bezárása bűncselekmény volt, 
kimondva így minősítem, s talán velem együtt még sokan a szakmából. 
Csodálatos hely volt, erről azóta monográfiák, emlékiratok születtek. 
Hatalmas károkat okozott az elpusztítása, szinte csak mostanra szedte 
össze magát a szakma, mert van új országos intézet és magas szintű 
szakmai munka. Csak a szakember kevés, egyre kevesebb. A prevenciós 
szemlélet ellenére nehéz a mentális zavarok megelőzéséért megfelelő 
kiterjedtségű, országos gyakorlatot kialakítani. Pályázatokból próbál 
élni a pszichiátria és a pszichológia. Legfontosabb a családorvosi 
praxisközösségek létrehozása lenne, hogy már ott helyben kaphasson a 
beteg pszichológiai szűrést, ellátást, és az orvos is tehermentesüljön.</p>
<p>– <strong>Ez a hétköznapokban is meglátszana: rengeteg 
ingerültséggel, frusztrációval találkozhatunk, elég felülni egy buszra. 
Mire vezethető vissza a sok, gyakran indokolatlannak tűnő bosszankodás?</strong><br>–
 Agyonstresszeltek vagyunk, de nem a pozitív stressztől, hanem a 
frusztrált, tehetetlen állapot kínjától, azaz a disstresstől. Ezek 
jellemzői, hogy agresszív feszültséget keltenek, viselkedésben lemegyünk
 saját emberi nívónk alá. A pszichológusok nem taníthatják az embereket a
 pozitív megküzdési módokra, mert nem is férünk hozzá a segítés széles 
területeihez. És ha a család már nem tanítja meg a felnövő gyermeket, 
hogyan érezze magát jól a bőrében, s a munkahely is frusztráció forrása,
 akkor mit várhatunk?</p>        
        
        <div class="" id="ad_holder_text_56c9ee45aa09d" style="display:block">hirdetés</div>
        
        
    

<p>– <strong>Valóban sokkal boldogtalanabbak vagyunk, mint akár a szomszédos népek?</strong><br>–
 Valóban annak mondjuk magunkat, ha kérdőíves vizsgálatokkal felmérik a 
helyzetet. Vannak azonban mentőöveink, azok a megváltó kapcsolatok, 
amelyeket ha jól ápolunk, segítenek a boldogság óráinak átélésében. 
Csakhogy ehhez felnőtté kell válni, nem pedig egocentrikusan saját 
előnyeinket, a csak nekünk jót keresni. A tudomány is azt üzeni, hogy 
sikeres, egészséges, hosszú életű és boldog lehet az az ember, akinek 
minőségiek a szeretetkapcsolatai, sokat tesz másokért,  akinek a világon
 a legfontosabb, hogy minden konfliktus ellenére őrizze párkapcsolatát 
és családi életét. Vajon megértjük-e, hogy ebben a fogyasztói kultúrában
 nincs más út előre, mint visszatérés a gyökerekhez, a 
szeretetkapcsolatokhoz, amelyek ápolását, gondozását, óvását újra meg 
kell tanulnunk, hogy mindennapjaink élhetőbbé váljanak.</p>                <br>
                <p style="font-style:italic">Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 20.</p>

    </div>


    
    
            <span></span></div>