[Grem] interj Kiss Ullrich jezsuita szerzetessel
Emoke Greschik
greschem at gmail.com
2015. Jan. 3., Szo, 20:12:15 CET
http://magyarkurir.hu/hirek/kiss-ullrich-sj-jezus-nem-lenne-adocsalo
Kiss Ullrich SJ: Jézus nem lenne adócsaló
2015. január 3. szombat 18:10
20 éven át dolgozott világcégek vezető csapatában, gazdasági tapasztalatait
később a katolikus egyházban kamatoztatta. Ma vállalkozók százait oktatja
arra, hogyan lehet Istennek tetsző üzletet építeni. Kiss Ulrich atyával az
Erdélyi Napló munkatársa, Makkay József beszélgetett Marosvásárhelyen.
<http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&img=o_kiss-ulrich1-%281%29.jpg>
*– Lenyűgözően gazdag az életrajza: gazdasági szakemberként sok helyen
megfordult, mindent elért, amit el szeretett volna érni. Multinacionális
világcégeknél betöltött vezetőtisztségek után az utóbbi negyed században a
magyarországi jezsuita rend egyik alapemberévé, közismert előadóvá, egyházi
médiaarccá vált. Hogyan kezdődött ez a nem mindennapi karrier?*
– Gyerekkoromban újságíró akartam lenni, lenyűgöztek Egon Erwin Kisch és
Richard Katz riportjai. Édesapám azonban lebeszélt a zsurnalisztikáról, azt
mondta, link szakma, de ha mégis ezt szeretném, előbb járjak ki egy rendes
egyetemet, és ha értek is valamihez, akkor legyek szakújságíró.
*– Nem lehetett könnyű a kezdés, hiszen szülei disszidáltak
Magyarországról...*
– Érettségi előtt, 1962-ben látogatóba mentünk nagymamámhoz
Nyugat-Berlinbe, és ott is maradtunk. Karácsony előtt Frankfurtban, a német
hatóságok szűrésén találkoztam a kastli magyar gimnázium tánc- és
énekcsoportjával, elbeszélgettem a diákokkal, meg az igazgatóval, és
megszületett a döntés, ott fogok tanulni. Később kiderült, hogy ösztöndíjat
is kapok. A közgazdaságra a magyar kollégiumban egy évvel korábban
érettségiző Závoly Péter barátom hívta fel a figyelmem: ő a Leuveni
Katolikus Egyetemen tanult Belgiumban, és áradozott az ottani
lehetőségekről. Később a Siemens cég menedzsere lett, manapság a kezdő
vállalkozóknak szóló magyarországi startup programok főguruja.
*– Nem volt túl meredek Németországból Belgiumba menni egyetemre?*
– A szüleim egyáltalán nem örültek neki, Berlinben laktak, és azt szerették
volna, ha az ottani közgazdaságira iratkozom be. Én mégis Belgiumot
választottam. Dr. Galambos Irenaus bencés szerzetes, a kastli kollégium
igazgatója becsült és szeretett engem, mert jó tanuló voltam, így aztán
remek ajánlást írt rólam. A leuveni kollégiumnak is magyar volt az
igazgatója, Muzslay István jezsuita szerzetespap, aki levelünkre azt
válaszolta, már senkit nem akart Kastlból hozni, de az igazgatóm olyan szép
ajánlást írt, hogy nem tud ellenállni. Hogy miért nem mentem Berlinbe?
Akkor már érződött 1968 előszele. A berlini egyetem tanári kara, illetve a
diákok nagy része is Kelet-Németországból menekült, ez lett a nyugat-német
baloldal melegágya, nekem meg egyáltalán nem tetszett a balos szellemiség.
Inkább valamilyen konzervatív képzésre vágytam, amire tökéletesen megfelelt
a Leuveni Katolikus Egyetem. Az is motivált, hogy meg akartam tanulni
franciául. De hát itt sem volt könnyű a kezdés: karácsonyig teán és pirítós
kenyéren tengődtem, mert egy vasam nem volt. Karácsonykor sikerült belga
állami ösztöndíjat szerezni.
*– Hogyan érezte magát magyar diákként ebben a teljesen idegen
környezetben?*
– A 35 ezer diákból 8 ezer volt külföldi, sokan érkeztek Afrikából, Európa
minden részéből akadt hallgató. Három magyar diáktársam is volt a
kollégiumban. Leuven flamand város, akkoriban nem volt annyira vad a
franciaellenesség, a lakosság nagyobb részével normálisan lehetett
beszélgetni franciául, de közben megtanultam flamandul is. Ennek később is
hasznát vettem. A leuveni egyetem már akkoriban kimagasló, keresett
felsőoktatási intézmény volt, csupa elsőrangú gyakorlati ember oktatott
ott. A német közgazdasági egyetemektől eltérően – ahol a tanárok zöme nem
látott belülről céget – a belga egyetemen a tanárok eleve cégtulajdonosok
voltak, köztük többen miniszterek is. A pénzügyi kurzust például a Belga
Nemzeti Bank elnöke tartotta, könyveléstanra pedig a legnagyobb belga
könyvelési cég tulajdonosa oktatott.
*– Látta valami előnyét kelet-európai származásának?*
– Igen, az államvizsga dolgozatom megírásakor. A nyugati sajtó túlságosan
is felértékelte akkoriban a kelet-német külgazdasági reformokat, abból a
témából államvizsgáztam. A dolgozatomban azt a végkövetkeztetést vontam le,
hogy ez vakvágány, nem lesz belőle semmi, ami akkoriban nem volt annyira
egyértelmű, de nekem lett igazam. A témavezető tanárom – akit közben
behívtak katonának egy afrikai lázadás leverésére – azt ajánlotta, menjek
el egy-két évre külföldre is tanulni. Így kerültem Franciaországba,
Fontainebleau-be.
*– Mi indokolta a váltást?*
– Valamiért különösen vonzott a marketing, és a gazdasági szaksajtóban
kutakodva, kiderítettem, hogy Fontainebleau-ben egy posztgraduális
képzéssel végre elérhetem azt, amiért a közgazdaságra iratkoztam. De nem
voltam benne biztos, hogy felvesznek, így aztán egyszerre három helyre
írtam pályázatot: Brüggébe, Strasbourgba és Fontainebleau-be. Az első két
helyen igen jelentős ösztöndíjat ígértek, amikor jelentkezésemet
elfogadták, én mégis az utóbbit választottam. Három nyelven: angolul,
németül és franciául folyt a tanítás, így aztán el kellett mennem három
hónapra Londonba, hogy megtanuljak rendesen angolul.
*– A francia egyetem alapozta meg későbbi karrierjét?*
– Sok szempontból igen. A menedzsmentiskola legnagyobb hozadéka az volt,
hogy megtanultunk csapatban dolgozni. A posztgraduális képzésben résztvevő
diákok között minden elképzelhető szakma előfordult a jogásztól a
közgazdászon át a mérnökig. Norvég, belga, francia, német vagy magyar
egyaránt volt a csoportban, rengeteget tanultunk egymástól. A kollégiumban
az egyetemi oktatáson túl sok közös programunk volt, egy ideig én is
elnököltem a diáktanácsban. 1966-ban, a magyar forradalom tizedik
évfordulójára olyan kiállítást szerveztünk, hogy a nagy napilapok az első
oldalon számoltak be róla. Az iskolának igen fontos közvetítő szerepe is
volt. Évente katalógust adtak ki azoknak a cégeknek az adataival, amelyek
szakembereket kerestek, egy másik katalógus pedig minket, végzősöket
mutatott be. Tíz interjún estem át, közülük az egyik a L’Oreal volt, végül
a cég bonni leányvállalatához kerültem.
*– Mit jelentett egy fiatal végzősnek egy világcég csapatába bekerülni
1970-ben?*
– Óriási kihívást, a vállalatnál ugyanis nem elégedtek meg a korábban
megszerzett diplomáimmal, már az első naptól elkezdtek képezni. A főnököm
szintén Fontainebleau-ben végzett, az ő marketingasszisztense lettem. Első
naptól bedobtak a mélyvízbe: ajakrúzs- és körömlakk-terméklistát kaptam,
hogy készítsek egy Németországra szóló eladási tervet. Amikor statisztikai
adatokat kértem, azt mondták, olyan nincs. Úgy éreztem, minden összeomlik
abból, amit én éveken át az egyetemen tanultam. Az első marketingtervem
azonban sikeres volt, a főnökeim mindent kipróbáltattak velem. A
németországi leányvállalatnak sokféle tevékenységi területe volt, így aztán
három hónaponként egy-egy új szakterület irányításával bíztak meg. Először
a teljes németországi árukészlet felelőse lettem, később következett a
logisztika és így tovább. Amikor minden próbát kiálltam, a kezembe nyomtak
egy bőröndöt a cég legfontosabb illatszereivel, onnantól kezdve kilenc
hónapon át ügynökként jártam a kisebb-nagyobb németországi üzleteket,
árultam a cég termékeit. Ez hihetetlen tapasztalatot nyújtott a
későbbiekhez.
*– Hogyan került a L’Oreal párizsi központjába?*
– Szerencsés véletlen révén. A párizsi vezérigazgatónk egy nap
bejelentetlenül érkezett Németországba, a főnökeimnek épp halaszthatatlan
programjuk volt, így engem bíztak meg, hogy foglalkozzam vele. A nagyfőnök
valamiért megkedvelt, mert amikor hazautazott, azt mondta, csomagoljak, és
keressem meg Párizsban. Amikor beállítottam hozzá egy kis csomaggal,
értetlenül nézett rám. Kiderült, mindenemet magammal kellett volna hoznom,
mert már nem térek vissza Németországba: kineveztek a cég luxusparfümjei
felelős igazgatójává. Ekkor esett meg az a történet, hogy egy új termékkel
kapcsolatos vitában egy tanácskozáson azt mondtam a vezérigazgatónak: uram,
önnek nincs igaza. A kollégák szörnyülködve mondták utána, hogy ilyesmit
soha ne mondjak a nagyfőnöknek. De hát, ha nincs igaza, akkor mit tegyek? –
kérdeztem. Mi is tudjuk, hogy nincs igaza, de ezt akkor sem szabad nyíltan
kimondani, jött a válasz. A vezérigazgató azonban nem rúgott ki, még csak
meg sem sértődött – az első sikereim után elküldött Mexikóba egy
jutalomkirándulásra. Az alatt vezették be a piacra azt a terméket, amit én
még az elején elleneztem. Mire hazaértem Mexikóból, már ki is vonták a
piacról. Fiaskó lett.
<http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&img=o_kiss-ulrich1-%282%29.jpg>
*– Tíz éven át dolgozott a L’Orealnál, az utolsó néhány évet a
csúcsvezetőség tagjaként. Miért hagyta ott a vállalatot?*
– Több oka is volt. Egy összeférhetetlen embert neveztek ki új főnökömmé,
aki az összes európai leányvállalat vezetőségével veszekedett. Nem bírtam a
munkastílusát, ezért arra kértem a vezérigazgatót, helyezzen át az Egyesült
Államokba. A döntés azonban késett, ezért egy nap úgy határoztam, ebből
elég volt. Kapóra jött, hogy egy fejvadász cég megkeresett a Cartiertől.
Előbb még bemutattam a cég új termékeit Párizsban, majd miután
elcsendesedett a tízperces taps, odaléptem a vezérigazgatóhoz, és
bejelentettem a távozásom. Ami csak elérhető egy csúcsvezető számára,
minden megígért, de nem tudott visszatartani. Úgy éreztem, itt az idő a
váltásra. Később az ugyancsak a cégnél dolgozó édesapám és öcsém látta
ennek a kárát, nekik sem tudták megbocsátani a távozásomat.
*– Sosem bánta meg a döntését?*
– Az igazság az, hogy a L’Oreal volt a legjobb munkahelyem, az jelentette
számomra a legnagyobb szakmai kihívást. Családi vállalkozásból nőtte ki
magát a világ egyik legnagyobb szépségipari cégévé, de továbbra is
nagyszerű, családias hangulat uralkodott, nagyon erős csapatszellemmel.
Rengeteget költöttek kutatásra, az volt az alapelvünk, hogy bóvlit nem
árulunk. Az ugyancsak világcégnek számító Cartiernél a leányvállalatok
menedzsmentfeladataival bíztak meg, ez azonban sem szakmailag, sem
spirituálisan nem jelentett számomra akkora kihívást, mint L’Oreal újabb és
újabb termékeinek piaci bevezetése, amelyek mindig más-más filozófiát
igényeltek.
*– Húsz év alatt több világcégnél is dolgozott fontos beosztásokban. A
váltásoknál mennyire jelentett szempontot az ígért fizetés?*
– Lehet, hogy ma hihetetlenül hangzik, de ez akkoriban nem volt szempont. A
hetvenes–nyolcvanas években a nyugat-európai nagy cégek más
gazdaságfilozófia mentén működtek, mint manapság. A munkát szolgálatnak
tekintettük. A L’Oreal tulajdonosa, az alapító lánya, a híres Madam
Betancou-nak teljesen mellékes volt, hogy évente százmillióval több vagy
kevesebb a tiszta profitja. Nem a haszoncentrikusság volt a fő felhajtóerő,
mint manapság, hanem az, hogy mi forgalmazzuk a legjobb minőségű
termékeket. Egy akkori menedzser, csúcsvezető a mai multinacionális cégek
csúcsvezetőivel összehasonlítva nevetségesen keveset keresett. Nem az volt
az elv, mint manapság, hogy a csúcsmenedzserek megtömik a zsebüket, és
utánuk az özönvíz.
*– Mikor érezte, hogy megcsapja a mai vadkapitalizmus szele?*
– Rövid időre egy akkoriban világcégnek számító amerikai vállalatnak, az
All opticnak lettem 1983-ban az egyik németországi vezetője. A tulajdonos
új európai megbízottja felhívott a frankfurti repülőtérről, hogy beszélni
szeretne velem. Egy fényes ebéd után bejelentette, hogy a Németországban
működő leányvállalat ügyvezető igazgatójává nevez ki. Csodálkoztam, hogy
miért, hiszen a főnököm volt az ügyvezető. Kiderült: az a baj vele, hogy
nem érti a cég új filozófiáját, miszerint a hét németországi
fiókvállalatból négyet azonnal be kéne zárni. Akkor elmagyaráztam neki,
hogy a német főnökömnek teljes mértékben igaza van, hiszen az optikai
lencsék csiszolásával foglalkozó cég csak úgy tudja 24 órán belül
leszállítani az egész ország területén a rendeléseket, ha mind a hét fiókja
működik. Láttam, hogy ez abszolút nem érdekelte az amerikai férfit.
Visszatértem az irodába, és benyújtottam a felmondásomat. Tudtam, hogy
ennek a cégnek nincs jövője. Azóta meg is szűnt. Rablók, fosztogatók
voltak, akik kiveséztek egy-egy céget, az alkalmazottak többségét
elbocsátották, majd továbbadták a vállalatot.
*– A legutóbbi gazdasági válság összefüggésben van ezzel a
mentalitásváltással?*
– Igen, a gazdasági világválság részben azért következett be, mert miután
cégeiket csődbe juttatták, a kapzsi bankelnökök további több száz millió
dolláros vagy eurós végkielégítést is felvettek. Ez a neoliberális
gondolkodás teljes csődje, ami húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Ez
azonban nem a válság igazi oka, csak felgyorsította a folyamatot.
*– Mi akkor az igazi ok?*
– Ez az ipari termelési mód húsz-harminc évenként szükségszerűen krízisbe
jut azon egyszerű oknál fogva, hogy az új technológia két-három évtized
alatt elavul. A húszas évek válsága valójában a kőszénről a kőolajra
történő átállásról szólt. Ma valami hasonlót élünk át, azzal a
különbséggel, hogy ma annyira erős a nemzetközi pénzügyi szolidaritás, hogy
ezt a krízist még vidáman túléltük. Nem következett be tömegnyomor, mint
1929-ben. Az autó- és a kőolajipar szövetsége uralja ma a világot, ők a
fejlődés legnagyobb kerékkötői. Ha például Kína vagy Oroszország kiépítene
egy olyan hálózatot, hogy minden faluban fel lehessen tölteni az elektromos
autót, megdönthetnék a világ legerősebb hét olajtársaságának egyeduralmát a
világgazdaság fölött. Ehhez már technikailag is adottak a lehetőségek.
Olyan hatalmi harcok ezek, amelyekben a nagyvállalatok vezetői
érdekszövetséget kötnek a politikai hatalommal. Ebben a status quóban nem
érdekelt a világgazdaságot megújítani hivatott technológiai fejlődés. Ma ez
a harc folyik, és ez az igazi krízis. Aki ezt tudja, nem tesz halott lóra.
Amikor a magyarok vagy a szlovákok azzal büszkélkednek, hogy milyen szinten
fejlesztik az autóiparukat, azt szoktam mondani: elég baj, mert ez tíz éven
belül összeomlik.
*– Általában bejöttek a megérzései?*
– Elmesélek egy történetet. Amikor 1988-ban eldöntöttem, hogy felvételemet
kérem a jezsuita rendbe, Kanadába, Torontóba mentem novíciusnak. A berlini
fal 1989. november 9-i leomlása előtt hat hónapon át minden reggel azért
imádkoztam, hogy ez a fal omoljon le. A novíciustársak minden reggel
megmosolyogtak, senki nem hitt nekem, hogy hamarosan vége lesz a
kommunizmusnak. November 9-én, amikor elkezdték a falat bontani,
mindenkinek az arcára fagyott a mosoly. Akkor megkérdezték tőlem: miért
imádkozom ezután? Azt válaszoltam: hogy bukjon meg a Ceauşescu-rendszer.
*– Hogyan születik meg egy csúcsmenedzser fejében a döntés, hogy mindent
maga mögött hagyva jezsuita szerzetesnek menjen?*
– Nem 1988-ban született meg a döntés, hanem kereken húsz évvel korábban,
amikor 1968-ban, a diáklázadások idején svájci zarándoklaton jártam. Ez
volt a vatikáni zsinatot követő időszak, amikor ezrével léptek ki jezsuiták
a rendből, a papok az egyházból. Nem biztos, hogy egy akkori elköteleződés
jót tett volna.
*– Azt mondják, a múltjától soha nem szabadulhat meg az ember...*
– Amióta 1995-ben felvettek a rendbe, folyamatosan foglalkozom gazdasági
kérdésekkel is. Előbb rám bízták a Szent Ignác Kollégium igazgatását, és
miután sikerült egy nehéz gazdasági helyzetben helytállnom, a magyarországi
jezsuita rend forrásfejlesztése lett a feladatom. Olyan elképzelés alapján
oldottam meg a rend pénzügyeit, hogy arra felfigyelt a HVG és a Figyelő is:
elkezdtek arról cikkezni, milyen érdekes és sikeres gazdasági ügyeket
bonyolít le az egyház.
*– Ön a magyarországi sajtó egyik kedvence, gyakran ad interjút, van
tévéműsora, rengeteg előadást tart. Egy jezsuita pap számára mit jelent ez
a fajta népszerűség?*
– Az az igazság, hogy ezt nem én kerestem. Az újságírók fantáziáját nagyon
izgatta, miként lesz egy multinacionális cég csúcsmenedzseréből jezsuita
pap. Egy ilyen interjú után megkeresett az Amerikai-Magyar Gazdasági Kamara
elnöke, hogy tartsak előadást náluk. Innentől kezdve meghívtak mindenhová
előadni, és én elvállaltam.
*– Egy nagyon érdekes szemináriumsorozatot tart Légy sikeres Krisztussal
címen, amely már Erdélyben is vonzza a hallgatóságot. Egy nem elkötelezett
keresztény ember számára hogyan fér meg egymás mellett a Biblia és a
gazdaság?*
– A *Management by Jesus (Légy sikeres Jézussal)* tíz éve indult. Szőcs
László, a kolozsvári Manréza jezsuita igazgatója, aki elődöm volt
Marosvásárhelyen, arra kért, hogy vállalkozóknak tartsak lelkigyakorlatot.
Ebből született meg a vezetői szeminárium. Ha Machiavellit vagy Attilát
menedzsmentszakértőként adják el szemfüles előadók, akkor én Jézust kínálom
fel. Tíz év alatt 38 szemináriumot szerveztünk, jövőre hármat tervezünk
Erdélyben. Általában keresztény felfogású emberek járnak el az
előadásaimra, de szkeptikusok is vannak, és nem bánják meg.
*– Mit tanácsol a vállalkozóknak?*
– A célközönség kis- és középvállalkozókból áll, akik elsősorban
cégtulajdonosok. A szeminárium egy kinyomtatott vázlatra támaszkodik, a 12
résztvevő elmondja saját tapasztalatait. Mindig akadnak olyanok, akik
felkapják a fejüket: vajon én miért nem úgy csinálom? Tulajdonképpen egy
fórum, utána lehetőséget biztosítok arra, hogy a kurzust elvégzők évente
négyszer találkozzanak egymással. Az a téma, hogy hosszabb távon hogyan
tudom a vállalkozásomat úgy vezetni, hogy az Istennek tetsző legyen. Isten
nincs ellene a növekedésnek. Arra a kérdésre keresem a választ: hogyan
lehetséges ez a növekedés?
*– Sokan azt tartják, becsületes könyveléssel manapság csődbe jut egy
cég...*
– A Keresztény Vállalkozók Egyesületében fél éven át tartó vita volt erről.
Én azt mondtam, inkább termékfejlesztésre fordítsa valamennyi vállalkozó
azt a pénzt, ami adócsalásra menne. Ezzel legyél jobb, mint a másik. Nem az
a megoldás, hogy nem adok számlát. Lehet, hogy így nehezebb lesz az utad,
de a végén te leszel a nyerő. Mindig megkérdezem a hallgatóságtól: ha ma
Jézus élne, vajon adócsaló lenne? Biztosan nem!
Kiss Ulrich Magyarországon született 1945. február 19-én. A Németországi
Magyar Gimnáziumban érettségizett, Kastlban. 1969-ben szerzett
üzemgazdasági diplomát a Leuveni Katolikus Egyetemen.
Tíz éven át dolgozott a L’Oréal németországi leányvállalatánál, majd a
franciaországi anyavállalatnál töltött be vezető funkciókat. Volt
projektmenedzser, a nemzetközi fejlesztésekért és értékesítésért felelt,
majd 1979-ben a világcég európai marketingigazgatójaként dolgozott. 1979 és
1981 között a Cartier európai marketingigazgatója, 1981 és 1983 között a
Párizsban székelő Fitch&Company International Design and Business
Consultations arculattervezője, 1983-ban az All optic amerikai cég
németországi marketingmenedzsere volt. 1983 és 1986 között a Ferdinand
Menrad vállalat franciaországi, hollandiai, nagy-britanniai és írországi
piacát és leányvállalatait felügyelte. 1986–1987-ben az Azzaro Deutschland
marketing- és eladási igazgatójaként dolgozott.
1995-ben szentelték jezsuita pappá. 1996 és 2000 között a Szent Ignác
Szakkollégium igazgató-lelkésze volt, 2001 óta egyetemi tanár: óraadóként
oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikációelméletet és
PR-gyakorlatot. Rendszeres munkatársa a Vatikáni Rádió magyar
szerkesztőségének és a Magyar Katolikus Rádiónak. Magyarországon és
Erdélyben számos előadást tart. Jelenleg az Erdélyi Jezsuita Rend
marosvásárhelyi rendházában dolgozik.
Forrás: Romkat.ro
Magyar Kurír
2015-01-03 20:11 GMT+01:00 Emoke Greschik <greschem at gmail.com>:
> Kiss Ullrich SJ: Jézus nem lenne adócsaló
> 2015. január 3. szombat 18:10
> 20 éven át dolgozott világcégek vezető csapatában, gazdasági
> tapasztalatait később a katolikus egyházban kamatoztatta. Ma vállalkozók
> százait oktatja arra, hogyan lehet Istennek tetsző üzletet építeni. Kiss
> Ulrich atyával az Erdélyi Napló munkatársa, Makkay József beszélgetett
> Marosvásárhelyen.
>
> <http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&img=o_kiss-ulrich1-%281%29.jpg>
>
> *– Lenyűgözően gazdag az életrajza: gazdasági szakemberként sok helyen
> megfordult, mindent elért, amit el szeretett volna érni. Multinacionális
> világcégeknél betöltött vezetőtisztségek után az utóbbi negyed században a
> magyarországi jezsuita rend egyik alapemberévé, közismert előadóvá, egyházi
> médiaarccá vált. Hogyan kezdődött ez a nem mindennapi karrier?*
>
> – Gyerekkoromban újságíró akartam lenni, lenyűgöztek Egon Erwin Kisch és
> Richard Katz riportjai. Édesapám azonban lebeszélt a zsurnalisztikáról, azt
> mondta, link szakma, de ha mégis ezt szeretném, előbb járjak ki egy rendes
> egyetemet, és ha értek is valamihez, akkor legyek szakújságíró.
>
> *– Nem lehetett könnyű a kezdés, hiszen szülei disszidáltak
> Magyarországról...*
>
> – Érettségi előtt, 1962-ben látogatóba mentünk nagymamámhoz
> Nyugat-Berlinbe, és ott is maradtunk. Karácsony előtt Frankfurtban, a német
> hatóságok szűrésén találkoztam a kastli magyar gimnázium tánc- és
> énekcsoportjával, elbeszélgettem a diákokkal, meg az igazgatóval, és
> megszületett a döntés, ott fogok tanulni. Később kiderült, hogy ösztöndíjat
> is kapok. A közgazdaságra a magyar kollégiumban egy évvel korábban
> érettségiző Závoly Péter barátom hívta fel a figyelmem: ő a Leuveni
> Katolikus Egyetemen tanult Belgiumban, és áradozott az ottani
> lehetőségekről. Később a Siemens cég menedzsere lett, manapság a kezdő
> vállalkozóknak szóló magyarországi startup programok főguruja.
>
> *– Nem volt túl meredek Németországból Belgiumba menni egyetemre?*
>
> – A szüleim egyáltalán nem örültek neki, Berlinben laktak, és azt
> szerették volna, ha az ottani közgazdaságira iratkozom be. Én mégis
> Belgiumot választottam. Dr. Galambos Irenaus bencés szerzetes, a kastli
> kollégium igazgatója becsült és szeretett engem, mert jó tanuló voltam, így
> aztán remek ajánlást írt rólam. A leuveni kollégiumnak is magyar volt az
> igazgatója, Muzslay István jezsuita szerzetespap, aki levelünkre azt
> válaszolta, már senkit nem akart Kastlból hozni, de az igazgatóm olyan szép
> ajánlást írt, hogy nem tud ellenállni. Hogy miért nem mentem Berlinbe?
> Akkor már érződött 1968 előszele. A berlini egyetem tanári kara, illetve a
> diákok nagy része is Kelet-Németországból menekült, ez lett a nyugat-német
> baloldal melegágya, nekem meg egyáltalán nem tetszett a balos szellemiség.
> Inkább valamilyen konzervatív képzésre vágytam, amire tökéletesen megfelelt
> a Leuveni Katolikus Egyetem. Az is motivált, hogy meg akartam tanulni
> franciául. De hát itt sem volt könnyű a kezdés: karácsonyig teán és pirítós
> kenyéren tengődtem, mert egy vasam nem volt. Karácsonykor sikerült belga
> állami ösztöndíjat szerezni.
>
> *– Hogyan érezte magát magyar diákként ebben a teljesen idegen
> környezetben?*
>
> – A 35 ezer diákból 8 ezer volt külföldi, sokan érkeztek Afrikából, Európa
> minden részéből akadt hallgató. Három magyar diáktársam is volt a
> kollégiumban. Leuven flamand város, akkoriban nem volt annyira vad a
> franciaellenesség, a lakosság nagyobb részével normálisan lehetett
> beszélgetni franciául, de közben megtanultam flamandul is. Ennek később is
> hasznát vettem. A leuveni egyetem már akkoriban kimagasló, keresett
> felsőoktatási intézmény volt, csupa elsőrangú gyakorlati ember oktatott
> ott. A német közgazdasági egyetemektől eltérően – ahol a tanárok zöme nem
> látott belülről céget – a belga egyetemen a tanárok eleve cégtulajdonosok
> voltak, köztük többen miniszterek is. A pénzügyi kurzust például a Belga
> Nemzeti Bank elnöke tartotta, könyveléstanra pedig a legnagyobb belga
> könyvelési cég tulajdonosa oktatott.
>
> *– Látta valami előnyét kelet-európai származásának?*
>
> – Igen, az államvizsga dolgozatom megírásakor. A nyugati sajtó túlságosan
> is felértékelte akkoriban a kelet-német külgazdasági reformokat, abból a
> témából államvizsgáztam. A dolgozatomban azt a végkövetkeztetést vontam le,
> hogy ez vakvágány, nem lesz belőle semmi, ami akkoriban nem volt annyira
> egyértelmű, de nekem lett igazam. A témavezető tanárom – akit közben
> behívtak katonának egy afrikai lázadás leverésére – azt ajánlotta, menjek
> el egy-két évre külföldre is tanulni. Így kerültem Franciaországba,
> Fontainebleau-be.
>
> *– Mi indokolta a váltást?*
>
> – Valamiért különösen vonzott a marketing, és a gazdasági szaksajtóban
> kutakodva, kiderítettem, hogy Fontainebleau-ben egy posztgraduális
> képzéssel végre elérhetem azt, amiért a közgazdaságra iratkoztam. De nem
> voltam benne biztos, hogy felvesznek, így aztán egyszerre három helyre
> írtam pályázatot: Brüggébe, Strasbourgba és Fontainebleau-be. Az első két
> helyen igen jelentős ösztöndíjat ígértek, amikor jelentkezésemet
> elfogadták, én mégis az utóbbit választottam. Három nyelven: angolul,
> németül és franciául folyt a tanítás, így aztán el kellett mennem három
> hónapra Londonba, hogy megtanuljak rendesen angolul.
>
> *– A francia egyetem alapozta meg későbbi karrierjét?*
>
> – Sok szempontból igen. A menedzsmentiskola legnagyobb hozadéka az volt,
> hogy megtanultunk csapatban dolgozni. A posztgraduális képzésben résztvevő
> diákok között minden elképzelhető szakma előfordult a jogásztól a
> közgazdászon át a mérnökig. Norvég, belga, francia, német vagy magyar
> egyaránt volt a csoportban, rengeteget tanultunk egymástól. A kollégiumban
> az egyetemi oktatáson túl sok közös programunk volt, egy ideig én is
> elnököltem a diáktanácsban. 1966-ban, a magyar forradalom tizedik
> évfordulójára olyan kiállítást szerveztünk, hogy a nagy napilapok az első
> oldalon számoltak be róla. Az iskolának igen fontos közvetítő szerepe is
> volt. Évente katalógust adtak ki azoknak a cégeknek az adataival, amelyek
> szakembereket kerestek, egy másik katalógus pedig minket, végzősöket
> mutatott be. Tíz interjún estem át, közülük az egyik a L’Oreal volt, végül
> a cég bonni leányvállalatához kerültem.
>
> *– Mit jelentett egy fiatal végzősnek egy világcég csapatába bekerülni
> 1970-ben?*
>
> – Óriási kihívást, a vállalatnál ugyanis nem elégedtek meg a korábban
> megszerzett diplomáimmal, már az első naptól elkezdtek képezni. A főnököm
> szintén Fontainebleau-ben végzett, az ő marketingasszisztense lettem. Első
> naptól bedobtak a mélyvízbe: ajakrúzs- és körömlakk-terméklistát kaptam,
> hogy készítsek egy Németországra szóló eladási tervet. Amikor statisztikai
> adatokat kértem, azt mondták, olyan nincs. Úgy éreztem, minden összeomlik
> abból, amit én éveken át az egyetemen tanultam. Az első marketingtervem
> azonban sikeres volt, a főnökeim mindent kipróbáltattak velem. A
> németországi leányvállalatnak sokféle tevékenységi területe volt, így aztán
> három hónaponként egy-egy új szakterület irányításával bíztak meg. Először
> a teljes németországi árukészlet felelőse lettem, később következett a
> logisztika és így tovább. Amikor minden próbát kiálltam, a kezembe nyomtak
> egy bőröndöt a cég legfontosabb illatszereivel, onnantól kezdve kilenc
> hónapon át ügynökként jártam a kisebb-nagyobb németországi üzleteket,
> árultam a cég termékeit. Ez hihetetlen tapasztalatot nyújtott a
> későbbiekhez.
>
> *– Hogyan került a L’Oreal párizsi központjába?*
>
> – Szerencsés véletlen révén. A párizsi vezérigazgatónk egy nap
> bejelentetlenül érkezett Németországba, a főnökeimnek épp halaszthatatlan
> programjuk volt, így engem bíztak meg, hogy foglalkozzam vele. A nagyfőnök
> valamiért megkedvelt, mert amikor hazautazott, azt mondta, csomagoljak, és
> keressem meg Párizsban. Amikor beállítottam hozzá egy kis csomaggal,
> értetlenül nézett rám. Kiderült, mindenemet magammal kellett volna hoznom,
> mert már nem térek vissza Németországba: kineveztek a cég luxusparfümjei
> felelős igazgatójává. Ekkor esett meg az a történet, hogy egy új termékkel
> kapcsolatos vitában egy tanácskozáson azt mondtam a vezérigazgatónak: uram,
> önnek nincs igaza. A kollégák szörnyülködve mondták utána, hogy ilyesmit
> soha ne mondjak a nagyfőnöknek. De hát, ha nincs igaza, akkor mit tegyek? –
> kérdeztem. Mi is tudjuk, hogy nincs igaza, de ezt akkor sem szabad nyíltan
> kimondani, jött a válasz. A vezérigazgató azonban nem rúgott ki, még csak
> meg sem sértődött – az első sikereim után elküldött Mexikóba egy
> jutalomkirándulásra. Az alatt vezették be a piacra azt a terméket, amit én
> még az elején elleneztem. Mire hazaértem Mexikóból, már ki is vonták a
> piacról. Fiaskó lett.
>
> <http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&img=o_kiss-ulrich1-%282%29.jpg>
>
> *– Tíz éven át dolgozott a L’Orealnál, az utolsó néhány évet a
> csúcsvezetőség tagjaként. Miért hagyta ott a vállalatot?*
>
> – Több oka is volt. Egy összeférhetetlen embert neveztek ki új főnökömmé,
> aki az összes európai leányvállalat vezetőségével veszekedett. Nem bírtam a
> munkastílusát, ezért arra kértem a vezérigazgatót, helyezzen át az Egyesült
> Államokba. A döntés azonban késett, ezért egy nap úgy határoztam, ebből
> elég volt. Kapóra jött, hogy egy fejvadász cég megkeresett a Cartiertől.
> Előbb még bemutattam a cég új termékeit Párizsban, majd miután
> elcsendesedett a tízperces taps, odaléptem a vezérigazgatóhoz, és
> bejelentettem a távozásom. Ami csak elérhető egy csúcsvezető számára,
> minden megígért, de nem tudott visszatartani. Úgy éreztem, itt az idő a
> váltásra. Később az ugyancsak a cégnél dolgozó édesapám és öcsém látta
> ennek a kárát, nekik sem tudták megbocsátani a távozásomat.
>
> *– Sosem bánta meg a döntését?*
>
> – Az igazság az, hogy a L’Oreal volt a legjobb munkahelyem, az jelentette
> számomra a legnagyobb szakmai kihívást. Családi vállalkozásból nőtte ki
> magát a világ egyik legnagyobb szépségipari cégévé, de továbbra is
> nagyszerű, családias hangulat uralkodott, nagyon erős csapatszellemmel.
> Rengeteget költöttek kutatásra, az volt az alapelvünk, hogy bóvlit nem
> árulunk. Az ugyancsak világcégnek számító Cartiernél a leányvállalatok
> menedzsmentfeladataival bíztak meg, ez azonban sem szakmailag, sem
> spirituálisan nem jelentett számomra akkora kihívást, mint L’Oreal újabb és
> újabb termékeinek piaci bevezetése, amelyek mindig más-más filozófiát
> igényeltek.
>
> *– Húsz év alatt több világcégnél is dolgozott fontos beosztásokban. A
> váltásoknál mennyire jelentett szempontot az ígért fizetés?*
>
> – Lehet, hogy ma hihetetlenül hangzik, de ez akkoriban nem volt szempont.
> A hetvenes–nyolcvanas években a nyugat-európai nagy cégek más
> gazdaságfilozófia mentén működtek, mint manapság. A munkát szolgálatnak
> tekintettük. A L’Oreal tulajdonosa, az alapító lánya, a híres Madam
> Betancou-nak teljesen mellékes volt, hogy évente százmillióval több vagy
> kevesebb a tiszta profitja. Nem a haszoncentrikusság volt a fő felhajtóerő,
> mint manapság, hanem az, hogy mi forgalmazzuk a legjobb minőségű
> termékeket. Egy akkori menedzser, csúcsvezető a mai multinacionális cégek
> csúcsvezetőivel összehasonlítva nevetségesen keveset keresett. Nem az volt
> az elv, mint manapság, hogy a csúcsmenedzserek megtömik a zsebüket, és
> utánuk az özönvíz.
>
> *– Mikor érezte, hogy megcsapja a mai vadkapitalizmus szele?*
>
> – Rövid időre egy akkoriban világcégnek számító amerikai vállalatnak, az
> All opticnak lettem 1983-ban az egyik németországi vezetője. A tulajdonos
> új európai megbízottja felhívott a frankfurti repülőtérről, hogy beszélni
> szeretne velem. Egy fényes ebéd után bejelentette, hogy a Németországban
> működő leányvállalat ügyvezető igazgatójává nevez ki. Csodálkoztam, hogy
> miért, hiszen a főnököm volt az ügyvezető. Kiderült: az a baj vele, hogy
> nem érti a cég új filozófiáját, miszerint a hét németországi
> fiókvállalatból négyet azonnal be kéne zárni. Akkor elmagyaráztam neki,
> hogy a német főnökömnek teljes mértékben igaza van, hiszen az optikai
> lencsék csiszolásával foglalkozó cég csak úgy tudja 24 órán belül
> leszállítani az egész ország területén a rendeléseket, ha mind a hét fiókja
> működik. Láttam, hogy ez abszolút nem érdekelte az amerikai férfit.
> Visszatértem az irodába, és benyújtottam a felmondásomat. Tudtam, hogy
> ennek a cégnek nincs jövője. Azóta meg is szűnt. Rablók, fosztogatók
> voltak, akik kiveséztek egy-egy céget, az alkalmazottak többségét
> elbocsátották, majd továbbadták a vállalatot.
>
> *– A legutóbbi gazdasági válság összefüggésben van ezzel a
> mentalitásváltással?*
>
> – Igen, a gazdasági világválság részben azért következett be, mert miután
> cégeiket csődbe juttatták, a kapzsi bankelnökök további több száz millió
> dolláros vagy eurós végkielégítést is felvettek. Ez a neoliberális
> gondolkodás teljes csődje, ami húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Ez
> azonban nem a válság igazi oka, csak felgyorsította a folyamatot.
>
> *– Mi akkor az igazi ok?*
>
> – Ez az ipari termelési mód húsz-harminc évenként szükségszerűen krízisbe
> jut azon egyszerű oknál fogva, hogy az új technológia két-három évtized
> alatt elavul. A húszas évek válsága valójában a kőszénről a kőolajra
> történő átállásról szólt. Ma valami hasonlót élünk át, azzal a
> különbséggel, hogy ma annyira erős a nemzetközi pénzügyi szolidaritás, hogy
> ezt a krízist még vidáman túléltük. Nem következett be tömegnyomor, mint
> 1929-ben. Az autó- és a kőolajipar szövetsége uralja ma a világot, ők a
> fejlődés legnagyobb kerékkötői. Ha például Kína vagy Oroszország kiépítene
> egy olyan hálózatot, hogy minden faluban fel lehessen tölteni az elektromos
> autót, megdönthetnék a világ legerősebb hét olajtársaságának egyeduralmát a
> világgazdaság fölött. Ehhez már technikailag is adottak a lehetőségek.
> Olyan hatalmi harcok ezek, amelyekben a nagyvállalatok vezetői
> érdekszövetséget kötnek a politikai hatalommal. Ebben a status quóban nem
> érdekelt a világgazdaságot megújítani hivatott technológiai fejlődés. Ma ez
> a harc folyik, és ez az igazi krízis. Aki ezt tudja, nem tesz halott lóra.
> Amikor a magyarok vagy a szlovákok azzal büszkélkednek, hogy milyen szinten
> fejlesztik az autóiparukat, azt szoktam mondani: elég baj, mert ez tíz éven
> belül összeomlik.
>
> *– Általában bejöttek a megérzései?*
>
> – Elmesélek egy történetet. Amikor 1988-ban eldöntöttem, hogy felvételemet
> kérem a jezsuita rendbe, Kanadába, Torontóba mentem novíciusnak. A berlini
> fal 1989. november 9-i leomlása előtt hat hónapon át minden reggel azért
> imádkoztam, hogy ez a fal omoljon le. A novíciustársak minden reggel
> megmosolyogtak, senki nem hitt nekem, hogy hamarosan vége lesz a
> kommunizmusnak. November 9-én, amikor elkezdték a falat bontani,
> mindenkinek az arcára fagyott a mosoly. Akkor megkérdezték tőlem: miért
> imádkozom ezután? Azt válaszoltam: hogy bukjon meg a Ceauşescu-rendszer.
>
> *– Hogyan születik meg egy csúcsmenedzser fejében a döntés, hogy mindent
> maga mögött hagyva jezsuita szerzetesnek menjen?*
>
> – Nem 1988-ban született meg a döntés, hanem kereken húsz évvel korábban,
> amikor 1968-ban, a diáklázadások idején svájci zarándoklaton jártam. Ez
> volt a vatikáni zsinatot követő időszak, amikor ezrével léptek ki jezsuiták
> a rendből, a papok az egyházból. Nem biztos, hogy egy akkori elköteleződés
> jót tett volna.
>
> *– Azt mondják, a múltjától soha nem szabadulhat meg az ember...*
>
> – Amióta 1995-ben felvettek a rendbe, folyamatosan foglalkozom gazdasági
> kérdésekkel is. Előbb rám bízták a Szent Ignác Kollégium igazgatását, és
> miután sikerült egy nehéz gazdasági helyzetben helytállnom, a magyarországi
> jezsuita rend forrásfejlesztése lett a feladatom. Olyan elképzelés alapján
> oldottam meg a rend pénzügyeit, hogy arra felfigyelt a HVG és a Figyelő is:
> elkezdtek arról cikkezni, milyen érdekes és sikeres gazdasági ügyeket
> bonyolít le az egyház.
>
> *– Ön a magyarországi sajtó egyik kedvence, gyakran ad interjút, van
> tévéműsora, rengeteg előadást tart. Egy jezsuita pap számára mit jelent ez
> a fajta népszerűség?*
>
> – Az az igazság, hogy ezt nem én kerestem. Az újságírók fantáziáját nagyon
> izgatta, miként lesz egy multinacionális cég csúcsmenedzseréből jezsuita
> pap. Egy ilyen interjú után megkeresett az Amerikai-Magyar Gazdasági Kamara
> elnöke, hogy tartsak előadást náluk. Innentől kezdve meghívtak mindenhová
> előadni, és én elvállaltam.
>
> *– Egy nagyon érdekes szemináriumsorozatot tart Légy sikeres Krisztussal
> címen, amely már Erdélyben is vonzza a hallgatóságot. Egy nem elkötelezett
> keresztény ember számára hogyan fér meg egymás mellett a Biblia és a
> gazdaság?*
>
> – A *Management by Jesus (Légy sikeres Jézussal)* tíz éve indult. Szőcs
> László, a kolozsvári Manréza jezsuita igazgatója, aki elődöm volt
> Marosvásárhelyen, arra kért, hogy vállalkozóknak tartsak lelkigyakorlatot.
> Ebből született meg a vezetői szeminárium. Ha Machiavellit vagy Attilát
> menedzsmentszakértőként adják el szemfüles előadók, akkor én Jézust kínálom
> fel. Tíz év alatt 38 szemináriumot szerveztünk, jövőre hármat tervezünk
> Erdélyben. Általában keresztény felfogású emberek járnak el az
> előadásaimra, de szkeptikusok is vannak, és nem bánják meg.
>
> *– Mit tanácsol a vállalkozóknak?*
>
> – A célközönség kis- és középvállalkozókból áll, akik elsősorban
> cégtulajdonosok. A szeminárium egy kinyomtatott vázlatra támaszkodik, a 12
> résztvevő elmondja saját tapasztalatait. Mindig akadnak olyanok, akik
> felkapják a fejüket: vajon én miért nem úgy csinálom? Tulajdonképpen egy
> fórum, utána lehetőséget biztosítok arra, hogy a kurzust elvégzők évente
> négyszer találkozzanak egymással. Az a téma, hogy hosszabb távon hogyan
> tudom a vállalkozásomat úgy vezetni, hogy az Istennek tetsző legyen. Isten
> nincs ellene a növekedésnek. Arra a kérdésre keresem a választ: hogyan
> lehetséges ez a növekedés?
>
> *– Sokan azt tartják, becsületes könyveléssel manapság csődbe jut egy
> cég...*
>
> – A Keresztény Vállalkozók Egyesületében fél éven át tartó vita volt
> erről. Én azt mondtam, inkább termékfejlesztésre fordítsa valamennyi
> vállalkozó azt a pénzt, ami adócsalásra menne. Ezzel legyél jobb, mint a
> másik. Nem az a megoldás, hogy nem adok számlát. Lehet, hogy így nehezebb
> lesz az utad, de a végén te leszel a nyerő. Mindig megkérdezem a
> hallgatóságtól: ha ma Jézus élne, vajon adócsaló lenne? Biztosan nem!
>
> Kiss Ulrich Magyarországon született 1945. február 19-én. A Németországi
> Magyar Gimnáziumban érettségizett, Kastlban. 1969-ben szerzett
> üzemgazdasági diplomát a Leuveni Katolikus Egyetemen.
>
> Tíz éven át dolgozott a L’Oréal németországi leányvállalatánál, majd a
> franciaországi anyavállalatnál töltött be vezető funkciókat. Volt
> projektmenedzser, a nemzetközi fejlesztésekért és értékesítésért felelt,
> majd 1979-ben a világcég európai marketingigazgatójaként dolgozott. 1979 és
> 1981 között a Cartier európai marketingigazgatója, 1981 és 1983 között a
> Párizsban székelő Fitch&Company International Design and Business
> Consultations arculattervezője, 1983-ban az All optic amerikai cég
> németországi marketingmenedzsere volt. 1983 és 1986 között a Ferdinand
> Menrad vállalat franciaországi, hollandiai, nagy-britanniai és írországi
> piacát és leányvállalatait felügyelte. 1986–1987-ben az Azzaro Deutschland
> marketing- és eladási igazgatójaként dolgozott.
>
> 1995-ben szentelték jezsuita pappá. 1996 és 2000 között a Szent Ignác
> Szakkollégium igazgató-lelkésze volt, 2001 óta egyetemi tanár: óraadóként
> oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikációelméletet és
> PR-gyakorlatot. Rendszeres munkatársa a Vatikáni Rádió magyar
> szerkesztőségének és a Magyar Katolikus Rádiónak. Magyarországon és
> Erdélyben számos előadást tart. Jelenleg az Erdélyi Jezsuita Rend
> marosvásárhelyi rendházában dolgozik.
>
> Forrás: Romkat.ro
>
> Magyar Kurír
>
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20150103/1a3cf1cb/attachment.html
Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl