<div dir="ltr"><ul id="submenu"></ul>
<span></span>
<div id="main">
<div id="contents">
<div class="">
<div id="article">
<div class="">
<div class=""><img src="http://mandiner.hu/attachment/0161/160760_jonas_timea4.jpg" alt="" title=""><div class="">Roma Példaképek</div></div> <div class=""><a href="http://mandiner.hu/cikk/20160422_vagytam_a_tuloldalra_jonas_timea_interju_aranypant_dij">„Vágytam a túloldalra” – Jónás Tímea Aranypánt-díjas roma főápoló a Mandinernek</a></div><br><div class="">
<div>2016. április 22. 12:05 | <b>Írta: Meszleny Zita</b> </div>
<div>
<div class=""><span style="vertical-align:bottom;width:400px;height:20px"></span></div>
</div>
<div style="margin-top:3px">
</div>
</div>
<p class="">
„Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a
legnagyobb kihívásokkal akartam szembenézni” – mondja Jónás Tímea a
Mandinernek. Ez sikerült is neki. A romatelepről indulva pszichiátriai
főápoló lett a kiskorától kezdve mindig bizonyítani akaró cigány
lányból. Ma a Nyírő Gyula Kórház OPAI pszichiátriájának főápolóként 171
ágyra felügyel. A minap kapta meg az Aranypánt-díjat, amit olyan
hétköznapi roma hősök kaphatnak meg, akiknek élete és munkássága
példaértékű. Interjúnk.
</p>
<div class="" id="articleBillboard">
</div>
<div class="">
<p><em>„Homlokomon két aranypánt van. Az egyik a cigányságom, a másik a magyarságom.”</em> Bár az idézet eredetéről viták vannak, abban mindenki egyetért, hogy Jónás Tímea méltán kapta meg az Aranypánt-díjat.<img src="http://mandiner.hu/images/ga1.gif" id="ga1" class=""></p><p>Az
elismerést immár másodszorra ítélik oda olyan hétköznapi roma hősöknek,
akiknek munkássága mindenki számára példaértékű lehet. Jónás Tímea
egész életében büszkén viselte <em>„aranypántjait”</em>. A származása
miatti megkülönböztetések és nehézségek nem törték le, sőt
megerősítették. Ahogy ő fogalmaz: meg akarta mutatni, hogy attól még,
hogy barna lány, van esze.<img src="http://mandiner.hu/images/ga2.gif" id="ga2" class=""></p><p>Jónás
Tímeának a Nyírő Gyula Kórház OPAI egyes pszichiátriájának
főápolójaként ezt ma már nem kell bizonyítania. Ő mégsem elégszik meg
ennyivel. Épphogy átvette a díjat, vissza is tért a részlegére dolgozni,
hogy – már amennyire egy ilyen elismerés átvétele után lehetséges –
kizárhassa a külvilágot és a betegeivel foglalkozhasson. Mi is a
pszichiátria egyik irodájában értük őt utol.</p><p style="text-align:center">***</p><p><strong>Távolról indult a története, amely az Aranypánt-díjhoz vezetett.</strong></p><p>Szabolcs megye egyik falujából származom, Tuzsérról. Romatelepen, azaz cigánytelepen nevelkedtem egy hétgyermekes családban.</p><p><strong>Romatelep vagy cigánytelep? Számít a megnevezés? </strong></p><p>Sokan
a roma szót használják, mert a cigány nem cseng ma olyan szépen. Azt
gondolom, ha valaki felvállalja a származását, akkor vállalnia kell a
cigány nevet is. Ez a szó nem lehet sértő, ha jó példa, jó ember áll
mögötte. Nekem sem az. Mindig nyíltan vállaltam, hogy cigány lány
vagyok.<strong> </strong></p><p><strong> Hogyan emlékszik vissza a telepi életre?</strong></p><p>Azt
tanítják rólunk a tanórákon, hogy mi, cigányok nomád életmódot éltünk,
de nagyon összetartóak voltunk. Ez máig így van, ezt megtapasztaltam
kisgyermekként is a telepen. Hatalmas közösségben éltünk. Bölcs emberek
tanítottak minket esténként a tűz körül. Folyton ott ültem közöttük,
ittam a szavaikat, minden új dolog érdekelt. Sokat köszönhetek nekik, de
hamar éreztem, nem szabad a telepen maradnom, mert ott nincs jövőm.</p><p><strong>Már kisgyermekként érezte, hogy el kell onnan mennie?</strong></p><p>Akkor
fogalmazódott ez meg bennem, amikor a faluból lejött a telepre az
iskola egyik tanára. Minden szülőt felkeresett, akinek ősztől
tankötelessé vált a gyermeke. Hozzánk is eljött. Nagyon megörültem, hogy
végre megtanulhatok írni-olvasni, azonnal rohanni akartam az iskolába.
Elszomorodtam, amikor megtudtam, szeptemberig várnom kell.</p><p><strong>Azt kapta az iskolától, amit remélt?</strong></p><p>A
falunkban szegregálva folyt az oktatás. Az egyik teremben tanultak a
cigány gyerekek, a másikban a magyarok. A barna bőrűek nem is
érintkeztek a fehérekkel. Külön bejáratunk volt, még az udvaron sem
találkozhattunk. A két osztályt csak egy apró ablak kötötte össze, azon
keresztül kaptuk a reggelit, az ebédet. Csak olyankor láthattunk át a
másik oldalra, amikor ezt az ablakot elhúzták. Vágytam a túloldalra,
mivel ott zsivaj és vidámság volt. Nálunk csend és rend uralkodott.
Noha a tanáraink nagyon rendesen bántak velünk, éreztem, a másik oldalon
egy jobb világ van. Hat-hét évesen még nem tudtam, mit jelent a
szegregáció; csak azt tudtam, a roma osztályba kell járnom, pedig a
másikhoz szeretnék tartozni.</p><p><strong>Volt erre lehetőség?</strong></p><p>Azt
mondták, ha jól tanulok, átkerülhetek. Tanultam hát becsületesen.
Negyedikben át is tettek a vegyes osztályba, ahova azok a romák
járhattak együtt a magyarokkal, akik tudtak integrálódni.</p><p><strong>A vegyes osztályban megszűnt a megkülönböztetés?</strong></p><p>A
nyolcvanas éveket írtuk. Akkoriban nem szívesen barátkoztak a magyar
gyerekek a telepiekkel. Amikor a tanár odaültetett egy magyar kislány
mellé, másnap már az üres pad fogadott. A lány elült mellőlem, mert az
anyukája megtiltotta neki, hogy cigánygyerek mellé üljön.</p><p><strong>Csalódás volt ezt látni azután, hogy évekig közéjük vágyott?</strong></p><p>Nem
foglalkoztam vele. Meg akartam mutatni, hogy attól még, hogy barna
lány vagyok, van eszem. Az akkori osztályfőnököm, Révész Lászlóné –
nekem Ildikó néni – a szárnyai alá vett. Szavalóversenyekre vitt. Amikor
először mentem, az utolsó pillanatig nem is mertem szólni a szüleimnek,
hogy kiválasztottak. Amikor mégis elmondtam nekik, anyukám szomorúan
kérdezte, hogy hát miben is mennék, hiszen ruhám sincs. Végül egy fehér
szakadt ing volt rajtam apró szoknyával, és egy nagy gumicsizma.
Borzasztó volt. Anyukám két copfot csinált nekem, hogy valahogy
kompenzálja az öltözetemet. Ott álltam a többi csinos kislány között a
csizmácskámban, de nem bántam. Büszkén feszíttettem közöttük. Úgy
gondoltam: bánom is én, hogy nézek, ki, akkor is megmutatom, hogy el
tudok mondani egy verset. Első lettem. Onnantól rengeteg versenyre
jártam.</p><p><strong>Mégsem az irodalommal foglalkozik. Miért fordult az egészségügy felé?</strong></p><p>Kiskoromban
sokat betegeskedtem, tüdőgyulladásos voltam. Gyakran vittek kórházba.
Beleszerettem az ottani tisztaságba, a gyógyszerek illatába, a fehér
köpenybe. Elképzeltem, hogyan fogok virítani a barna bőrömmel a fehér
köpenyben. Nem volt kérdés, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni.</p><p style="text-align:center"><img src="http://mandiner.hu/gallery/2016/Jonas_Timea%281%29.jpg" alt="" height="379" width="560"></p><p style="text-align:center"><strong><em>„<span style="text-align:start">Azt mondták, ha jól tanulok, átkerülhetek. Tanultam hát becsületesen.</span>”</em></strong></p><p> </p><p><strong> Mi motiválta, hogy ilyen bátor terveket szőjön?</strong></p><p>A
tudásvágy és a környezet. Hajtanom kellett, hogy kitörhessek. Hogy
érthetőbb legyen, elmesélek egy mozzanatot az életünkből. A telepen
senkiknek nem volt fürdőszobája. Kint a szabadban pokrócokon ülve,
lavórokból mosdottunk. Fürdőszobát akkor láttam először, amikor egyszer
anyukám bevitt magával a munkahelyére. Úgy izgultam már reggel, amikor
azt mondta, elvisz a munkásfürdőbe is, ahol zuhanyozhatok. Máig
emlékszem, mekkora élmény volt ott állni, miközben felülről jött rám a
víz. Elöntött a büszkeség, hogy már azt is tudom, hogyan kell
zuhanyozni.<strong> </strong></p><p><strong> A családját is hasonlóan hajtotta a kitörés vágya?</strong></p><p>Apukám
vasutas volt, anyukám váltótisztító. Rengeteget dolgoztak. Annyit, hogy
félre is tudtak tenni, ám erről nem meséltek soha senkinek. Ötödikes
voltam, amikor egyszer a nővérem azzal a hírrel jött értem az iskolába,
hogy nem lakunk többé a telepen. Aznap már az új otthonunkba mentünk
haza. Ez egy aprócska piros ház volt egyetlen szobával és két ággyal.
Egyikben aludt az öt lány, a másikban a két fiú. Ám a szüleim nem
elégedtek meg ezzel. Addig gazdálkodtak, addig takarékoskodtak, míg
ugyan ezen a portán építkezni is tudtunk. Na, annak a háznak már három
szobája volt. Máig a szüleim a példaképeim. Megtanultam tőlük a rend, a
takarékosság fontosságát; és azt, hogy mindig tűzzünk ki kis célokat
magunk elé, amelyekért érdemes küzdenünk, hogy mindig akarjunk jobbak
lenni. Ők motiválnak, és az elsők, akiket felhívok, ha bármilyen siker
ér.</p><p><strong>Nehéz volt otthagyni őket?</strong></p><p>Miután
kitűnőre érettségiztem, jelentkeztem a budapesti Batthyány–Strattmann
László Szakképző Iskolába, hogy ápolónak tanulhassak. Amikor otthon
elmondtam, hogy a fővárosba megyek, egyszerre láttam anyukám arcán a
büszkeséget és az aggódást. De látta, hogy hajthatatlan vagyok, így
elengedett. Az osztályfőnököm pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott: még
fogunk hallani rólad. Ő megjósolta…</p><p><strong>Innentől könnyen ment minden?</strong></p><p>Nem.
A második évtől a szüleim nem tudták tovább finanszírozni a
tanulmányaimat, így dolgozni kezdtem. Az egyik tanárom segédápolói
állást ajánlott a Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetem oktató
kórházában. A Farmakológián kezdtem, ám lassan a többi részleg munkájába
is bevonódtam. Megtanultam vért venni, infúziót bekötni, mindent, amit
egy ápolónak tudnia kell. Amikor azonban bezárt a részlegem, egy napig
sem akartam munka nélkül maradni, bejöttem hát a Nyírő Gyula Kórházba.
Megmutattam a szakápolói bizonyítványomat, amely akkoriban olyan sokat
ért, hogy egyet kérdezték tőlem: hol szeretnék dolgozni. Mivel korábban
is belgyógyászaton dolgoztam, itt is azt választottam.<strong> </strong></p><p><strong> Ma mégis a pszichiátrián dolgozik.</strong></p><p>Egy
idő után kevés lett nekem a belgyógyászat. Ekkor hallottam a
pszichiátriáról, ahol nem csak a testet, a lelket is gyógyítani kell.
Meg akartam érteni ezt a területet is, hát átjelentkeztem. A Központ
szubintenzív, azaz a figyelő részlegre kértem magam. Ide azok a betegek
kerülnek, akik veszélyt jelentenek nem csak önmagukra, hanem a
társadalom bármely tagja számára.</p><p><strong>Ez a pszichiátria legnehezebb része. Bírja?</strong></p><p>Mindig
a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb kihívásokkal
akartam szembenézni. Amikor először beléptem a Szubintenzívre, azonnal
tudtam, itt akarok dolgozni.</p><p><strong>Mi fogta meg benne?</strong></p><p>Ezeket
az embereket sokszor stigmatizálják. Én tudom, milyen megbélyegzettnek
lenni, így maximálisan együtt tudok érezni a betegeimmel. Az empátia
fontos ahhoz, hogy tudjunk, hogyan közeledjünk a betegeinkhez,
megértsük, mi zajlik bennük és ezáltal tudjunk segíteni rajtuk.</p><p style="text-align:center"><img src="http://mandiner.hu/gallery/2016/Jonas_Timea1.jpg" alt="" height="379" width="560"></p><p style="text-align:center"><strong><em>„<span style="text-align:start">Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb kihívásokkal akartam szembenézni.</span>”</em></strong></p><p> </p><p><strong>Az itteni munkájával is hamar kitűnt.</strong></p><p>Tizenkét
órás nővérként kezdtem, de nem sok idő telt el, és az intenzív részleg
vezetője lettem. Ma az egyes pszichiátria főápolójaként 171 ágyért
felelek.</p><p><strong>Ha ilyen sikeres volt, miért ült vissza az iskolapadba?</strong></p><p>Mert
az volt az álmom, hogy diplomát szerezzek. Jelentkeztem tehát a
Semmelweis Egyetemre. Ekkor már nem volt olyan könnyű az életem.
Napközben dolgoztam, este a családommal voltam, éjszaka pedig tanultam.</p><p><strong>Hogy tud ennyi mindent egyszerre szívvel lélekkel csinálni?</strong></p><p>Minden
szervezés kérdése. Mondjuk a szórakozás nálam szóba sem jött soha. Ha
éppen nincs feladatom, leülök egy jó könyvet olvasni. Inkább legyen száz
tudomány, mint egy buli.</p><p><strong>Valamikor azért csak pihen?</strong></p><p>Nem
jellemző rám. Annyi cél lebeg előttem, annyi feladat vár még rám. Ezek
éltetnek engem. Ha mégis akad egy szusszanásnyi időm, azt a családommal
töltöm. Tizenhat éve élek boldog kapcsolatban a férjemmel, és van egy
gyönyörű tizennégy éves lányom. aki nyolc éve kitűnő. Orvosnak készül.</p><p><strong>Akkor a lányát is ösztönzi a példája?</strong></p><p>A
díjátadó után azt mondta, én vagyok számára a legnagyobb motiváció. De
nem csak őt, hanem nagyon sok fiatalt szeretnék segíteni azzal, hogy
megmutatom nekik, nagyon mélyről is el lehet indulni és ki lehet törni,
csak meg kell találni a megfelelő utat és azokat a személyeket, akikbe
lehet kapaszkodni.</p><p><strong>Kik ezek az emberek?</strong></p><p>Elsősorban
a pedagógusok. Ők nagyon sokat tudnak tenni a cigányság sorsának jobbá
tételéért. Ha felismerik a roma tehetségeket és felkarolják őket, akár
azt is elérhetik, hogy ezek a diákok középiskolába mehessenek, szakmát
szerezhessenek. Mi, cigányok, ennél lejjebb már nem adhatjuk.</p><p><strong>A mai gyerekeknek ez könnyebb, mint a nyolcvanas években volt?</strong></p><p>A
szegregáció ma már jóval kevésbé látványos. Eltűntek a kis ablakok. A
mai gyerekeknek más kihívásokkal kell szembenézniük, ám rájuk is nagy
küzdelmek várnak, ha ki akarnak törni. Ráadásul szomorúan tapasztalom,
mennyire csökken a szemükben a könyvek értéke. Ez nehezíti a dolgukat.
Hiszen csak úgy tudunk előrébb lépni, ha könyvet veszünk a kezünkbe. A
tudás olyan hatalom, amelyet nem tudnak elvenni tőlünk, így arra bátran
építkezhetünk.</p><p><strong>A gyerekkori szegregáció kitörölhetetlen emlék maradt?</strong></p><p>Van
azért kisebbségi érzés bennem, mert kiskoromban senki sem mondta, hogy
attól még, mert barna bőrűnek születtem, értékes és egyenlő vagyok. Ezt
sosem fogom tudni levetkőzni. Ugyanakkor ma már nem bánom, hogy akkor és
ott, Tuzséron szegregálva voltunk. Ez adott erőt ahhoz, hogy
változtatni akarjak. Ha nem így lett volna, valószínűleg most nem
beszélgetnénk itt. Kellettek a nehézségek, hogy megvívhassam a saját
harcaimat. Sosem nyugszik meg a lelkem, egy-egy akadály leküzdése után a
következő feladatra koncentrálok. Csak úgy lehet sikeres az ember, ha
mindig vannak kitűzött céljai, amelyeket el akar élni. Ahogy a jó pap,
én is holtomig fogok tanulni és küzdeni. Nem állok meg itt csak azért,
mert megnyertem ez a díjat. Nem szabad megelégednünk, mert akkor
megtorpanunk és nem fejlődünk tovább. Hiszem, hogy a díj által újabb
feladatot kaptam: hogy fejlődésre biztassak másokat.</p><p> </p><p><em>Fotók: Meszleny Anna</em></p><p style="text-align:center"></p></div></div></div></div></div></div><div id="main"><div id="contents"><div id="sidebar"><div style="display:block;float:left"><a class="" id="cart3467" href="http://kettosmerce.blog.hu/2016/04/19/ne_huzzatok_hasznot_kulka_janos_betegsegebol?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201604" target="_blank"><span class=""></span></a><a class="" id="cart3471" href="http://konyves.blog.hu/2016/04/20/2016-tol_a_kamaszokhoz_is_szol_a_szivunk_rajta?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201604" target="_blank"><span class=""></span></a><a class="" id="cart3479" href="http://menetszel2016.blog.hu/2016/04/12/ahogyan_meg_nem_lattam?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201604" target="_blank"><span class=""><br></span></a></div>
<div style="display:block;float:left;width:0px;height:600px">
<div id="SkyScraper">
</div></div>
</div>
</div>
</div>
</div>