[Grem] Sirat Kobzos Kiss Tams hallra / Kilin I.
Emoke Greschik
greschem at gmail.com
2015. Nov. 15., V, 17:24:49 CET
Elment valaki… Kései sirató – Kobzos Kiss Tamás halálára
2015. november 15. vasárnap, 16:38 | Írta: Kilián Imre
http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2413:elment-valaki-kesei-sirato-kobzos-kiss-tamas-halalara&catid=49:kultura&Itemid=72
[image: kobzos kiss tamás]
*„Sötét lett újra,** egy szál gyertya ég.*
*Elment valaki. M**ondd, mi jöhet még..."*
*(Hobo Blues Band)*
Az emberélet útjának a felén is túl egyre több az efféle benyomásunk,
jobbra is meg balra is dőlnek ki a nagy fák, hatalmas robajjal... nemcsak
az életük során foglalnak el különleges helyet mások lelkében és mások
életében, de a távozásuk is nagy űrt hagy maguk mögött. Mi pedig
sirathatjuk a megboldogultat. Mint nagy költőnk is írja: a sirató ének
pedig törvényszerűen kései, az efféle kései siratók pedig mind arcátlanok,
és arcátlanul számon kérőek...
Már megint elment, lehullt az égről egy állócsillag. Már megint
elmulasztottunk egy nagy találkozást. Én is, te is, mi is, együtt is...
Azaz, én sem teljesen, és mások sem feltétlenül... Inkább az a fajta nagy
találkozás maradhatott betöltetlen, ami a nagy mester utolsó lelki
mozzanatát és utolsó agysejtjét is leszívta volna. Persze, tudjuk: ez is
lehetetlen, persze, a nagy emberek gyakran megközelíthetetlenek is... mert
morzsánként, forgácsonként szórják szét követőik és tanítványaik között az
életük kincsét, és persze, senki sem mondhatja el, hogy az egészet valaha
is megkapta, átvehette volna...
Végigpereg előttem a kapcsolatunk... Kobzos Kiss Tamás atyai jó barátom
volt, emlékszem a debreceni időkre, sihederkorú voltam, és néha atyámmal
együtt is láttam Tamást – rendszerint a közös munkahelyük közelében...
Aztán talán évtizeddel később, atyámat, Kilián István irodalomtörténészt
meglátogatta, akkor már budapesti lakásában, és pár szót váltottunk
zenéről, éneklésről. Megint később az atyám által poros levéltárak
mélységéből kibányászott betlehemes játékot valósította és zenésítette meg
– valóságos, hús-vér gyerekekkel – ami később bakelitre is került, és magam
is élvezettel hallgattam. A budaörsi református gyülekezetben élő
előadásban is, és a bakelitről is.
Máskor, ha itt-ott fellépett, igyekeztem meghallgatni... pl. Pécsett a szép
emlékű Domiban, de egyszer a Székesegyháznál is, Erdal Salikogluval
kettesben <https://www.youtube.com/watch?v=vmCNSZ9YYbw>. Rögtön a lelkembe
égett két dala is: a „Zsebemben sok kicsi alma van", a törökül és magyarul
egyformán hangzó dal, vagy a „Régtől fogva úton vagyok", ami egy török
népdal, azzal a hattyúnyakú, kobozhoz hasonló török hangszerrel kísérve.
Egyszer a pécsi Barbakán bástyán is zenélt – a műsor után odaléptem hozzá,
de fáradt volt, nem ismert rögtön meg. Legvégül másfél éve, tél végén
hallottam zenélni... amikor a műsor után megkerestem, rendkívül kimerültnek
tűnt, így hamar be is fejeztük a társalgást...
Talán bő tíz éve úgy éreztem, magyar sámánzenét kell játszanom, de ilyen
nincs. Csak rekonstruálni lehet, és a rekonstrukcióhoz egyértelműen a
magyar népzenén keresztül visz az út. Aztán egyszer időpontot kértem nála,
a tanácsát kikérni. A moldvai csángó zenére, a koboz hangszerre irányította
a figyelmemet, és azt javasolta, először tanuljak meg furulyázni.
Hatlukúval, mert a nyolclukú egy német, barokk örökség, magyar zenét csak
hatlukún lehet játszani.
Furulyát szereztem tehát, de a nyolclukú után minden egy egész hanggal
arrébb szólal meg. Hamar megtanultam a hajlításos díszítéseket meg a
futamokat (glissandót), eleinte úgy játszottam, hogy mindig díszítésnek
álcázva keresgéltem a magyar furulyán a hangokat. Kobozt is vettem, a
szászrégeni „ládagyár" termékét hozta be valaki az országba. Az önálló
koboztanulás nagyon döcögött, és pár éve egyszer úgy döntöttem, hogy
bekéredzkedem a zeneiskola nyári táborába, Csángóföldre, Pusztinába menő
buszba...
Tamás fogta a kezem, amikor először Csángóföldön jártam. Ő egyengette az
első lépteimet a koboztanulásban – két kézzel tolt előre: azóta már magam
is megjárom az utamat... magam is előre jutok.
Végül még egy évvel később egy másik csángó településre hívta fel
figyelmemet, ahol a pusztinai zenetáborhoz hasonló nyári foglalatosságot
kívántak szervezni. Be is ajánlott a szervezőknél. Azóta már a harmadik
nyáron jártam Klézsében, hogy csángó gyerekeket és fiatalokat kobozjátékra
oktassak
<http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2373:ismet-csangofoeldoen-1-mifele-nepek-is-vagyunk-muekq&catid=49:kultura&Itemid=72>
.
Ha mi, itt, Kis-Magyarországon jobban megőriztük és jobban tudjuk a csángó
zenét, akkor nekünk kell visszamenni, és a csángók eredeti zenekultúráját
nekünk kell valahogyan visszatanítanunk. Ha kihalt az utolsó csángó kobzos
is, akkor nekünk, kis-magyarországiaknak kell őket ismét megtanítanunk...
Az első alkalomról még beszámoltam Tamásnak, a továbbiakról már nem. Örökké
bánni fogom.
Én is, mások is sokat kaptunk Tőle. Mind visszalopta. Az utolsó órán...
A tanítványnak kél káromkodni kedve... vagy legalább néhány hamis vagy
legalábbis stílustörő hangot vagy akkordot a zenébe belepengetni. Azt a
keserves betyár mindenit, hát nem hallod, Tamás? Már megint bluest játszom
a kobzon!!! Szólj rám!!! legalább még egyszer, utoljára...
József Attila versét nyilván ismerte. Lehet, hogy a Földes Hobo László
énekelte dalt <https://www.youtube.com/watch?v=4swKTw3oODc>sosem is
hallgatta, de nekem pár napja folyamatosan ez jár a fejemben...
„Az élet súlya könnyű nekik már, de nekünk fáj..."
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20151115/12cbceae/attachment.html
Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl