<div dir="ltr"><div class="">
<h2 class="">
Elment valaki… Kései sirató – Kobzos Kiss Tamás halálára
</h2>
<div class="">
2015. november 15. vasárnap, 16:38 | Írta: Kilián Imre<br><a href="http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2413:elment-valaki-kesei-sirato-kobzos-kiss-tamas-halalara&catid=49:kultura&Itemid=72">http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2413:elment-valaki-kesei-sirato-kobzos-kiss-tamas-halalara&catid=49:kultura&Itemid=72</a><br></div>
</div>
<p><img style="float: left;" src="http://talita.hu/images/kobzos_kiss_tam%C3%A1s.jpg" alt="kobzos kiss tamás" height="163" width="245"> <br><strong>„Sötét lett újra,</strong><strong> egy szál gyertya ég.</strong><br><strong>Elment valaki. M</strong><strong>ondd, mi jöhet még..."</strong><br><strong>(<em>Hobo Blues Band</em>)</strong></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p> </p>
<p>Az emberélet útjának a felén is túl egyre több az efféle benyomásunk,
jobbra is meg balra is dőlnek ki a nagy fák, hatalmas robajjal...
nemcsak az életük során foglalnak el különleges helyet mások lelkében és
mások életében, de a távozásuk is nagy űrt hagy maguk mögött. Mi pedig
sirathatjuk a megboldogultat. Mint nagy költőnk is írja: a sirató ének
pedig törvényszerűen kései, az efféle kései siratók pedig mind
arcátlanok, és arcátlanul számon kérőek...</p>
<p>Már megint elment, lehullt az égről egy állócsillag. Már megint
elmulasztottunk egy nagy találkozást. Én is, te is, mi is, együtt is...</p>
<p>Azaz, én sem teljesen, és mások sem feltétlenül... Inkább az a fajta
nagy találkozás maradhatott betöltetlen, ami a nagy mester utolsó lelki
mozzanatát és utolsó agysejtjét is leszívta volna. Persze, tudjuk: ez is
lehetetlen, persze, a nagy emberek gyakran megközelíthetetlenek is...
mert morzsánként, forgácsonként szórják szét követőik és tanítványaik
között az életük kincsét, és persze, senki sem mondhatja el, hogy az
egészet valaha is megkapta, átvehette volna...</p>
<p>Végigpereg előttem a kapcsolatunk... Kobzos Kiss Tamás atyai jó
barátom volt, emlékszem a debreceni időkre, sihederkorú voltam, és néha
atyámmal együtt is láttam Tamást – rendszerint a közös munkahelyük
közelében... Aztán talán évtizeddel később, atyámat, Kilián István
irodalomtörténészt meglátogatta, akkor már budapesti lakásában, és pár
szót váltottunk zenéről, éneklésről. Megint később az atyám által poros
levéltárak mélységéből kibányászott betlehemes játékot valósította és
zenésítette meg – valóságos, hús-vér gyerekekkel – ami később bakelitre
is került, és magam is élvezettel hallgattam. A budaörsi református
gyülekezetben élő előadásban is, és a bakelitről is.</p>
<p>Máskor, ha itt-ott fellépett, igyekeztem meghallgatni... pl. Pécsett a szép emlékű Domiban, de egyszer a Székesegyháznál is, <a href="https://www.youtube.com/watch?v=vmCNSZ9YYbw">Erdal Salikogluval kettesben</a>.
Rögtön a lelkembe égett két dala is: a „Zsebemben sok kicsi alma van", a
törökül és magyarul egyformán hangzó dal, vagy a „Régtől fogva úton
vagyok", ami egy török népdal, azzal a hattyúnyakú, kobozhoz hasonló
török hangszerrel kísérve. Egyszer a pécsi Barbakán bástyán is zenélt – a
műsor után odaléptem hozzá, de fáradt volt, nem ismert rögtön meg.
Legvégül másfél éve, tél végén hallottam zenélni... amikor a műsor után
megkerestem, rendkívül kimerültnek tűnt, így hamar be is fejeztük a
társalgást...</p>
<p>Talán bő tíz éve úgy éreztem, magyar sámánzenét kell játszanom, de
ilyen nincs. Csak rekonstruálni lehet, és a rekonstrukcióhoz
egyértelműen a magyar népzenén keresztül visz az út. Aztán egyszer
időpontot kértem nála, a tanácsát kikérni. A moldvai csángó zenére, a
koboz hangszerre irányította a figyelmemet, és azt javasolta, először
tanuljak meg furulyázni. Hatlukúval, mert a nyolclukú egy német, barokk
örökség, magyar zenét csak hatlukún lehet játszani.</p>
<p>Furulyát szereztem tehát, de a nyolclukú után minden egy egész
hanggal arrébb szólal meg. Hamar megtanultam a hajlításos díszítéseket
meg a futamokat (glissandót), eleinte úgy játszottam, hogy mindig
díszítésnek álcázva keresgéltem a magyar furulyán a hangokat. Kobozt is
vettem, a szászrégeni „ládagyár" termékét hozta be valaki az országba.
Az önálló koboztanulás nagyon döcögött, és pár éve egyszer úgy
döntöttem, hogy bekéredzkedem a zeneiskola nyári táborába, Csángóföldre,
Pusztinába menő buszba...</p>
<p>Tamás fogta a kezem, amikor először Csángóföldön jártam. Ő egyengette
az első lépteimet a koboztanulásban – két kézzel tolt előre: azóta már
magam is megjárom az utamat... magam is előre jutok.</p>
<p>Végül még egy évvel később egy másik csángó településre hívta fel
figyelmemet, ahol a pusztinai zenetáborhoz hasonló nyári foglalatosságot
kívántak szervezni. Be is ajánlott a szervezőknél. Azóta már a harmadik
nyáron jártam Klézsében, hogy <a href="http://talita.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2373:ismet-csangofoeldoen-1-mifele-nepek-is-vagyunk-muekq&catid=49:kultura&Itemid=72">csángó gyerekeket és fiatalokat kobozjátékra oktassak</a>.</p>
<p>Ha mi, itt, Kis-Magyarországon jobban megőriztük és jobban tudjuk a
csángó zenét, akkor nekünk kell visszamenni, és a csángók eredeti
zenekultúráját nekünk kell valahogyan visszatanítanunk. Ha kihalt az
utolsó csángó kobzos is, akkor nekünk, kis-magyarországiaknak kell őket
ismét megtanítanunk...</p>
<p>Az első alkalomról még beszámoltam Tamásnak, a továbbiakról már nem. Örökké bánni fogom.</p>
<p>Én is, mások is sokat kaptunk Tőle. Mind visszalopta. Az utolsó órán...</p>
<p>A tanítványnak kél káromkodni kedve... vagy legalább néhány hamis
vagy legalábbis stílustörő hangot vagy akkordot a zenébe belepengetni.
Azt a keserves betyár mindenit, hát nem hallod, Tamás? Már megint bluest
játszom a kobzon!!! Szólj rám!!! legalább még egyszer, utoljára...</p>
<p>József Attila versét nyilván ismerte. Lehet, hogy a <a href="https://www.youtube.com/watch?v=4swKTw3oODc">Földes Hobo László énekelte dalt </a>sosem is hallgatta, de nekem pár napja folyamatosan ez jár a fejemben...</p>
<p>„Az élet súlya könnyű nekik már, de nekünk fáj..."</p>
<p> </p></div>