[Grem] Keresztény kurzus

[KEA]

Keresztény kurzus

Mozgástér blog -- 2015.10.05.
http://mozgasterblog.hu/blog/kereszteny_kurzus


 Meglepően sok lett hirtelen a kereszténység-szakértő. Különös
ismertetőjegyük, hogy többségük nem keresztény, nem is szereti túlzottan
sem a kereszténységet, sem a keresztényeket, ám azonnal a Tanítóhivatal
helyébe lép, ha valamiféle visszásságot lát a keresztények viselkedésében.

A kereszténység tök jó lenne, ha olyan lenne, ahogy ezek a felkent
szakértők látni szeretnék.

„ A kereszténység egyik legfőbb alaptétele az Isten- és emberszeretet.
Mivel Isten az embert a saját képmására teremtette, ezért az egyik
embernek úgy kell tekintenie a másik emberre, mintha az maga az Isten
volna.” – írja az egyik teológus-professzor, és ezt a bravúrt nehezen
lehetett volna előre látni. Ha nem is nyúlunk sem a Szentíráshoz, sem az
egyházi értelmezéshez, akkor is nehezen követhető, hogy a puszta
formális logika alapján hogyan következik az első állításból a második.
Ilyenkor az az érzésünk, hogy egy egészen más vallás hittételét írta le
a szakértő, nem a kereszténységét. Utóbbi esetében ez a kijelentés kissé
blaszfém volna.

Teológus-szakértőink a keresztény vallással, történelemmel, hagyománnyal
kapcsolatos mérhetetlen tudatlanságukat elképesztő magabiztossággal
párosítják. Kezdjük mindjárt azzal, hogy e szakértők általános képe a
keresztényekről a birkanyájat mutatja, amely kritikátlanul és
gondolkodás nélkül követi az egyházfőt, illetve egyházának tanítását. A
keresztény nem gondolkodik, mert nem tud, és a gondolkodáshiányból
fakadó vákuumot vakhittel tölti meg. Majd, amikor véletlenül valamely
közéleti megszólalásában egyetért a pápával a szakértő, épp ezt kéri
számon a keresztényeken, magyarul: miért nem követi kritikátlanul és
gondolkodás nélkül a pápát.

Tartsunk akkor keresztény kisokost kezdőknek. Az ugyancsak e szakértők
által számtalanszor félreértett pápai tévedhetetlenség szabálya csak a
hit és erkölcs dolgaira vonatkozik. Tehát: ha a pápa ex cathedra
kijelent valamit a Szentháromságról, azt a katolikus hívőnek valóban el
kell fogadnia. (Más kérdés, hogy az egyházfő támasza minden
értelmezésnél a Szentírás és a Szenthagyomány, így olyan nagyon
forradalmi események ritkán történnek, de ez most messzire vezetne.)
Azonban a pápa közéleti, pop-kulturális, gasztronómiai és egyéb
megnyilatkozásainak elfogadása nem kötelező a katolikus hívőre nézve.
Magyarul, a pápa menekült-ügyben, klímaváltozásban és hasonlókban
történő megnyilvánulásai nem dogmatikai kérdések, ezért a hívő nyugodtan
állíthatja ezekben akár homlokegyenest az ellenkezőjét is, anélkül, hogy
ezzel megfosztaná magát a katolikus címkétől. A katolikus vallás,
fájdalom, nem olyan, mint a liberális-demokrata vallás, amelyben
tűzzel-vassal irtják azokat a véleményeket, melyek szembemennek a
liberális-demokraták, humanisták vallásának dogmáival. Egy mezei
katolikus támogathatja a halálbüntetést (de nem az abortuszt!) akkor is,
ha a pápa közéleti megnyilvánulásaiban épp ellenzi azt, és támogathat
egy háborút is, ha azt igazságosnak ítéli (szakértőinknek ajánlott
olvasmány Szent Ágoston). Bár ez a politikailag korrekt vallás
véleményterroristáinak furcsának tűnhet, de az egyházban nincs mindenre
kiterjedő konformitás-kényszer, és nem nyilvánítják eretneknek azt, aki
akár lényeges, de nem hit-és erkölcsi kérdésekben nem ért egyet az
egyházfővel. Attól, mert a pápa a marhasültet szereti, a mezei hívő
szeretheti inkább a csülköt. Egy magyar püspök kifejezheti egyet nem
értését a Szentatyával, anélkül, hogy ezzel megszűnne kereszténynek lenni.

El kéne dönteni végre szakértőinknek, hogy melyik keresztény-kép a
helyes. A hódító, leigázó, háborúzó, gonosztevő kereszténység sztorija,
vagy a mindenkihez lehajoló, kritikátlanul szerető hippi kereszténységé.
Az eligazodás problémáját az okozza, hogy maguk ezek a szakértők
fogalmatlanok a témában, mind vallási, mind történelmi szempontból. A
kereszténység történetének ugyanis épp annyira része Assisi Szent Ferenc
tevékenykedése, mint a reconquista, vagy a keresztes hadjáratok (a
reconquistában a –re előtagnak gyanúsnak kéne lennie, de természetesen
szakértőink számára nem az). Sem az egyik, sem a másik nem gyomlálható
ki belőle csak azért, hogy a liberális-demokrata, humanista vallás hívei
abszolút gyűlöletük tárgyává tehessék, illetve a másik oldalon jámbor
idiótákat tudjanak faragni a keresztényekből. Jézus tevékenységének
ugyanúgy része a lehajolás a bűnbánóhoz (hopp, még egy fontos lecke: a
bűnbocsánat elengedhetetlen előfeltétele – mily meglepő – a bűnbánat;
Jézus szájából aligha hangzott el olyan, hogy „csináljatok, amit csak
akartok, én minden cselekedetet helyesnek tartok!” És ha így tett volna,
meg sem kellett volna feszíteni, hiszen nem sok vizet zavart volna),
mint a kufárok templomból való kiüldözése ostorral. Része a gondoskodó
szeretet, de ennek a szeretetnek eleme a szigor is.

Hasonlóképpen vicces az, ahogy újdonsült teológusaink számon kérnék a
szentséget a keresztényeken. Ha ismernék a vallást – ahogy nem ismerik
–, úgy tudnák, hogy minden ember bűnös, és ahhoz, hogy megszabaduljon a
bűntől, Isten segítségére van szükség, mert önerejéből nem képes erre;
ha képes lenne, nem volna szüksége Istenre, sem megváltásra. Szemben a
liberális-demokrata vallás papjaival és híveivel a keresztény önképe épp
ott kell, hogy kezdődjön, hogy bűnös és tökéletlen – szemben a
liberális-demokratával, aki saját vallásának tükrében tökéletes,
feddhetetlen és tévedhetetlen. A kereszténység tehát épp a
liberális-demokrata hit ellentéte: az ember erkölcsi és intellektuális
tökéletlensége a kiindulópontja. A szeplőtelenség elvárása tehát a
keresztényekkel szemben nagyjából annyira telitalálat, mintha a
zsidóktól várnánk el, hogy egyenek disznóhúst.

Ami pedig a mások megsegítését illeti: a keresztény univerzalizmus nem
keverendő össze a józan ész-mentes agymenéssel. A kereszténység
leginkább azt szorgalmazza, hogy a hozzánk legközelebb lévőn segítsünk
először: családunkon, barátainkon, ismerőseinken, nemzetünkön, és majd
csak utána mindenki máson. Ahogy zuhanás esetén a repülőgépen is először
magunknak kell föltennünk a maszkot, ha segíteni akarunk a mellettünk
ülőn. Ugyancsak nem elvárás egy kereszténnyel szemben, hogy ész nélkül
„segítsen” mindenkin, és hogy eszébe ne jusson mérlegelni. Nyugodtan
fölteheti magának a kérdést, hogy vajon tényleg menekültek-e azok, akik
annak mondják magukat? És vajon ők mennyire gondolkodnak toleránsan épp
a keresztényekről?

A kereszténység sehol sem tanítja, hogy hitünk arra kötelez minket, hogy
szabaduljunk meg a józan eszünktől. Az a liberális-demokrata vallás
alaptétele.

-- 

Üdvrivalgással:
KEA.
----
Keszthelyi András
e. doc.
ÓE-(ex BMF, exx Bánki)-KGK-SZVI