<div dir="ltr"><div class="">
<h2 class="">
Anya, a dolgozó nő 5. – „Át kellett adnunk a kormánykereket az égieknek”
</h2>
<div class="">
2016. február 19. péntek, 05:33 | Írta: Gerber Zsófi<br><a href="http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2492:anya-a-dolgozo-n-5-at-kellett-adnunk-a-kormanykereket-az-egieknek&catid=52:egyuett&Itemid=79">http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2492:anya-a-dolgozo-n-5-at-kellett-adnunk-a-kormanykereket-az-egieknek&catid=52:egyuett&Itemid=79</a><br></div>
</div>
<p><strong><img style="float: left;" src="http://talita.hu/images/Gerber-Zsofi1.jpg" alt="Gerber-Zsofi1" height="164" width="245"><br>Nagy
családban nőttem fel, sok kisebb-nagyobb testvér és unokatestvér vett
körül. Szerettem gyerekekre vigyázni, és hamar kialakult bennem a vágy a
saját gyerekek után. Később a pályaválasztás során is „megtaláltak" a
gyerekek, így lett a zeneszeretetből fuvolatanári végzettség.</strong></p>
<p> A házasság után természetes volt számomra, hogy minél hamarabb
gyereket szeretnék. Az első ajándék öröme sajnos csak húsz hétig
tartott, így vele majd csak odaát találkozhatunk. A veszteség érzése
leírhatatlan volt, de szerencsére a vigasztalás sem váratott sokáig
magára. Egy év múlva megszületett Marci.</p>
<p>Mivel minden időmet vele akartam tölteni, magától értetődő volt, hogy
három évet otthon töltök gyesen. Saját lakásunk azonban nem volt, és
sok kilátásunk sem egy önálló kuckóra. Így kilenc hónap után egy
felajánlott finnországi állás nyomán újraterveztük az életünket. Egy
hónap múlva már Helsinkitől 360 km-re északra találtam magamat egy
kisváros zeneiskolájában, ahol finnül próbáltam magyarázni a fuvolázás
alapjait a gyerekeknek. Az önállóság megteremtésében, a saját családi
életünk kialakításában utolérhetetlen lehetőséget kaptunk a
Gondviseléstől. Ennek az volt az ára, hogy nagyszülői segítségtől,
családtól és katolikus közösségünktől távol magunknak kellett minden
feladatot megoldani.</p>
<p>A finn nyelv ismeretének hiánya nagyon nyomasztó volt számomra az
első években. A hirtelen költözés miatt úgy kellett munkába állnom, hogy
mindössze néhány, papírra vetett sablon mondatból tudtam az órákon
gazdálkodni. Esténként ezért a szokványos teendőkhöz egy kis
nyelvtanulás is társult. Férjem, Robi is olyan kihívással találta magát
szembe, amelyre soha nem gondolt: ő vette át a „gyeses kismama"
szerepét, mivel kezdetben neki nem volt munkája. A főállású anyaság
elvesztése nem hagyott bennem semmilyen rossz emléket, mert a
gyereknevelés feladata családon belül maradt, és én magam is csak a
lehető legrövidebb időt töltöttem a zeneiskolában. A vidéki kisváros
ehhez sokkal kedvezőbb körülményeket biztosított, mint a budapesti
életforma. Minden karnyújtásnyi távolságban volt, így még szoptatni is
haza tudtam menni két fuvolaóra között. Vagy ha nem, akkor Robi
fagyasztott anyatejjel pótolta a szoptatást.</p>
<p>A külföldi tartózkodást eredetileg csak egy évre terveztük, de mivel a
munka és család között sikerült egyensúlyt teremteni, valamint a
környezet és az életkörülmények is nagyon kedvezőek voltak egy
kisgyermekes család számára, ezért hosszabbítottunk. Ennek az volt a
feltétele, hogy fuvolából és zenetanításból Helsinkiben is diplomát
kellett szereznem, amire természetesen készülni is kellett. A következő
évben megszületett Krisztián, és Robinak is akadt olyan szakmai
elfoglaltsága, amiért ugyan fizetést még nem kapott, de egyrészt
változatosságot biztosított a gyereknevelés mellett, másrészt azzal
kecsegtetett, hogy előbb-utóbb visszacserélhetjük a szülői pozíciókat a
hagyományos felállásra. A második kint töltött év után ért anyai
szerepemben a legnagyobb megpróbáltatás. Krisztiánnak szüksége lett egy
apró rutinműtétre, amit mi mindenképpen itthon, az ismert anyanyelvi
környezetben akartunk elvégeztetni. Ezért Robi hamarabb hazautazott a
két lurkóval. Amikor egy hónap múlva, nyáron újra találkoztunk,
Krisztián húsz hónaposan csak a fényképeken ismerte meg a mamát, engem
élőben néninek szólított, és csak Robi kezében volt hajlandó hosszabb
időt eltölteni.<br><img style="float: right;" src="http://talita.hu/images/Gerber-Zsofi2.JPG" alt="Gerber-Zsofi2" height="440" width="330"></p>
<p>Az áhított szerepcsere a dolgozó anya és a gyesen lévő kispapa között
sajnos még harmadik fiunk, Peti születésekor sem valósult meg. Három
gyerekkel már nagyon éreztük, hogy a kicsiknek (és az apjuknak is :-)
több anyai jelenlétre van szükségük, ezért a negyedik gyereknek már a
tervezésekor elhatároztuk, hogy akkor majd a teljes hároméves szülési
szabadságot otthon fogom tölteni, akár lesz Robinak állása, akár nem. A
Gondviselés ezt a tervet is támogatta. Kb. négy hónappal Márk születése
előtt Robival szerződést kötöttek az addig is végzett munkára. Az én
három otthon töltött évemből öt lett, mert két év múlva újabb kisöcsi
született, Dávid.</p>
<p>A finnországi tizenkét év alatt egyre jobban erősödött bennünk a
honvágy, hiányzott a család, a barátok, a közösség – annak ellenére,
hogy minden nyáron két hónapot itthon töltöttünk. Bár „lelki
feladatokat" találtunk a kinti magyarok körében, töltekezésre a saját
energiánkat kevésnek éreztük. A legközelebbi katolikus templom
Tampere-ben volt, 180 km-re tőlünk. Ide zarándokoltunk el minden
hónapban egyszer kocsival egy egész napos hittanórára az öt fiúval,
iskolással és pólyás babával, jeges utakon vagy szép tavaszi napsütésben
egyaránt. Egy másik hétvégén pedig az ottani lengyel pap jött hozzánk
házhoz misézni – a kb. 500 km-es „missziós körútja" részeként.<br>Véglegesen
semmiképpen nem akartunk kint maradni, ezért a gyerekek növekedésével a
magyar iskolai tananyagok követését is meg kellett oldanunk. Az otthoni
tanulás-tanítás nehézségei nem csak abban rejlettek, hogy a
fuvolatanári végzettségen felül a matek, magyar, történelem tanagyag
átadásának rejtelmeiben is el kellett mélyülni, hanem azért sem volt
egyszerű ez a feladat, mert a finn iskolarendszer követelményei sokkal
barátságosabbak, de egyben alacsonyabbak is voltak a magyarnál
(egyáltalán nem volt például szóbeli számonkérés). Az iskolába járással
és a finn környezetben eltöltött idő növekedésével a gyerekek egyre
erősebb finn kötődését sem tudtuk „kompenzálni". Nem akartuk, hogy a
kétnemzetűség finn túlsúlyba forduljon, ezért ismét át kellett adnunk a
kormánykereket az égieknek. Úgy költöztünk véglegesen haza
Finnországból, hogy mindent feladtunk, állást, lakást, biztonságot – és
itthon egyikünknek sem volt kilátásban semmi munkalehetőség. A
Gondviselés ejtőernyője azonban biztosan megtart, csak ki kell ugrani a
repülőből, hogy ezt megtapasztalhassuk. Én egy telefonos félreértés
nyomán kaptam egy félállást az egyik zeneiskolában úgy, hogy még nem is
terveztem a munkába állást. Robinak pedig az a vágya teljesült egy év
múlva, a Katolikus Rádió indulásakor, hogy egyházi intézménynél
helyezkedhessen el.<br><br><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://talita.hu/images/Gerber-Zsofi3.jpg" alt="Gerber-Zsofi3" height="267" width="400"></p>
<p>A budapesti nagycsaládos élet aztán egészen más hozzáállást követelt.
A rohanós tempó elég szokatlan volt: az iskolák távolsága, zeneórák,
szakkörök, sport a város különböző pontjain, amiket össze kellett
hangolni és a gyerekeket hozni-vinni – bizony hirtelen elég megterhelő
volt. A nagyszülők segítsége nélkül mindezt ilyen formában nem tudtuk
volna megvalósítani. Ők is tiszta szívvel és munkás kezekkel támogattak
abban, hogy a heti két délutánt a szakmámban tölthessem.</p>
<p>Néhány év múlva félig kényszerből, félig saját elhatározásból a
házunk bővítésébe kezdtünk. A régi tető mindenképpen teljes cserére
szorult, és hetünknek a meglévő tér is elég szűkös volt, ezért a
tetőteret beépítettük. A kiadások miatt szerettem volna délelőtti
kereseti lehetőséget találni. A zeneiskolában nem akartam egész állást
vállalni, mert akkor minden délután éppen akkor lettem volna távol
otthonról, amikor a gyerekek hazajönnek. Így családom biztatására ismét
iskolapadba ültem, és elvégeztem a dentálhigiénikus képzést. A
zeneiskola mellett nagy örömmel dolgozom ma is fogorvos testvérem és
sógorom rendelőjében.</p>
<p>Az építkezés és a tanulás évei alatt az anyai és szakmai hivatás
egyeztetése a fizikai megterhelésen túl komoly lelki vívódásokat is
okozott: bántott, hogy ezek miatt kevés idő jut a gyerekekre. De utólag –
látva a boldog családot magam körül – nem bánom, hogy így alakult, mert
a közösen átélt nehézségek is erősíthetik az összetartozást, ha
mellette közös családi élményekben is van részünk. A gyereknevelés öröme
semmihez sem fogható. Látni, hogy kiegyensúlyozott felnőtt lett
belőlük, érezni, hogy hálásak az értük végzett munkáért, hallani a
baráti viccelődésüket, megtapasztalni viszontszeretetüket, minden
nehézségért sokszorosan kárpótol.<br><br><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://talita.hu/images/Gerber-Zsofi4.jpg" alt="Gerber-Zsofi4" height="266" width="400"></p>
<p>Köszönöm a Talitának, hogy alkalmat adott erre a visszatekintésre.
Több évtized távlatából úgy érzem, hogy két olyan körülmény volt az
életemben, amely kiemelkedő segítséget jelentett a cikksorozat címét adó
anyai és dolgozó női szerep összehangolásában.<br>Az egyik, hogy a
döntéseimbe igyekeztem erősen bevonni a szerető Istent. Minél inkább
sikerült ezt megtenni, annál inkább éreztem az Ő túláradó viszonzását,
támogatását. Az Istenre való ráhangolódás talán az egyetlen biztosíték
nekem arra, hogy jól érezzem magam a bőrömben a nehéz feladatok között
is, és mindkét szerepet ajándékként fogadjam Tőle.<br><br>A másik
meghatározó körülmény az volt, hogy házasságunkban a személyesnek tűnő
célok sem csak a sajátjaink voltak, hanem Robival igyekeztünk
kölcsönösen támogatni egymást, magunkévá tenni a másik örömét és bánatát
is.<br><br>Robi szeretettel biztatja a férfiakat, hogy ha tehetik,
próbálják ki a főállású apaságot. A gyerekekkel töltött hosszabb idő és
osztatlan figyelem igen szép élményeket tartogat a férfiak számára is,
és mind a gyerekekkel való kapcsolatra, mind pedig a házastársak
egységére jó hatással van.<br><br></p>
<em></em></div>