[Grem] Roma fpol - Aranypnt djas / Roma pldakpek sorozat
Emoke Greschik
greschem at gmail.com
2016. pr. 22., P, 16:52:40 CEST
Roma Példaképek
„Vágytam a túloldalra” – Jónás Tímea Aranypánt-díjas roma főápoló a
Mandinernek
<http://mandiner.hu/cikk/20160422_vagytam_a_tuloldalra_jonas_timea_interju_aranypant_dij>
2016. április 22. 12:05 | *Írta: Meszleny Zita*
„Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb
kihívásokkal akartam szembenézni” – mondja Jónás Tímea a Mandinernek. Ez
sikerült is neki. A romatelepről indulva pszichiátriai főápoló lett a
kiskorától kezdve mindig bizonyítani akaró cigány lányból. Ma a Nyírő Gyula
Kórház OPAI pszichiátriájának főápolóként 171 ágyra felügyel. A minap kapta
meg az Aranypánt-díjat, amit olyan hétköznapi roma hősök kaphatnak meg,
akiknek élete és munkássága példaértékű. Interjúnk.
*„Homlokomon két aranypánt van. Az egyik a cigányságom, a másik a
magyarságom.”* Bár az idézet eredetéről viták vannak, abban mindenki
egyetért, hogy Jónás Tímea méltán kapta meg az Aranypánt-díjat.
Az elismerést immár másodszorra ítélik oda olyan hétköznapi roma hősöknek,
akiknek munkássága mindenki számára példaértékű lehet. Jónás Tímea egész
életében büszkén viselte *„aranypántjait”*. A származása miatti
megkülönböztetések és nehézségek nem törték le, sőt megerősítették. Ahogy ő
fogalmaz: meg akarta mutatni, hogy attól még, hogy barna lány, van esze.
Jónás Tímeának a Nyírő Gyula Kórház OPAI egyes pszichiátriájának
főápolójaként ezt ma már nem kell bizonyítania. Ő mégsem elégszik meg
ennyivel. Épphogy átvette a díjat, vissza is tért a részlegére dolgozni,
hogy – már amennyire egy ilyen elismerés átvétele után lehetséges –
kizárhassa a külvilágot és a betegeivel foglalkozhasson. Mi is a
pszichiátria egyik irodájában értük őt utol.
***
*Távolról indult a története, amely az Aranypánt-díjhoz vezetett.*
Szabolcs megye egyik falujából származom, Tuzsérról. Romatelepen, azaz
cigánytelepen nevelkedtem egy hétgyermekes családban.
*Romatelep vagy cigánytelep? Számít a megnevezés? *
Sokan a roma szót használják, mert a cigány nem cseng ma olyan szépen. Azt
gondolom, ha valaki felvállalja a származását, akkor vállalnia kell a
cigány nevet is. Ez a szó nem lehet sértő, ha jó példa, jó ember áll
mögötte. Nekem sem az. Mindig nyíltan vállaltam, hogy cigány lány vagyok.
* Hogyan emlékszik vissza a telepi életre?*
Azt tanítják rólunk a tanórákon, hogy mi, cigányok nomád életmódot éltünk,
de nagyon összetartóak voltunk. Ez máig így van, ezt megtapasztaltam
kisgyermekként is a telepen. Hatalmas közösségben éltünk. Bölcs emberek
tanítottak minket esténként a tűz körül. Folyton ott ültem közöttük, ittam
a szavaikat, minden új dolog érdekelt. Sokat köszönhetek nekik, de hamar
éreztem, nem szabad a telepen maradnom, mert ott nincs jövőm.
*Már kisgyermekként érezte, hogy el kell onnan mennie?*
Akkor fogalmazódott ez meg bennem, amikor a faluból lejött a telepre az
iskola egyik tanára. Minden szülőt felkeresett, akinek ősztől tankötelessé
vált a gyermeke. Hozzánk is eljött. Nagyon megörültem, hogy végre
megtanulhatok írni-olvasni, azonnal rohanni akartam az iskolába.
Elszomorodtam, amikor megtudtam, szeptemberig várnom kell.
*Azt kapta az iskolától, amit remélt?*
A falunkban szegregálva folyt az oktatás. Az egyik teremben tanultak a
cigány gyerekek, a másikban a magyarok. A barna bőrűek nem is érintkeztek a
fehérekkel. Külön bejáratunk volt, még az udvaron sem találkozhattunk. A
két osztályt csak egy apró ablak kötötte össze, azon keresztül kaptuk a
reggelit, az ebédet. Csak olyankor láthattunk át a másik oldalra, amikor
ezt az ablakot elhúzták. Vágytam a túloldalra, mivel ott zsivaj és vidámság
volt. Nálunk csend és rend uralkodott. Noha a tanáraink nagyon rendesen
bántak velünk, éreztem, a másik oldalon egy jobb világ van. Hat-hét évesen
még nem tudtam, mit jelent a szegregáció; csak azt tudtam, a roma osztályba
kell járnom, pedig a másikhoz szeretnék tartozni.
*Volt erre lehetőség?*
Azt mondták, ha jól tanulok, átkerülhetek. Tanultam hát becsületesen.
Negyedikben át is tettek a vegyes osztályba, ahova azok a romák járhattak
együtt a magyarokkal, akik tudtak integrálódni.
*A vegyes osztályban megszűnt a megkülönböztetés?*
A nyolcvanas éveket írtuk. Akkoriban nem szívesen barátkoztak a magyar
gyerekek a telepiekkel. Amikor a tanár odaültetett egy magyar kislány
mellé, másnap már az üres pad fogadott. A lány elült mellőlem, mert az
anyukája megtiltotta neki, hogy cigánygyerek mellé üljön.
*Csalódás volt ezt látni azután, hogy évekig közéjük vágyott?*
Nem foglalkoztam vele. Meg akartam mutatni, hogy attól még, hogy barna lány
vagyok, van eszem. Az akkori osztályfőnököm, Révész Lászlóné – nekem Ildikó
néni – a szárnyai alá vett. Szavalóversenyekre vitt. Amikor először mentem,
az utolsó pillanatig nem is mertem szólni a szüleimnek, hogy
kiválasztottak. Amikor mégis elmondtam nekik, anyukám szomorúan kérdezte,
hogy hát miben is mennék, hiszen ruhám sincs. Végül egy fehér szakadt ing
volt rajtam apró szoknyával, és egy nagy gumicsizma. Borzasztó volt.
Anyukám két copfot csinált nekem, hogy valahogy kompenzálja az öltözetemet.
Ott álltam a többi csinos kislány között a csizmácskámban, de nem bántam.
Büszkén feszíttettem közöttük. Úgy gondoltam: bánom is én, hogy nézek, ki,
akkor is megmutatom, hogy el tudok mondani egy verset. Első lettem.
Onnantól rengeteg versenyre jártam.
*Mégsem az irodalommal foglalkozik. Miért fordult az egészségügy felé?*
Kiskoromban sokat betegeskedtem, tüdőgyulladásos voltam. Gyakran vittek
kórházba. Beleszerettem az ottani tisztaságba, a gyógyszerek illatába, a
fehér köpenybe. Elképzeltem, hogyan fogok virítani a barna bőrömmel a fehér
köpenyben. Nem volt kérdés, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni.
*„Azt mondták, ha jól tanulok, átkerülhetek. Tanultam hát becsületesen.”*
* Mi motiválta, hogy ilyen bátor terveket szőjön?*
A tudásvágy és a környezet. Hajtanom kellett, hogy kitörhessek. Hogy
érthetőbb legyen, elmesélek egy mozzanatot az életünkből. A telepen
senkiknek nem volt fürdőszobája. Kint a szabadban pokrócokon ülve,
lavórokból mosdottunk. Fürdőszobát akkor láttam először, amikor egyszer
anyukám bevitt magával a munkahelyére. Úgy izgultam már reggel, amikor azt
mondta, elvisz a munkásfürdőbe is, ahol zuhanyozhatok. Máig emlékszem,
mekkora élmény volt ott állni, miközben felülről jött rám a víz. Elöntött a
büszkeség, hogy már azt is tudom, hogyan kell zuhanyozni.
* A családját is hasonlóan hajtotta a kitörés vágya?*
Apukám vasutas volt, anyukám váltótisztító. Rengeteget dolgoztak. Annyit,
hogy félre is tudtak tenni, ám erről nem meséltek soha senkinek. Ötödikes
voltam, amikor egyszer a nővérem azzal a hírrel jött értem az iskolába,
hogy nem lakunk többé a telepen. Aznap már az új otthonunkba mentünk haza.
Ez egy aprócska piros ház volt egyetlen szobával és két ággyal. Egyikben
aludt az öt lány, a másikban a két fiú. Ám a szüleim nem elégedtek meg
ezzel. Addig gazdálkodtak, addig takarékoskodtak, míg ugyan ezen a portán
építkezni is tudtunk. Na, annak a háznak már három szobája volt. Máig a
szüleim a példaképeim. Megtanultam tőlük a rend, a takarékosság
fontosságát; és azt, hogy mindig tűzzünk ki kis célokat magunk elé,
amelyekért érdemes küzdenünk, hogy mindig akarjunk jobbak lenni. Ők
motiválnak, és az elsők, akiket felhívok, ha bármilyen siker ér.
*Nehéz volt otthagyni őket?*
Miután kitűnőre érettségiztem, jelentkeztem a budapesti
Batthyány–Strattmann László Szakképző Iskolába, hogy ápolónak tanulhassak.
Amikor otthon elmondtam, hogy a fővárosba megyek, egyszerre láttam anyukám
arcán a büszkeséget és az aggódást. De látta, hogy hajthatatlan vagyok, így
elengedett. Az osztályfőnököm pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott: még
fogunk hallani rólad. Ő megjósolta…
*Innentől könnyen ment minden?*
Nem. A második évtől a szüleim nem tudták tovább finanszírozni a
tanulmányaimat, így dolgozni kezdtem. Az egyik tanárom segédápolói állást
ajánlott a Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetem oktató kórházában. A
Farmakológián kezdtem, ám lassan a többi részleg munkájába is bevonódtam.
Megtanultam vért venni, infúziót bekötni, mindent, amit egy ápolónak tudnia
kell. Amikor azonban bezárt a részlegem, egy napig sem akartam munka nélkül
maradni, bejöttem hát a Nyírő Gyula Kórházba. Megmutattam a szakápolói
bizonyítványomat, amely akkoriban olyan sokat ért, hogy egyet kérdezték
tőlem: hol szeretnék dolgozni. Mivel korábban is belgyógyászaton dolgoztam,
itt is azt választottam.
* Ma mégis a pszichiátrián dolgozik.*
Egy idő után kevés lett nekem a belgyógyászat. Ekkor hallottam a
pszichiátriáról, ahol nem csak a testet, a lelket is gyógyítani kell. Meg
akartam érteni ezt a területet is, hát átjelentkeztem. A Központ
szubintenzív, azaz a figyelő részlegre kértem magam. Ide azok a betegek
kerülnek, akik veszélyt jelentenek nem csak önmagukra, hanem a társadalom
bármely tagja számára.
*Ez a pszichiátria legnehezebb része. Bírja?*
Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb
kihívásokkal akartam szembenézni. Amikor először beléptem a Szubintenzívre,
azonnal tudtam, itt akarok dolgozni.
*Mi fogta meg benne?*
Ezeket az embereket sokszor stigmatizálják. Én tudom, milyen
megbélyegzettnek lenni, így maximálisan együtt tudok érezni a betegeimmel.
Az empátia fontos ahhoz, hogy tudjunk, hogyan közeledjünk a betegeinkhez,
megértsük, mi zajlik bennük és ezáltal tudjunk segíteni rajtuk.
*„Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb
kihívásokkal akartam szembenézni.”*
*Az itteni munkájával is hamar kitűnt.*
Tizenkét órás nővérként kezdtem, de nem sok idő telt el, és az intenzív
részleg vezetője lettem. Ma az egyes pszichiátria főápolójaként 171 ágyért
felelek.
*Ha ilyen sikeres volt, miért ült vissza az iskolapadba?*
Mert az volt az álmom, hogy diplomát szerezzek. Jelentkeztem tehát a
Semmelweis Egyetemre. Ekkor már nem volt olyan könnyű az életem. Napközben
dolgoztam, este a családommal voltam, éjszaka pedig tanultam.
*Hogy tud ennyi mindent egyszerre szívvel lélekkel csinálni?*
Minden szervezés kérdése. Mondjuk a szórakozás nálam szóba sem jött soha.
Ha éppen nincs feladatom, leülök egy jó könyvet olvasni. Inkább legyen száz
tudomány, mint egy buli.
*Valamikor azért csak pihen?*
Nem jellemző rám. Annyi cél lebeg előttem, annyi feladat vár még rám. Ezek
éltetnek engem. Ha mégis akad egy szusszanásnyi időm, azt a családommal
töltöm. Tizenhat éve élek boldog kapcsolatban a férjemmel, és van egy
gyönyörű tizennégy éves lányom. aki nyolc éve kitűnő. Orvosnak készül.
*Akkor a lányát is ösztönzi a példája?*
A díjátadó után azt mondta, én vagyok számára a legnagyobb motiváció. De
nem csak őt, hanem nagyon sok fiatalt szeretnék segíteni azzal, hogy
megmutatom nekik, nagyon mélyről is el lehet indulni és ki lehet törni,
csak meg kell találni a megfelelő utat és azokat a személyeket, akikbe
lehet kapaszkodni.
*Kik ezek az emberek?*
Elsősorban a pedagógusok. Ők nagyon sokat tudnak tenni a cigányság sorsának
jobbá tételéért. Ha felismerik a roma tehetségeket és felkarolják őket,
akár azt is elérhetik, hogy ezek a diákok középiskolába mehessenek, szakmát
szerezhessenek. Mi, cigányok, ennél lejjebb már nem adhatjuk.
*A mai gyerekeknek ez könnyebb, mint a nyolcvanas években volt?*
A szegregáció ma már jóval kevésbé látványos. Eltűntek a kis ablakok. A mai
gyerekeknek más kihívásokkal kell szembenézniük, ám rájuk is nagy küzdelmek
várnak, ha ki akarnak törni. Ráadásul szomorúan tapasztalom, mennyire
csökken a szemükben a könyvek értéke. Ez nehezíti a dolgukat. Hiszen csak
úgy tudunk előrébb lépni, ha könyvet veszünk a kezünkbe. A tudás olyan
hatalom, amelyet nem tudnak elvenni tőlünk, így arra bátran építkezhetünk.
*A gyerekkori szegregáció kitörölhetetlen emlék maradt?*
Van azért kisebbségi érzés bennem, mert kiskoromban senki sem mondta, hogy
attól még, mert barna bőrűnek születtem, értékes és egyenlő vagyok. Ezt
sosem fogom tudni levetkőzni. Ugyanakkor ma már nem bánom, hogy akkor és
ott, Tuzséron szegregálva voltunk. Ez adott erőt ahhoz, hogy változtatni
akarjak. Ha nem így lett volna, valószínűleg most nem beszélgetnénk itt.
Kellettek a nehézségek, hogy megvívhassam a saját harcaimat. Sosem nyugszik
meg a lelkem, egy-egy akadály leküzdése után a következő feladatra
koncentrálok. Csak úgy lehet sikeres az ember, ha mindig vannak kitűzött
céljai, amelyeket el akar élni. Ahogy a jó pap, én is holtomig fogok
tanulni és küzdeni. Nem állok meg itt csak azért, mert megnyertem ez a
díjat. Nem szabad megelégednünk, mert akkor megtorpanunk és nem fejlődünk
tovább. Hiszem, hogy a díj által újabb feladatot kaptam: hogy fejlődésre
biztassak másokat.
*Fotók: Meszleny Anna*
<http://kettosmerce.blog.hu/2016/04/19/ne_huzzatok_hasznot_kulka_janos_betegsegebol?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201604>
<http://konyves.blog.hu/2016/04/20/2016-tol_a_kamaszokhoz_is_szol_a_szivunk_rajta?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201604>
<http://menetszel2016.blog.hu/2016/04/12/ahogyan_meg_nem_lattam?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201604>
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20160422/38c38bc6/attachment.html
Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl