[Grem] Lugosi Dniel trtnete

Orsi Trk torok.orsi at torokcsalad.hu
2015. Jan. 21., Sze, 21:33:55 CET 

Kicsit hosszú, de csuda érdekes története van ennek a klarinétos fiúnak!





  Ezt el kell olvasni!! /Egy igazi karácsonyi történet!/Egy 15 évvel
ezelőtti riport
  a "Hetek"-ből az élete indulásáról.



                           Lugosi Dániel Ali - klarinét

     Minap nyerte meg, 15 évesen a "Virtuózok verseny"
  tini kategóriáját klarinéttal.

  //www.youtube.com/watch?v=TxacZgRaoYY



   A Lugosi család: apa, anya és a négy csodagyerek
     Valahol egy kisbaba vár ránk

   Tihanyi Péter 1999. 05. 29. (III/21)
         Lugosi Család:




  Apa: Lugosi László 41 éves rajztanár.
  Anya: Lugosi Ági, 41 éves zongoratanár.
  Gyerekek:

  Lugosi Veronika: 18 éves múlt, Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola
hallgatója. Több magyar hegedűverseny győztese,

 Lugosi Zoltán: 17 éves, a klarinét különleges képességű megszólaltatója,
a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanulója.
  Lugosi Zsófi: 12 éves, szinte minden hegedűversenyt megnyert, amin




eddig indult. Bach, Mozart, Beethoven, valamint a kortárs hegedűversenyek
egyéni hangú tolmácsolója. Négy év óta koncertezik. Most is csodagyerekként
tartják számon
 Végül: Lugosi Dániel : 3 hónapos. (Még nem tudni melyik hangszer lesz az
övé.)  Róla szól ez a történet. Fogadják szeretettel.





  Fotók: Somorjai László A Lugosi Család. Mióta a kisbaba velünk van, a
család élete felizzott. Mindnyájan fiatalabbak lettünk
   T. P.: Milyen vágy, milyen belső késztetés vezetett
  benneteket, hogy három nagy gyereketek mellett vállaljatok – örökbe
fogadjatok –
  egy háromnapos csecsemőt?

  Laci: Mikor az örökbefogadáshoz szükséges engedélyeztetésért
  mentünk az igazgatóhoz, az ajtó előtt tíz méterrel összenéztünk a
feleségemmel:
  "Mit fogunk mondani, hogy miért is akarjuk?"

  T. P.: Ezt kérdezem én is.

  Laci: Annyi szeretettel telítődtem mostanra, olyan harmónia van a
  családunkban, hogy ezt tovább kell adnom valakinek. Egyre többször
éreztem azt
  mostanában, most tudnék igazán apa lenni. Ami netán az előző három
gyereknél nem
  úgy sikerült, amit nem tudtam megvalósítani, az most sikerülne. A
feleségem ezt
  ugyanígy érezte.

  T. P.: Ne viccelj, mi az, hogy az előző háromnál nem úgy
  sikerült? A gyerekeidről sugárzik a jólneveltség, az értelem, a
tinédzserbáj és
  nem utolsó sorban a tehetség. A hazai és nemzetközi zenei versenyek
állandó
  győztesei. Miről beszélsz?

  Laci: Szóval az a lényeg, hogy a nagy, nagyobb és még nagyobb
  gyerekünk után borzasztóan vágytunk egy kisgyerekre, egy bébire.


  Veronika a kis Dániellel
   Ági: Tudod, már olyan olajozottan és flottul mentek a dolgok.
  Minden már olyan "élire volt állítva". Hiányzott a gyereksírás, a
  gőgicsélés, a friss pelenka illata. Hiányzott az a fajta nyüzsi, az a
fajta élet,
  amit csak egy kisbaba jelenléte tud adni.

  Laci: Azt is tudtuk és éreztük, hogy ez nem csak a mi ötletünk,
  gondolatunk, hanem ez Isten tervében is benne van, ez az ő gondolata is.

  T. P.: Ezt a mondatot kérném szépen részletesen és érthetően
  elmagyarázni, tudniillik így ez kicsit nagyképűen hangzik.

  Ági: Na jó, akkor egészen messziről kezdem, hogy megértsd.
  Húsz éves házasok vagyunk, de még soha nem voltunk kettesben nyaralni
sehol. Vágytunk
  külföldre utazni, pihenni, csak ketten, a gyerekek nélkül. Sikerült a
három gyereket
  "széttenni", és mi Görögországba szándékoztunk utazni. Mielőtt kifizettük
  volna az utat, barátaink megkértek minket egy óriási segítségre. Egy
balatoni
  tábort szerveztek, és pont arra a két hétre nem volt tanár a gyerekek
mellé, mert
  hirtelen lemondták. Kérték, mentsük meg a tábort és azt a száz gyereket
azzal, hogy
  elvállaljuk. Na, most képzeld el! Már hetek óta a görög szigetekről
álmodoztunk,
  csak ketten, tengerpart és a pénzünk is meg volt rá. Erre azt kérték a
barátaink
  tőlünk, hogy vállaljuk el: száz gyerek, Siófok környéke, egész nap a
gyerekekkel
  két hétig. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit mi terveztünk.

  Laci: Mi csípőből válaszoltuk, hogy: "Nem, dehogy, akkor
  külföldön leszünk, köszönjük, nem kérjük." Ezután szinte óráról órára
  mindkettőnk vágyai megváltoztak. Pár nap múlva kifejezetten vágytunk
arra, hogy a
  száz gyerekkel együtt a siófoki táborba menjünk. Egyszer csak szívünk
minden
  melegével odakívánkoztunk. Azonnal visszahívtuk őket, hogy ha nem késő,
örömmel
  elfogadjuk a meghívást. Nem volt késő. Görögországot lemondtuk. Ezt a
  megmagyarázhatatlan irányváltást ilyen hirtelen csak Isten tehette. A mi
természetes
  emberi vágyaink nem alakulhattak ennyire át. Éreztük, hogy valamiért
Isten akarata
  az, ami történik. Pontosan azon a napon, mikor indult a tábor, lettünk
húsz éves
  házasok. Az első nap délutánján a tábor sofőrje kezembe adta kéthónapos
kisfiát,
  Boriszt. Ebben a pillanatban minden előzmény nélkül óriási erővel tört fel
  belőlem egy ellenállhatatlan vágy, szeretnék újból apa lenni. Elkezdtem
vágyakozni
  újból arra a szeretetre, gondoskodásra, odafigyelésre, "biztonságot
nyújtok
  valakinek" című élményre, amit az atyaság szóval lehetne legjobban
összefoglalni.
  Vágytam arra is, hogy azt a sok örömet és szeretetet, amit egy kisgyerek
tud adni,
  elfogadjam. Mondom még egyszer, mindez elemi erővel tört fel belőlem,
pillanatok
  alatt, szinte a semmiből.

  T. P.: Igen, ezeket élted át és érezted te. És a feleséged?
  Ehhez azért két ember kell.

  Ági: Én Laci mellett álltam éppen. Az, hogy a sofőr a férjem
  karjába tesz egy kisgyereket – mert hogy neki ott hirtelen valamit
csinálnia kellett
  – természetes dolog. Én csak akkor figyeltem föl erre, mikor teljesen
felindultan,
  könnyek között odaszól nekem: "Ági, most szeretnék igazán apa lenni", és a
  kezembe adja a babát. Abban a pillanatban az a gyönyörű kis kölyök – és
Isten –
  ezt a vérátömlesztést velem is megcsinálta. Kezemben a gyerek, Lacival
csak nézzük,
  nézzük egymást és egyszer csak nagyon csendesen – nem úgy felindulva,
mint ő –
  azt mondom neki: "Szeretnék anya lenni." Pontosan 41 évesek voltunk,
pontosan aznap
  voltunk 20 éves házasok, és pontosan ugyanabban a pillanatban kezdtünk el
sírni.

  T. P.: Ne haragudjatok, akkor miért nem "saját készítésű"
  a gyerek, miért örökbefogadott? A 41 év az még egy gyönyörű kor. Még
mindenhez
  gyönyörű.


  Vágytam újból arra a szeretetre, gondoskodásra, amit az atyaság szóval
lehetne
  összefoglalni
   Ági: Laci, tudod mit, akkor mondjunk el mindent!

  Laci: Hogy miért néztünk egymásra hosszan és miért folyt a
  szemünkből a könny, szinte megállíthatatlanul? Tehát, hogy mitől volt
ilyen
  felemelő és ugyanakkor ilyen drámai is a pillanat? Tudod a szívemmel már
10-15 éve
  problémák vannak. Egy orvos ismerősünk azt tanácsolta, ha már úgysem
akarunk
  gyereket, ő javasolna egy orvosi beavatkozást. Nyugati tapasztalatok
alapján bátran
  mondja, hogy a szívet ez valamilyen módon megerősíti. De gondoljuk meg,
gyerek ezután
  nem lehet. Ezt a műtétet a tábor előtt egy héttel én megcsináltattam
magamon.

  T. P.: Te jó ég! Ezt leírhatom?

  Laci: Ha úgy látod jónak, igen. De most már akkor szeretném
  végigmondani a történetünket.

  T. P.: Megtisztelnél vele, nagyon érdekelne.

  Laci: Ezután kicsit elbizonytalanodtunk a tekintetben, hogyan
  tovább. Abban biztosak voltunk, hogy Isten szándéka és a mi szándékunk
egybeesik –
  gyereket szeretnénk. Na de hogyan? Emberileg és orvosilag nekem ez már
nem lehetséges.
  Most kezdjünk el hinni abban és kezdjünk el imádkozni azért, hogy Isten
tegyen
  csodát velem?

  T. P.: Akkor most egészen konkrétan mi is volt az
  elbizonytalanodásotok pontos oka?

  Ági: Az, hogy nem éreztük, hogy Isten ezt akarná. Az tuti, hogy
  mindenki gyereket akart, az is, hogy Lacinak nem lehet. Ne érts félre, mi
semmit nem
  adtunk föl, csak nem tudtuk, hogyan tovább. Ezek a hónapok így teltek el.
Sokat
  imádkoztunk külön is, együtt is a gyerekekkel – a kép nem lett tisztább.
Lassan
  kezdett valamifajta bizonytalanság elárasztani mindnyájunkat. A 98-as év
a vége felé
  közeledett. Egy este, mikor a család együtt volt, az RTL-en ment valami
műsor. Lehet,
  hogy a Fókusz volt, nem emlékszem már. Beszélgettünk. Egyszer csak
hirtelen,
  mindnyájan elhallgattunk és a tévére figyeltünk. Megrázó képeket mutattak
az
  eldobott, állami gondozásba került gyerekekről. Bemutatták milyen az
életük
  csecsemőkorban, hat-hétéves korban, és tinédzserkorban. Egyszer csak
megszólal
  Zoli: "Anyu, mért nem fogadunk örökbe egy kisbabát?" Ahogy ezt kimondta,
  mintha minden homály, bizonytalanság eltűnt volna az otthonunkból. Mintha
egy hónapok
  óta beborult égbolton egyszer csak átragyogna a napfény. Minden világos,
egyszerű
  és magától értetődő lett. Nem értettük, miért nem jutott ez eszünkbe
idáig egy
  pillanatra sem. Még ott, este megbeszéltük, hogy jól van, akkor örökbe
fogadunk egy
  csecsemőt. Hosszú hónapok óta először volt teljes nyugalom bennünk. Ez a
nyugalom
  valószínűleg abból adódott, hogy ez a terv, ez a szándék egybeesett Isten
  akaratával is. Ezt a fajta nyugalmat mindig ilyenkor szoktuk érezni.

  Laci: Aztán a szeretetnek elkezdtük egy új ízét, vagyis egy új
  aspektusát is érezni, sőt megtapasztalni. Ez az irgalom volt. Egy kis
emberke életét
  – akit Isten életre szánt, de az anya eldobta – mi vissza fogjuk
kalauzolni az
  életbe.

  Ági: Természetesen mind a három gyerkőctől megkérdeztük, hogy
  ők is akarják-e ilyen módon a gyereket. Részletesen elmondtuk nekik, hogy
ez mivel
  jár, vagy mivel járhat. Beleegyezésük jeléül annyi puszival halmoztak el
bennünket,
  amennyivel az utóbbi években soha. Már másnap elkezdtük az utánajárást.
  Környezetünkben nagyon sokan – főleg a nem hívő barátaink – elég
érzékletesen
  ecsetelték a ránk váró bonyodalmakat. Keményen lebeszéltek a dologról.

  T. P.: Mivel indokolták ezt, hogyan érveltek?

  Laci: Évekig tartó, bonyolult és túlszabályozott ügyintézés. Két-három,
  sőt néha még négy évi várakozás is egy gyerekre. Ez természetes szinten
igaz is.
  Mint kiderült, valóban így van. De mi Istent kezdtük el bombázni az
imáinkkal.

  T. P.: Miről szólt, mi volt ez az ima?

  Laci: Ez majdhogynem egy ultimátum volt. Azt kértük Istentől, ha
  ezt ő is így akarja, hogy ilyen módon szülessen meg a negyedik
gyermekünk, akkor a
  bébi legkésőbb három hónapon belül legyen a családunkban.

  Ági: Még valami! Mi ahhoz nagyon ragaszkodtunk, hogy a baba pár
  napos, pár hetes, legfeljebb egy-két hónapos legyen. Szívünk vágya
igazából az
  volt, hogy születése után a baba három nappal velünk legyen.

  Laci: A GYIVI-ben, meg máshol is teljesen hülyének néztek
  minket, azt mondták: "Nem vagyunk normálisak. Három felnőtt gyerek után,
41 évesen
  minek még egy negyedik."

  Ági: Bennünk viszont egyre nagyobb volt a vágy a kis bébi, az
  új családtag eljövetele iránt. Képzeld el, ezekben a hetekben Veronika is
és Zsófi
  is olyan versenyeket nyertek (az egyik országos, a másik nemzetközi),
amelyek
  kivételesen pénzdíjasak voltak. Azt a kis pénzt, amit kaptak, a babára
  elvásárolták. A babára, aki akkor még nem is létezett. De a
gondolatainkban, a
  vágyainkban, a beszélgetéseinkben igen. Hazamentem és telis-teli volt a
ház
  játékokkal, kis ruhácskákkal, pelenkákkal, babakocsival. Zoli a
zsebpénzéből
  ugyanezt tette. Tudtuk, nagyon tudtuk, hogy van Magyarországon egy
kisbaba valahol, aki
  ránk vár. Mikor megcsörrent a telefon, mindig azt vártuk, hogy azt
mondják, hova,
  melyik városba menjünk azért a kisbabáért, aki csak az én ölemben tud majd
  megvigasztalódni. És egyszer csak eljött egy nap és eljött egy este. És
tíz óra
  volt és csörgött a telefon. Egy vidéki kisváros kórházából hívtak: "Tegnap
  született egy gyönyörű, egészséges kisfiú és az anyja látni sem akarja. A
  szülés után még csak ránézni sem volt hajlandó. Holnap jöhetnek érte."
Azt is
  mondták még a telefonba, siessünk, mert a baba a születése óta szinte
egyfolytában
  sír és senki nem tudja megvigasztalni.

  Laci: Másnap hajnalban kocsiba ültünk. Mikor kihozták nekünk a
  babát, akkor is sírt. Akkor a nővérek ráteszik a feleségemre és a baba
megnyugszik!
  Születése óta először.

  Ági: Rátették a vállamra azt a kis porontykát, és abban a
  pillanatban abbahagyta a sírást, elkezdett durmolni, mint egy kis cica.
Mondták a
  nővérek: "Ez fantasztikus, érzi, hogy jó helyre került." Ekkor meg a
nővérek
  szeméből kezdett potyogni a könny. Nem győztek ajándékokat hozni nekünk.
  Elhalmoztak minket pelenkával, gyümölcscsel, cumival, mindennel.
Háromnapos volt,
  mikor hazahoztuk.

  T. P.: Az anyát nem ismertétek meg ott, a kórházban?

  Laci: Nem akart találkozni velünk, szégyellte magát. Egy 19
  éves, csinos, jól szituált hölgy volt. Az orvos szerint mindent megtett,
hogy spontán
  módon elvetéljen. Teljesen lekötötte és leszorította a hasát. A csöppség
orrán
  ennek még látszódtak a nyomai. Ki tudja, mi lett volna ebből a gyerekből.
Ki tudja,
  hol végezte volna, az utcán, börtönben vagy egy fecskendő mellett? Mióta
velünk
  van, az egész család élete felfrissült, felizzott. Mindnyájan fiatalabbak
lettünk.
  Átfogja, összefűzi és még jobban eggyé teszi a családot. Még több
szeretetet hoz
  ki mindnyájunkból. Mikor ebbe az új lakásba költöztünk, a konyhába bútort
kellett
  venni, mert nem volt. Öten voltunk, de valamiért egy hatszemélyes asztalt
vettünk.
  Mikor leültünk, mindig volt egy olyan furcsa érzésem, mintha onnan
hiányozna valaki.
  Most már ezt nem érzem. Jogilag is sikerült olyan szerződést kötni,
mintha vér
  szerinti gyerekünk lenne. Ugyanúgy örököl ő is mindent, és ugyanolyan
jogai vannak,
  mint a többi háromnak. Most már négyfelé megy a csoki, a kóla és majd a
zsebpénz
  is.

  Ági: A Zeneakadémián, ahol Zsófi és Veronika is tanul, azt
  mondták többször is: "Nem tudod, kik azok a Lugosiék? Azok, ahol az a
három
  csodagyerek van." Jelentem tisztelettel, most már négy van. A negyedik is
csodagyerek.
  Igen, csoda, hogy van.

  Laci: Lugosi Dánielnek hívják.
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20150121/e87ba6f7/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl