[Grem] 5 gyermekes csald, dolgoz szlk / t kellett adnunk a kormnyt az GIEKNEK

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2016. Feb. 20., Szo, 10:22:00 CET 

 Anya, a dolgozó nő 5. – „Át kellett adnunk a kormánykereket az égieknek”
2016. február 19. péntek, 05:33 | Írta: Gerber Zsófi
http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2492:anya-a-dolgozo-n-5-at-kellett-adnunk-a-kormanykereket-az-egieknek&catid=52:egyuett&Itemid=79


*[image: Gerber-Zsofi1]Nagy családban nőttem fel, sok kisebb-nagyobb
testvér és unokatestvér vett körül. Szerettem gyerekekre vigyázni, és hamar
kialakult bennem a vágy a saját gyerekek után. Később a pályaválasztás
során is „megtaláltak" a gyerekek, így lett a zeneszeretetből fuvolatanári
végzettség.*

 A házasság után természetes volt számomra, hogy minél hamarabb gyereket
szeretnék. Az első ajándék öröme sajnos csak húsz hétig tartott, így vele
majd csak odaát találkozhatunk. A veszteség érzése leírhatatlan volt, de
szerencsére a vigasztalás sem váratott sokáig magára. Egy év múlva
megszületett Marci.

Mivel minden időmet vele akartam tölteni, magától értetődő volt, hogy három
évet otthon töltök gyesen. Saját lakásunk azonban nem volt, és sok
kilátásunk sem egy önálló kuckóra. Így kilenc hónap után egy felajánlott
finnországi állás nyomán újraterveztük az életünket. Egy hónap múlva már
Helsinkitől 360 km-re északra találtam magamat egy kisváros
zeneiskolájában, ahol finnül próbáltam magyarázni a fuvolázás alapjait a
gyerekeknek. Az önállóság megteremtésében, a saját családi életünk
kialakításában utolérhetetlen lehetőséget kaptunk a Gondviseléstől. Ennek
az volt az ára, hogy nagyszülői segítségtől, családtól és katolikus
közösségünktől távol magunknak kellett minden feladatot megoldani.

A finn nyelv ismeretének hiánya nagyon nyomasztó volt számomra az első
években. A hirtelen költözés miatt úgy kellett munkába állnom, hogy
mindössze néhány, papírra vetett sablon mondatból tudtam az órákon
gazdálkodni. Esténként ezért a szokványos teendőkhöz egy kis nyelvtanulás
is társult. Férjem, Robi is olyan kihívással találta magát szembe, amelyre
soha nem gondolt: ő vette át a „gyeses kismama" szerepét, mivel kezdetben
neki nem volt munkája. A főállású anyaság elvesztése nem hagyott bennem
semmilyen rossz emléket, mert a gyereknevelés feladata családon belül
maradt, és én magam is csak a lehető legrövidebb időt töltöttem a
zeneiskolában. A vidéki kisváros ehhez sokkal kedvezőbb körülményeket
biztosított, mint a budapesti életforma. Minden karnyújtásnyi távolságban
volt, így még szoptatni is haza tudtam menni két fuvolaóra között. Vagy ha
nem, akkor Robi fagyasztott anyatejjel pótolta a szoptatást.

A külföldi tartózkodást eredetileg csak egy évre terveztük, de mivel a
munka és család között sikerült egyensúlyt teremteni, valamint a környezet
és az életkörülmények is nagyon kedvezőek voltak egy kisgyermekes család
számára, ezért hosszabbítottunk. Ennek az volt a feltétele, hogy fuvolából
és zenetanításból Helsinkiben is diplomát kellett szereznem, amire
természetesen készülni is kellett. A következő évben megszületett
Krisztián, és Robinak is akadt olyan szakmai elfoglaltsága, amiért ugyan
fizetést még nem kapott, de egyrészt változatosságot biztosított a
gyereknevelés mellett, másrészt azzal kecsegtetett, hogy előbb-utóbb
visszacserélhetjük a szülői pozíciókat a hagyományos felállásra. A második
kint töltött év után ért anyai szerepemben a legnagyobb megpróbáltatás.
Krisztiánnak szüksége lett egy apró rutinműtétre, amit mi mindenképpen
itthon, az ismert anyanyelvi környezetben akartunk elvégeztetni. Ezért Robi
hamarabb hazautazott a két lurkóval. Amikor egy hónap múlva, nyáron újra
találkoztunk, Krisztián húsz hónaposan csak a fényképeken ismerte meg a
mamát, engem élőben néninek szólított, és csak Robi kezében volt hajlandó
hosszabb időt eltölteni.
[image: Gerber-Zsofi2]

Az áhított szerepcsere a dolgozó anya és a gyesen lévő kispapa között
sajnos még harmadik fiunk, Peti születésekor sem valósult meg. Három
gyerekkel már nagyon éreztük, hogy a kicsiknek (és az apjuknak is :-) több
anyai jelenlétre van szükségük, ezért a negyedik gyereknek már a
tervezésekor elhatároztuk, hogy akkor majd a teljes hároméves szülési
szabadságot otthon fogom tölteni, akár lesz Robinak állása, akár nem. A
Gondviselés ezt a tervet is támogatta. Kb. négy hónappal Márk születése
előtt Robival szerződést kötöttek az addig is végzett munkára. Az én három
otthon töltött évemből öt lett, mert két év múlva újabb kisöcsi született,
Dávid.

A finnországi tizenkét év alatt egyre jobban erősödött bennünk a honvágy,
hiányzott a család, a barátok, a közösség – annak ellenére, hogy minden
nyáron két hónapot itthon töltöttünk. Bár „lelki feladatokat" találtunk a
kinti magyarok körében, töltekezésre a saját energiánkat kevésnek éreztük.
A legközelebbi katolikus templom Tampere-ben volt, 180 km-re tőlünk. Ide
zarándokoltunk el minden hónapban egyszer kocsival egy egész napos
hittanórára az öt fiúval, iskolással és pólyás babával, jeges utakon vagy
szép tavaszi napsütésben egyaránt. Egy másik hétvégén pedig az ottani
lengyel pap jött hozzánk házhoz misézni – a kb. 500 km-es „missziós
körútja" részeként.
Véglegesen semmiképpen nem akartunk kint maradni, ezért a gyerekek
növekedésével a magyar iskolai tananyagok követését is meg kellett
oldanunk. Az otthoni tanulás-tanítás nehézségei nem csak abban rejlettek,
hogy a fuvolatanári végzettségen felül a matek, magyar, történelem tanagyag
átadásának rejtelmeiben is el kellett mélyülni, hanem azért sem volt
egyszerű ez a feladat, mert a finn iskolarendszer követelményei sokkal
barátságosabbak, de egyben alacsonyabbak is voltak a magyarnál (egyáltalán
nem volt például szóbeli számonkérés). Az iskolába járással és a finn
környezetben eltöltött idő növekedésével a gyerekek egyre erősebb finn
kötődését sem tudtuk „kompenzálni". Nem akartuk, hogy a kétnemzetűség finn
túlsúlyba forduljon, ezért ismét át kellett adnunk a kormánykereket az
égieknek. Úgy költöztünk véglegesen haza Finnországból, hogy mindent
feladtunk, állást, lakást, biztonságot – és itthon egyikünknek sem volt
kilátásban semmi munkalehetőség. A Gondviselés ejtőernyője azonban biztosan
megtart, csak ki kell ugrani a repülőből, hogy ezt megtapasztalhassuk. Én
egy telefonos félreértés nyomán kaptam egy félállást az egyik zeneiskolában
úgy, hogy még nem is terveztem a munkába állást. Robinak pedig az a vágya
teljesült egy év múlva, a Katolikus Rádió indulásakor, hogy egyházi
intézménynél helyezkedhessen el.

[image: Gerber-Zsofi3]

A budapesti nagycsaládos élet aztán egészen más hozzáállást követelt. A
rohanós tempó elég szokatlan volt: az iskolák távolsága, zeneórák,
szakkörök, sport a város különböző pontjain, amiket össze kellett hangolni
és a gyerekeket hozni-vinni – bizony hirtelen elég megterhelő volt. A
nagyszülők segítsége nélkül mindezt ilyen formában nem tudtuk volna
megvalósítani. Ők is tiszta szívvel és munkás kezekkel támogattak abban,
hogy a heti két délutánt a szakmámban tölthessem.

Néhány év múlva félig kényszerből, félig saját elhatározásból a házunk
bővítésébe kezdtünk. A régi tető mindenképpen teljes cserére szorult, és
hetünknek a meglévő tér is elég szűkös volt, ezért a tetőteret beépítettük.
A kiadások miatt szerettem volna délelőtti kereseti lehetőséget találni. A
zeneiskolában nem akartam egész állást vállalni, mert akkor minden délután
éppen akkor lettem volna távol otthonról, amikor a gyerekek hazajönnek. Így
családom biztatására ismét iskolapadba ültem, és elvégeztem a
dentálhigiénikus képzést. A zeneiskola mellett nagy örömmel dolgozom ma is
fogorvos testvérem és sógorom rendelőjében.

Az építkezés és a tanulás évei alatt az anyai és szakmai hivatás
egyeztetése a fizikai megterhelésen túl komoly lelki vívódásokat is
okozott: bántott, hogy ezek miatt kevés idő jut a gyerekekre. De utólag –
látva a boldog családot magam körül – nem bánom, hogy így alakult, mert a
közösen átélt nehézségek is erősíthetik az összetartozást, ha mellette
közös családi élményekben is van részünk. A gyereknevelés öröme semmihez
sem fogható. Látni, hogy kiegyensúlyozott felnőtt lett belőlük, érezni,
hogy hálásak az értük végzett munkáért, hallani a baráti viccelődésüket,
megtapasztalni viszontszeretetüket, minden nehézségért sokszorosan kárpótol.

[image: Gerber-Zsofi4]

Köszönöm a Talitának, hogy alkalmat adott erre a visszatekintésre. Több
évtized távlatából úgy érzem, hogy két olyan körülmény volt az életemben,
amely kiemelkedő segítséget jelentett a cikksorozat címét adó anyai és
dolgozó női szerep összehangolásában.
Az egyik, hogy a döntéseimbe igyekeztem erősen bevonni a szerető Istent.
Minél inkább sikerült ezt megtenni, annál inkább éreztem az Ő túláradó
viszonzását, támogatását. Az Istenre való ráhangolódás talán az egyetlen
biztosíték nekem arra, hogy jól érezzem magam a bőrömben a nehéz feladatok
között is, és mindkét szerepet ajándékként fogadjam Tőle.

A másik meghatározó körülmény az volt, hogy házasságunkban a személyesnek
tűnő célok sem csak a sajátjaink voltak, hanem Robival igyekeztünk
kölcsönösen támogatni egymást, magunkévá tenni a másik örömét és bánatát is.

Robi szeretettel biztatja a férfiakat, hogy ha tehetik, próbálják ki a
főállású apaságot. A gyerekekkel töltött hosszabb idő és osztatlan figyelem
igen szép élményeket tartogat a férfiak számára is, és mind a gyerekekkel
való kapcsolatra, mind pedig a házastársak egységére jó hatással van.
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20160220/3941ac11/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl