<div dir="ltr"><div class="">
<h2 class=""> 
Anya, a dolgozó nő 5. – „Át kellett adnunk a kormánykereket az égieknek”
</h2>

<div class="">
2016. február 19. péntek, 05:33 | Írta: Gerber Zsófi<br><a href="http://talita.hu/index.php?option=com_content&amp;view=article&amp;id=2492:anya-a-dolgozo-n-5-at-kellett-adnunk-a-kormanykereket-az-egieknek&amp;catid=52:egyuett&amp;Itemid=79">http://talita.hu/index.php?option=com_content&amp;view=article&amp;id=2492:anya-a-dolgozo-n-5-at-kellett-adnunk-a-kormanykereket-az-egieknek&amp;catid=52:egyuett&amp;Itemid=79</a><br></div>
</div>

<p><strong><img style="float: left;" src="http://talita.hu/images/Gerber-Zsofi1.jpg" alt="Gerber-Zsofi1" height="164" width="245"><br>Nagy
 családban nőttem fel, sok kisebb-nagyobb testvér és unokatestvér vett 
körül. Szerettem gyerekekre vigyázni, és hamar kialakult bennem a vágy a
 saját gyerekek után. Később a pályaválasztás során is „megtaláltak&quot; a 
gyerekek, így lett a zeneszeretetből fuvolatanári végzettség.</strong></p>
<p> A házasság után természetes volt számomra, hogy minél hamarabb 
gyereket szeretnék. Az első ajándék öröme sajnos csak húsz hétig 
tartott, így vele majd csak odaát találkozhatunk. A veszteség érzése 
leírhatatlan volt, de szerencsére a vigasztalás sem váratott sokáig 
magára. Egy év múlva megszületett Marci.</p>
<p>Mivel minden időmet vele akartam tölteni, magától értetődő volt, hogy
 három évet otthon töltök gyesen. Saját lakásunk azonban nem volt, és 
sok kilátásunk sem egy önálló kuckóra. Így kilenc hónap után egy 
felajánlott finnországi állás nyomán újraterveztük az életünket. Egy 
hónap múlva már Helsinkitől 360 km-re északra találtam magamat egy 
kisváros zeneiskolájában, ahol finnül próbáltam magyarázni a fuvolázás 
alapjait a gyerekeknek. Az önállóság megteremtésében, a saját családi 
életünk kialakításában utolérhetetlen lehetőséget kaptunk a 
Gondviseléstől. Ennek az volt az ára, hogy nagyszülői segítségtől, 
családtól és katolikus közösségünktől távol magunknak kellett minden 
feladatot megoldani.</p>
<p>A finn nyelv ismeretének hiánya nagyon nyomasztó volt számomra az 
első években. A hirtelen költözés miatt úgy kellett munkába állnom, hogy
 mindössze néhány, papírra vetett sablon mondatból tudtam az órákon 
gazdálkodni. Esténként ezért a szokványos teendőkhöz egy kis 
nyelvtanulás is társult. Férjem, Robi is olyan kihívással találta magát 
szembe, amelyre soha nem gondolt: ő vette át a „gyeses kismama&quot; 
szerepét, mivel kezdetben neki nem volt munkája. A főállású anyaság 
elvesztése nem hagyott bennem semmilyen rossz emléket, mert a 
gyereknevelés feladata családon belül maradt, és én magam is csak a 
lehető legrövidebb időt töltöttem a zeneiskolában. A vidéki kisváros 
ehhez sokkal kedvezőbb körülményeket biztosított, mint a budapesti 
életforma. Minden karnyújtásnyi távolságban volt, így még szoptatni is 
haza tudtam menni két fuvolaóra között. Vagy ha nem, akkor Robi 
fagyasztott anyatejjel pótolta a szoptatást.</p>
<p>A külföldi tartózkodást eredetileg csak egy évre terveztük, de mivel a
 munka és család között sikerült egyensúlyt teremteni, valamint a 
környezet és az életkörülmények is nagyon kedvezőek voltak egy 
kisgyermekes család számára, ezért hosszabbítottunk. Ennek az volt a 
feltétele, hogy fuvolából és zenetanításból Helsinkiben is diplomát 
kellett szereznem, amire természetesen készülni is kellett. A következő 
évben megszületett Krisztián, és Robinak is akadt olyan szakmai 
elfoglaltsága, amiért ugyan fizetést még nem kapott, de egyrészt 
változatosságot biztosított a gyereknevelés mellett, másrészt azzal 
kecsegtetett, hogy előbb-utóbb visszacserélhetjük a szülői pozíciókat a 
hagyományos felállásra. A második kint töltött év után ért anyai 
szerepemben a legnagyobb megpróbáltatás. Krisztiánnak szüksége lett egy 
apró rutinműtétre, amit mi mindenképpen itthon, az ismert anyanyelvi 
környezetben akartunk elvégeztetni. Ezért Robi hamarabb hazautazott a 
két lurkóval. Amikor egy hónap múlva, nyáron újra találkoztunk, 
Krisztián húsz hónaposan csak a fényképeken ismerte meg a mamát, engem 
élőben néninek szólított, és csak Robi kezében volt hajlandó hosszabb 
időt eltölteni.<br><img style="float: right;" src="http://talita.hu/images/Gerber-Zsofi2.JPG" alt="Gerber-Zsofi2" height="440" width="330"></p>
<p>Az áhított szerepcsere a dolgozó anya és a gyesen lévő kispapa között
 sajnos még harmadik fiunk, Peti születésekor sem valósult meg. Három 
gyerekkel már nagyon éreztük, hogy a kicsiknek (és az apjuknak is :-) 
több anyai jelenlétre van szükségük, ezért a negyedik gyereknek már a 
tervezésekor elhatároztuk, hogy akkor majd a teljes hároméves szülési 
szabadságot otthon fogom tölteni, akár lesz Robinak állása, akár nem. A 
Gondviselés ezt a tervet is támogatta. Kb. négy hónappal Márk születése 
előtt Robival szerződést kötöttek az addig is végzett munkára. Az én 
három otthon töltött évemből öt lett, mert két év múlva újabb kisöcsi 
született, Dávid.</p>
<p>A finnországi tizenkét év alatt egyre jobban erősödött bennünk a 
honvágy, hiányzott a család, a barátok, a közösség – annak ellenére, 
hogy minden nyáron két hónapot itthon töltöttünk. Bár „lelki 
feladatokat&quot; találtunk a kinti magyarok körében, töltekezésre a saját 
energiánkat kevésnek éreztük. A legközelebbi katolikus templom 
Tampere-ben volt, 180 km-re tőlünk. Ide zarándokoltunk el minden 
hónapban egyszer kocsival egy egész napos hittanórára az öt fiúval, 
iskolással és pólyás babával, jeges utakon vagy szép tavaszi napsütésben
 egyaránt. Egy másik hétvégén pedig az ottani lengyel pap jött hozzánk 
házhoz misézni – a kb. 500 km-es „missziós körútja&quot; részeként.<br>Véglegesen
 semmiképpen nem akartunk kint maradni, ezért a gyerekek növekedésével a
 magyar iskolai tananyagok követését is meg kellett oldanunk. Az otthoni
 tanulás-tanítás nehézségei nem csak abban rejlettek, hogy a 
fuvolatanári végzettségen felül a matek, magyar, történelem tanagyag 
átadásának rejtelmeiben is el kellett mélyülni, hanem azért sem volt 
egyszerű ez a feladat, mert a finn iskolarendszer követelményei sokkal 
barátságosabbak, de egyben alacsonyabbak is voltak a magyarnál 
(egyáltalán nem volt például szóbeli számonkérés). Az iskolába járással 
és a finn környezetben eltöltött idő növekedésével a gyerekek egyre 
erősebb finn kötődését sem tudtuk „kompenzálni&quot;. Nem akartuk, hogy a 
kétnemzetűség finn túlsúlyba forduljon, ezért ismét át kellett adnunk a 
kormánykereket az égieknek. Úgy költöztünk véglegesen haza 
Finnországból, hogy mindent feladtunk, állást, lakást, biztonságot – és 
itthon egyikünknek sem volt kilátásban semmi munkalehetőség. A 
Gondviselés ejtőernyője azonban biztosan megtart, csak ki kell ugrani a 
repülőből, hogy ezt megtapasztalhassuk. Én egy telefonos félreértés 
nyomán kaptam egy félállást az egyik zeneiskolában úgy, hogy még nem is 
terveztem a munkába állást. Robinak pedig az a vágya teljesült egy év 
múlva, a Katolikus Rádió indulásakor, hogy egyházi intézménynél 
helyezkedhessen el.<br><br><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://talita.hu/images/Gerber-Zsofi3.jpg" alt="Gerber-Zsofi3" height="267" width="400"></p>
<p>A budapesti nagycsaládos élet aztán egészen más hozzáállást követelt.
 A rohanós tempó elég szokatlan volt: az iskolák távolsága, zeneórák, 
szakkörök, sport a város különböző pontjain, amiket össze kellett 
hangolni és a gyerekeket hozni-vinni – bizony hirtelen elég megterhelő 
volt. A nagyszülők segítsége nélkül mindezt ilyen formában nem tudtuk 
volna megvalósítani. Ők is tiszta szívvel és munkás kezekkel támogattak 
abban, hogy a heti két délutánt a szakmámban tölthessem.</p>
<p>Néhány év múlva félig kényszerből, félig saját elhatározásból a 
házunk bővítésébe kezdtünk. A régi tető mindenképpen teljes cserére 
szorult, és hetünknek a meglévő tér is elég szűkös volt, ezért a 
tetőteret beépítettük. A kiadások miatt szerettem volna délelőtti 
kereseti lehetőséget találni. A zeneiskolában nem akartam egész állást 
vállalni, mert akkor minden délután éppen akkor lettem volna távol 
otthonról, amikor a gyerekek hazajönnek. Így családom biztatására ismét 
iskolapadba ültem, és elvégeztem a dentálhigiénikus képzést. A 
zeneiskola mellett nagy örömmel dolgozom ma is fogorvos testvérem és 
sógorom rendelőjében.</p>
<p>Az építkezés és a tanulás évei alatt az anyai és szakmai hivatás 
egyeztetése a fizikai megterhelésen túl komoly lelki vívódásokat is 
okozott: bántott, hogy ezek miatt kevés idő jut a gyerekekre. De utólag –
 látva a boldog családot magam körül – nem bánom, hogy így alakult, mert
 a közösen átélt nehézségek is erősíthetik az összetartozást, ha 
mellette közös családi élményekben is van részünk. A gyereknevelés öröme
 semmihez sem fogható. Látni, hogy kiegyensúlyozott felnőtt lett 
belőlük, érezni, hogy hálásak az értük végzett munkáért, hallani a 
baráti viccelődésüket, megtapasztalni viszontszeretetüket, minden 
nehézségért sokszorosan kárpótol.<br><br><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://talita.hu/images/Gerber-Zsofi4.jpg" alt="Gerber-Zsofi4" height="266" width="400"></p>
<p>Köszönöm a Talitának, hogy alkalmat adott erre a visszatekintésre. 
Több évtized távlatából úgy érzem, hogy két olyan körülmény volt az 
életemben, amely kiemelkedő segítséget jelentett a cikksorozat címét adó
 anyai és dolgozó női szerep összehangolásában.<br>Az egyik, hogy a 
döntéseimbe igyekeztem erősen bevonni a szerető Istent. Minél inkább 
sikerült ezt megtenni, annál inkább éreztem az Ő túláradó viszonzását, 
támogatását. Az Istenre való ráhangolódás talán az egyetlen biztosíték 
nekem arra, hogy jól érezzem magam a bőrömben a nehéz feladatok között 
is, és mindkét szerepet ajándékként fogadjam Tőle.<br><br>A másik 
meghatározó körülmény az volt, hogy házasságunkban a személyesnek tűnő 
célok sem csak a sajátjaink voltak, hanem Robival igyekeztünk 
kölcsönösen támogatni egymást, magunkévá tenni a másik örömét és bánatát
 is.<br><br>Robi szeretettel biztatja a férfiakat, hogy ha tehetik, 
próbálják ki a főállású apaságot. A gyerekekkel töltött hosszabb idő és 
osztatlan figyelem igen szép élményeket tartogat a férfiak számára is, 
és mind a gyerekekkel való kapcsolatra, mind pedig a házastársak 
egységére jó hatással van.<br><br></p>
<em></em></div>