<div dir="ltr"><a href="http://magyarkurir.hu/hirek/kiss-ullrich-sj-jezus-nem-lenne-adocsalo">http://magyarkurir.hu/hirek/kiss-ullrich-sj-jezus-nem-lenne-adocsalo</a><br><div dir="ltr"><h1>Kiss Ullrich SJ: Jézus nem lenne adócsaló </h1>
<div>2015. január 3. szombat 18:10</div>
<h3>20 éven át dolgozott világcégek vezető csapatában,
gazdasági tapasztalatait később a katolikus egyházban kamatoztatta. Ma
vállalkozók százait oktatja arra, hogyan lehet Istennek tetsző üzletet
építeni. Kiss Ulrich atyával az Erdélyi Napló munkatársa, Makkay József
beszélgetett Marosvásárhelyen.</h3><p style="text-align:center"><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&img=o_kiss-ulrich1-%281%29.jpg" target="_blank"><img class="" src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&p=1&img=c_kiss-ulrich1-%281%29.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Lenyűgözően gazdag az életrajza: gazdasági szakemberként
sok helyen megfordult, mindent elért, amit el szeretett volna érni.
Multinacionális világcégeknél betöltött vezetőtisztségek után az utóbbi
negyed században a magyarországi jezsuita rend egyik alapemberévé,
közismert előadóvá, egyházi médiaarccá vált. Hogyan kezdődött ez a nem
mindennapi karrier?</strong></p>
<p>– Gyerekkoromban újságíró akartam lenni, lenyűgöztek Egon Erwin Kisch
és Richard Katz riportjai. Édesapám azonban lebeszélt a
zsurnalisztikáról, azt mondta, link szakma, de ha mégis ezt szeretném,
előbb járjak ki egy rendes egyetemet, és ha értek is valamihez, akkor
legyek szakújságíró.</p>
<p><strong>– Nem lehetett könnyű a kezdés, hiszen szülei disszidáltak Magyarországról...</strong></p>
<p>– Érettségi előtt, 1962-ben látogatóba mentünk nagymamámhoz
Nyugat-Berlinbe, és ott is maradtunk. Karácsony előtt Frankfurtban, a
német hatóságok szűrésén találkoztam a kastli magyar gimnázium tánc- és
énekcsoportjával, elbeszélgettem a diákokkal, meg az igazgatóval, és
megszületett a döntés, ott fogok tanulni. Később kiderült, hogy
ösztöndíjat is kapok. A közgazdaságra a magyar kollégiumban egy évvel
korábban érettségiző Závoly Péter barátom hívta fel a figyelmem: ő a
Leuveni Katolikus Egyetemen tanult Belgiumban, és áradozott az ottani
lehetőségekről. Később a Siemens cég menedzsere lett, manapság a kezdő
vállalkozóknak szóló magyarországi startup programok főguruja.</p>
<p><strong>– Nem volt túl meredek Németországból Belgiumba menni egyetemre?</strong></p>
<p>– A szüleim egyáltalán nem örültek neki, Berlinben laktak, és azt
szerették volna, ha az ottani közgazdaságira iratkozom be. Én mégis
Belgiumot választottam. Dr. Galambos Irenaus bencés szerzetes, a kastli
kollégium igazgatója becsült és szeretett engem, mert jó tanuló voltam,
így aztán remek ajánlást írt rólam. A leuveni kollégiumnak is magyar
volt az igazgatója, Muzslay István jezsuita szerzetespap, aki levelünkre
azt válaszolta, már senkit nem akart Kastlból hozni, de az igazgatóm
olyan szép ajánlást írt, hogy nem tud ellenállni. Hogy miért nem mentem
Berlinbe? Akkor már érződött 1968 előszele. A berlini egyetem tanári
kara, illetve a diákok nagy része is Kelet-Németországból menekült, ez
lett a nyugat-német baloldal melegágya, nekem meg egyáltalán nem
tetszett a balos szellemiség. Inkább valamilyen konzervatív képzésre
vágytam, amire tökéletesen megfelelt a Leuveni Katolikus Egyetem. Az is
motivált, hogy meg akartam tanulni franciául. De hát itt sem volt könnyű
a kezdés: karácsonyig teán és pirítós kenyéren tengődtem, mert egy
vasam nem volt. Karácsonykor sikerült belga állami ösztöndíjat szerezni.</p>
<p><strong>– Hogyan érezte magát magyar diákként ebben a teljesen idegen környezetben?</strong></p>
<p>– A 35 ezer diákból 8 ezer volt külföldi, sokan érkeztek Afrikából,
Európa minden részéből akadt hallgató. Három magyar diáktársam is volt a
kollégiumban. Leuven flamand város, akkoriban nem volt annyira vad a
franciaellenesség, a lakosság nagyobb részével normálisan lehetett
beszélgetni franciául, de közben megtanultam flamandul is. Ennek később
is hasznát vettem. A leuveni egyetem már akkoriban kimagasló, keresett
felsőoktatási intézmény volt, csupa elsőrangú gyakorlati ember oktatott
ott. A német közgazdasági egyetemektől eltérően – ahol a tanárok zöme
nem látott belülről céget – a belga egyetemen a tanárok eleve
cégtulajdonosok voltak, köztük többen miniszterek is. A pénzügyi kurzust
például a Belga Nemzeti Bank elnöke tartotta, könyveléstanra pedig a
legnagyobb belga könyvelési cég tulajdonosa oktatott.</p>
<p><strong>– Látta valami előnyét kelet-európai származásának?</strong></p>
<p>– Igen, az államvizsga dolgozatom megírásakor. A nyugati sajtó
túlságosan is felértékelte akkoriban a kelet-német külgazdasági
reformokat, abból a témából államvizsgáztam. A dolgozatomban azt a
végkövetkeztetést vontam le, hogy ez vakvágány, nem lesz belőle semmi,
ami akkoriban nem volt annyira egyértelmű, de nekem lett igazam. A
témavezető tanárom – akit közben behívtak katonának egy afrikai lázadás
leverésére – azt ajánlotta, menjek el egy-két évre külföldre is tanulni.
Így kerültem Franciaországba, Fontainebleau-be.</p>
<p><strong>– Mi indokolta a váltást?</strong></p>
<p>– Valamiért különösen vonzott a marketing, és a gazdasági
szaksajtóban kutakodva, kiderítettem, hogy Fontainebleau-ben egy
posztgraduális képzéssel végre elérhetem azt, amiért a közgazdaságra
iratkoztam. De nem voltam benne biztos, hogy felvesznek, így aztán
egyszerre három helyre írtam pályázatot: Brüggébe, Strasbourgba és
Fontainebleau-be. Az első két helyen igen jelentős ösztöndíjat ígértek,
amikor jelentkezésemet elfogadták, én mégis az utóbbit választottam.
Három nyelven: angolul, németül és franciául folyt a tanítás, így aztán
el kellett mennem három hónapra Londonba, hogy megtanuljak rendesen
angolul.</p>
<p><strong>– A francia egyetem alapozta meg későbbi karrierjét?</strong></p>
<p>– Sok szempontból igen. A menedzsmentiskola legnagyobb hozadéka az
volt, hogy megtanultunk csapatban dolgozni. A posztgraduális képzésben
résztvevő diákok között minden elképzelhető szakma előfordult a
jogásztól a közgazdászon át a mérnökig. Norvég, belga, francia, német
vagy magyar egyaránt volt a csoportban, rengeteget tanultunk egymástól. A
kollégiumban az egyetemi oktatáson túl sok közös programunk volt, egy
ideig én is elnököltem a diáktanácsban. 1966-ban, a magyar forradalom
tizedik évfordulójára olyan kiállítást szerveztünk, hogy a nagy
napilapok az első oldalon számoltak be róla. Az iskolának igen fontos
közvetítő szerepe is volt. Évente katalógust adtak ki azoknak a cégeknek
az adataival, amelyek szakembereket kerestek, egy másik katalógus pedig
minket, végzősöket mutatott be. Tíz interjún estem át, közülük az egyik
a L’Oreal volt, végül a cég bonni leányvállalatához kerültem.</p>
<p><strong>– Mit jelentett egy fiatal végzősnek egy világcég csapatába bekerülni 1970-ben?</strong></p>
<p>– Óriási kihívást, a vállalatnál ugyanis nem elégedtek meg a korábban
megszerzett diplomáimmal, már az első naptól elkezdtek képezni. A
főnököm szintén Fontainebleau-ben végzett, az ő marketingasszisztense
lettem. Első naptól bedobtak a mélyvízbe: ajakrúzs- és
körömlakk-terméklistát kaptam, hogy készítsek egy Németországra szóló
eladási tervet. Amikor statisztikai adatokat kértem, azt mondták, olyan
nincs. Úgy éreztem, minden összeomlik abból, amit én éveken át az
egyetemen tanultam. Az első marketingtervem azonban sikeres volt, a
főnökeim mindent kipróbáltattak velem. A németországi leányvállalatnak
sokféle tevékenységi területe volt, így aztán három hónaponként egy-egy
új szakterület irányításával bíztak meg. Először a teljes németországi
árukészlet felelőse lettem, később következett a logisztika és így
tovább. Amikor minden próbát kiálltam, a kezembe nyomtak egy bőröndöt a
cég legfontosabb illatszereivel, onnantól kezdve kilenc hónapon át
ügynökként jártam a kisebb-nagyobb németországi üzleteket, árultam a cég
termékeit. Ez hihetetlen tapasztalatot nyújtott a későbbiekhez.</p>
<p><strong>– Hogyan került a L’Oreal párizsi központjába?</strong></p>
<p>– Szerencsés véletlen révén. A párizsi vezérigazgatónk egy nap
bejelentetlenül érkezett Németországba, a főnökeimnek épp
halaszthatatlan programjuk volt, így engem bíztak meg, hogy foglalkozzam
vele. A nagyfőnök valamiért megkedvelt, mert amikor hazautazott, azt
mondta, csomagoljak, és keressem meg Párizsban. Amikor beállítottam
hozzá egy kis csomaggal, értetlenül nézett rám. Kiderült, mindenemet
magammal kellett volna hoznom, mert már nem térek vissza Németországba:
kineveztek a cég luxusparfümjei felelős igazgatójává. Ekkor esett meg az
a történet, hogy egy új termékkel kapcsolatos vitában egy tanácskozáson
azt mondtam a vezérigazgatónak: uram, önnek nincs igaza. A kollégák
szörnyülködve mondták utána, hogy ilyesmit soha ne mondjak a
nagyfőnöknek. De hát, ha nincs igaza, akkor mit tegyek? – kérdeztem. Mi
is tudjuk, hogy nincs igaza, de ezt akkor sem szabad nyíltan kimondani,
jött a válasz. A vezérigazgató azonban nem rúgott ki, még csak meg sem
sértődött – az első sikereim után elküldött Mexikóba egy
jutalomkirándulásra. Az alatt vezették be a piacra azt a terméket, amit
én még az elején elleneztem. Mire hazaértem Mexikóból, már ki is vonták a
piacról. Fiaskó lett.</p>
<p style="text-align:center"><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&img=o_kiss-ulrich1-%282%29.jpg" target="_blank"><img class="" src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&p=1&img=c_kiss-ulrich1-%282%29.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Tíz éven át dolgozott a L’Orealnál, az utolsó néhány évet a csúcsvezetőség tagjaként. Miért hagyta ott a vállalatot?</strong></p>
<p>– Több oka is volt. Egy összeférhetetlen embert neveztek ki új
főnökömmé, aki az összes európai leányvállalat vezetőségével
veszekedett. Nem bírtam a munkastílusát, ezért arra kértem a
vezérigazgatót, helyezzen át az Egyesült Államokba. A döntés azonban
késett, ezért egy nap úgy határoztam, ebből elég volt. Kapóra jött, hogy
egy fejvadász cég megkeresett a Cartiertől. Előbb még bemutattam a cég
új termékeit Párizsban, majd miután elcsendesedett a tízperces taps,
odaléptem a vezérigazgatóhoz, és bejelentettem a távozásom. Ami csak
elérhető egy csúcsvezető számára, minden megígért, de nem tudott
visszatartani. Úgy éreztem, itt az idő a váltásra. Később az ugyancsak a
cégnél dolgozó édesapám és öcsém látta ennek a kárát, nekik sem tudták
megbocsátani a távozásomat.</p>
<p><strong>– Sosem bánta meg a döntését?</strong></p>
<p>– Az igazság az, hogy a L’Oreal volt a legjobb munkahelyem, az
jelentette számomra a legnagyobb szakmai kihívást. Családi
vállalkozásból nőtte ki magát a világ egyik legnagyobb szépségipari
cégévé, de továbbra is nagyszerű, családias hangulat uralkodott, nagyon
erős csapatszellemmel. Rengeteget költöttek kutatásra, az volt az
alapelvünk, hogy bóvlit nem árulunk. Az ugyancsak világcégnek számító
Cartiernél a leányvállalatok menedzsmentfeladataival bíztak meg, ez
azonban sem szakmailag, sem spirituálisan nem jelentett számomra akkora
kihívást, mint L’Oreal újabb és újabb termékeinek piaci bevezetése,
amelyek mindig más-más filozófiát igényeltek.</p>
<p><strong>– Húsz év alatt több világcégnél is dolgozott fontos
beosztásokban. A váltásoknál mennyire jelentett szempontot az ígért
fizetés?</strong></p>
<p>– Lehet, hogy ma hihetetlenül hangzik, de ez akkoriban nem volt
szempont. A hetvenes–nyolcvanas években a nyugat-európai nagy cégek más
gazdaságfilozófia mentén működtek, mint manapság. A munkát szolgálatnak
tekintettük. A L’Oreal tulajdonosa, az alapító lánya, a híres Madam
Betancou-nak teljesen mellékes volt, hogy évente százmillióval több vagy
kevesebb a tiszta profitja. Nem a haszoncentrikusság volt a fő
felhajtóerő, mint manapság, hanem az, hogy mi forgalmazzuk a legjobb
minőségű termékeket. Egy akkori menedzser, csúcsvezető a mai
multinacionális cégek csúcsvezetőivel összehasonlítva nevetségesen
keveset keresett. Nem az volt az elv, mint manapság, hogy a
csúcsmenedzserek megtömik a zsebüket, és utánuk az özönvíz.</p>
<p><strong>– Mikor érezte, hogy megcsapja a mai vadkapitalizmus szele?</strong></p>
<p>– Rövid időre egy akkoriban világcégnek számító amerikai vállalatnak,
az All opticnak lettem 1983-ban az egyik németországi vezetője. A
tulajdonos új európai megbízottja felhívott a frankfurti repülőtérről,
hogy beszélni szeretne velem. Egy fényes ebéd után bejelentette, hogy a
Németországban működő leányvállalat ügyvezető igazgatójává nevez ki.
Csodálkoztam, hogy miért, hiszen a főnököm volt az ügyvezető. Kiderült:
az a baj vele, hogy nem érti a cég új filozófiáját, miszerint a hét
németországi fiókvállalatból négyet azonnal be kéne zárni. Akkor
elmagyaráztam neki, hogy a német főnökömnek teljes mértékben igaza van,
hiszen az optikai lencsék csiszolásával foglalkozó cég csak úgy tudja 24
órán belül leszállítani az egész ország területén a rendeléseket, ha
mind a hét fiókja működik. Láttam, hogy ez abszolút nem érdekelte az
amerikai férfit. Visszatértem az irodába, és benyújtottam a
felmondásomat. Tudtam, hogy ennek a cégnek nincs jövője. Azóta meg is
szűnt. Rablók, fosztogatók voltak, akik kiveséztek egy-egy céget, az
alkalmazottak többségét elbocsátották, majd továbbadták a vállalatot.</p>
<p><strong>– A legutóbbi gazdasági válság összefüggésben van ezzel a mentalitásváltással?</strong></p>
<p>– Igen, a gazdasági világválság részben azért következett be, mert
miután cégeiket csődbe juttatták, a kapzsi bankelnökök további több száz
millió dolláros vagy eurós végkielégítést is felvettek. Ez a
neoliberális gondolkodás teljes csődje, ami húsz évvel ezelőtt
elképzelhetetlen volt. Ez azonban nem a válság igazi oka, csak
felgyorsította a folyamatot.</p>
<p><strong>– Mi akkor az igazi ok?</strong></p>
<p>– Ez az ipari termelési mód húsz-harminc évenként szükségszerűen
krízisbe jut azon egyszerű oknál fogva, hogy az új technológia két-három
évtized alatt elavul. A húszas évek válsága valójában a kőszénről a
kőolajra történő átállásról szólt. Ma valami hasonlót élünk át, azzal a
különbséggel, hogy ma annyira erős a nemzetközi pénzügyi szolidaritás,
hogy ezt a krízist még vidáman túléltük. Nem következett be tömegnyomor,
mint 1929-ben. Az autó- és a kőolajipar szövetsége uralja ma a világot,
ők a fejlődés legnagyobb kerékkötői. Ha például Kína vagy Oroszország
kiépítene egy olyan hálózatot, hogy minden faluban fel lehessen tölteni
az elektromos autót, megdönthetnék a világ legerősebb hét
olajtársaságának egyeduralmát a világgazdaság fölött. Ehhez már
technikailag is adottak a lehetőségek. Olyan hatalmi harcok ezek,
amelyekben a nagyvállalatok vezetői érdekszövetséget kötnek a politikai
hatalommal. Ebben a status quóban nem érdekelt a világgazdaságot
megújítani hivatott technológiai fejlődés. Ma ez a harc folyik, és ez az
igazi krízis. Aki ezt tudja, nem tesz halott lóra. Amikor a magyarok
vagy a szlovákok azzal büszkélkednek, hogy milyen szinten fejlesztik az
autóiparukat, azt szoktam mondani: elég baj, mert ez tíz éven belül
összeomlik.</p>
<p><strong>– Általában bejöttek a megérzései?</strong></p>
<p>– Elmesélek egy történetet. Amikor 1988-ban eldöntöttem, hogy
felvételemet kérem a jezsuita rendbe, Kanadába, Torontóba mentem
novíciusnak. A berlini fal 1989. november 9-i leomlása előtt hat hónapon
át minden reggel azért imádkoztam, hogy ez a fal omoljon le. A
novíciustársak minden reggel megmosolyogtak, senki nem hitt nekem, hogy
hamarosan vége lesz a kommunizmusnak. November 9-én, amikor elkezdték a
falat bontani, mindenkinek az arcára fagyott a mosoly. Akkor
megkérdezték tőlem: miért imádkozom ezután? Azt válaszoltam: hogy bukjon
meg a Ceauşescu-rendszer.</p>
<p><strong>– Hogyan születik meg egy csúcsmenedzser fejében a döntés, hogy mindent maga mögött hagyva jezsuita szerzetesnek menjen?</strong></p>
<p>– Nem 1988-ban született meg a döntés, hanem kereken húsz évvel
korábban, amikor 1968-ban, a diáklázadások idején svájci zarándoklaton
jártam. Ez volt a vatikáni zsinatot követő időszak, amikor ezrével
léptek ki jezsuiták a rendből, a papok az egyházból. Nem biztos, hogy
egy akkori elköteleződés jót tett volna.</p>
<p><strong>– Azt mondják, a múltjától soha nem szabadulhat meg az ember...</strong></p>
<p>– Amióta 1995-ben felvettek a rendbe, folyamatosan foglalkozom
gazdasági kérdésekkel is. Előbb rám bízták a Szent Ignác Kollégium
igazgatását, és miután sikerült egy nehéz gazdasági helyzetben
helytállnom, a magyarországi jezsuita rend forrásfejlesztése lett a
feladatom. Olyan elképzelés alapján oldottam meg a rend pénzügyeit, hogy
arra felfigyelt a HVG és a Figyelő is: elkezdtek arról cikkezni, milyen
érdekes és sikeres gazdasági ügyeket bonyolít le az egyház.</p>
<p><strong>– Ön a magyarországi sajtó egyik kedvence, gyakran ad
interjút, van tévéműsora, rengeteg előadást tart. Egy jezsuita pap
számára mit jelent ez a fajta népszerűség?</strong></p>
<p>– Az az igazság, hogy ezt nem én kerestem. Az újságírók fantáziáját
nagyon izgatta, miként lesz egy multinacionális cég csúcsmenedzseréből
jezsuita pap. Egy ilyen interjú után megkeresett az Amerikai-Magyar
Gazdasági Kamara elnöke, hogy tartsak előadást náluk. Innentől kezdve
meghívtak mindenhová előadni, és én elvállaltam.</p>
<p><strong>– Egy nagyon érdekes szemináriumsorozatot tart <em>Légy sikeres Krisztussal</em>
címen, amely már Erdélyben is vonzza a hallgatóságot. Egy nem
elkötelezett keresztény ember számára hogyan fér meg egymás mellett a
Biblia és a gazdaság?</strong></p>
<p>– A <em>Management by Jesus (Légy sikeres Jézussal)</em> tíz éve
indult. Szőcs László, a kolozsvári Manréza jezsuita igazgatója, aki
elődöm volt Marosvásárhelyen, arra kért, hogy vállalkozóknak tartsak
lelkigyakorlatot. Ebből született meg a vezetői szeminárium. Ha
Machiavellit vagy Attilát menedzsmentszakértőként adják el szemfüles
előadók, akkor én Jézust kínálom fel. Tíz év alatt 38 szemináriumot
szerveztünk, jövőre hármat tervezünk Erdélyben. Általában keresztény
felfogású emberek járnak el az előadásaimra, de szkeptikusok is vannak,
és nem bánják meg.</p>
<p><strong>– Mit tanácsol a vállalkozóknak?</strong></p>
<p>– A célközönség kis- és középvállalkozókból áll, akik elsősorban
cégtulajdonosok. A szeminárium egy kinyomtatott vázlatra támaszkodik, a
12 résztvevő elmondja saját tapasztalatait. Mindig akadnak olyanok, akik
felkapják a fejüket: vajon én miért nem úgy csinálom? Tulajdonképpen
egy fórum, utána lehetőséget biztosítok arra, hogy a kurzust elvégzők
évente négyszer találkozzanak egymással. Az a téma, hogy hosszabb távon
hogyan tudom a vállalkozásomat úgy vezetni, hogy az Istennek tetsző
legyen. Isten nincs ellene a növekedésnek. Arra a kérdésre keresem a
választ: hogyan lehetséges ez a növekedés?</p>
<p><strong>– Sokan azt tartják, becsületes könyveléssel manapság csődbe jut egy cég...</strong></p>
<p>– A Keresztény Vállalkozók Egyesületében fél éven át tartó vita volt
erről. Én azt mondtam, inkább termékfejlesztésre fordítsa valamennyi
vállalkozó azt a pénzt, ami adócsalásra menne. Ezzel legyél jobb, mint a
másik. Nem az a megoldás, hogy nem adok számlát. Lehet, hogy így
nehezebb lesz az utad, de a végén te leszel a nyerő. Mindig megkérdezem a
hallgatóságtól: ha ma Jézus élne, vajon adócsaló lenne? Biztosan nem!</p>
<div>
<p>Kiss Ulrich Magyarországon született 1945. február 19-én. A
Németországi Magyar Gimnáziumban érettségizett, Kastlban. 1969-ben
szerzett üzemgazdasági diplomát a Leuveni Katolikus Egyetemen.</p>
<p>Tíz éven át dolgozott a L’Oréal németországi leányvállalatánál, majd a
franciaországi anyavállalatnál töltött be vezető funkciókat. Volt
projektmenedzser, a nemzetközi fejlesztésekért és értékesítésért felelt,
majd 1979-ben a világcég európai marketingigazgatójaként dolgozott.
1979 és 1981 között a Cartier európai marketingigazgatója, 1981 és 1983
között a Párizsban székelő Fitch&Company International Design and
Business Consultations arculattervezője, 1983-ban az All optic amerikai
cég németországi marketingmenedzsere volt. 1983 és 1986 között a
Ferdinand Menrad vállalat franciaországi, hollandiai, nagy-britanniai és
írországi piacát és leányvállalatait felügyelte. 1986–1987-ben az
Azzaro Deutschland marketing- és eladási igazgatójaként dolgozott.</p>
<p>1995-ben szentelték jezsuita pappá. 1996 és 2000 között a Szent Ignác
Szakkollégium igazgató-lelkésze volt, 2001 óta egyetemi tanár:
óraadóként oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen
kommunikációelméletet és PR-gyakorlatot. Rendszeres munkatársa a
Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének és a Magyar Katolikus Rádiónak.
Magyarországon és Erdélyben számos előadást tart. Jelenleg az Erdélyi
Jezsuita Rend marosvásárhelyi rendházában dolgozik.</p>
</div>
<p>Forrás: Romkat.ro</p>
<p>Magyar Kurír</p></div><br></div><div class="gmail_extra"><br><div class="gmail_quote">2015-01-03 20:11 GMT+01:00 Emoke Greschik <span dir="ltr"><<a href="mailto:greschem@gmail.com" target="_blank">greschem@gmail.com</a>></span>:<br><blockquote class="gmail_quote" style="margin:0 0 0 .8ex;border-left:1px #ccc solid;padding-left:1ex"><div dir="ltr"><h1>Kiss Ullrich SJ: Jézus nem lenne adócsaló </h1>
<div>2015. január 3. szombat 18:10</div>
<h3>20 éven át dolgozott világcégek vezető csapatában,
gazdasági tapasztalatait később a katolikus egyházban kamatoztatta. Ma
vállalkozók százait oktatja arra, hogyan lehet Istennek tetsző üzletet
építeni. Kiss Ulrich atyával az Erdélyi Napló munkatársa, Makkay József
beszélgetett Marosvásárhelyen.</h3><p style="text-align:center"><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&img=o_kiss-ulrich1-%281%29.jpg" target="_blank"><img src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&p=1&img=c_kiss-ulrich1-%281%29.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Lenyűgözően gazdag az életrajza: gazdasági szakemberként
sok helyen megfordult, mindent elért, amit el szeretett volna érni.
Multinacionális világcégeknél betöltött vezetőtisztségek után az utóbbi
negyed században a magyarországi jezsuita rend egyik alapemberévé,
közismert előadóvá, egyházi médiaarccá vált. Hogyan kezdődött ez a nem
mindennapi karrier?</strong></p>
<p>– Gyerekkoromban újságíró akartam lenni, lenyűgöztek Egon Erwin Kisch
és Richard Katz riportjai. Édesapám azonban lebeszélt a
zsurnalisztikáról, azt mondta, link szakma, de ha mégis ezt szeretném,
előbb járjak ki egy rendes egyetemet, és ha értek is valamihez, akkor
legyek szakújságíró.</p>
<p><strong>– Nem lehetett könnyű a kezdés, hiszen szülei disszidáltak Magyarországról...</strong></p>
<p>– Érettségi előtt, 1962-ben látogatóba mentünk nagymamámhoz
Nyugat-Berlinbe, és ott is maradtunk. Karácsony előtt Frankfurtban, a
német hatóságok szűrésén találkoztam a kastli magyar gimnázium tánc- és
énekcsoportjával, elbeszélgettem a diákokkal, meg az igazgatóval, és
megszületett a döntés, ott fogok tanulni. Később kiderült, hogy
ösztöndíjat is kapok. A közgazdaságra a magyar kollégiumban egy évvel
korábban érettségiző Závoly Péter barátom hívta fel a figyelmem: ő a
Leuveni Katolikus Egyetemen tanult Belgiumban, és áradozott az ottani
lehetőségekről. Később a Siemens cég menedzsere lett, manapság a kezdő
vállalkozóknak szóló magyarországi startup programok főguruja.</p>
<p><strong>– Nem volt túl meredek Németországból Belgiumba menni egyetemre?</strong></p>
<p>– A szüleim egyáltalán nem örültek neki, Berlinben laktak, és azt
szerették volna, ha az ottani közgazdaságira iratkozom be. Én mégis
Belgiumot választottam. Dr. Galambos Irenaus bencés szerzetes, a kastli
kollégium igazgatója becsült és szeretett engem, mert jó tanuló voltam,
így aztán remek ajánlást írt rólam. A leuveni kollégiumnak is magyar
volt az igazgatója, Muzslay István jezsuita szerzetespap, aki levelünkre
azt válaszolta, már senkit nem akart Kastlból hozni, de az igazgatóm
olyan szép ajánlást írt, hogy nem tud ellenállni. Hogy miért nem mentem
Berlinbe? Akkor már érződött 1968 előszele. A berlini egyetem tanári
kara, illetve a diákok nagy része is Kelet-Németországból menekült, ez
lett a nyugat-német baloldal melegágya, nekem meg egyáltalán nem
tetszett a balos szellemiség. Inkább valamilyen konzervatív képzésre
vágytam, amire tökéletesen megfelelt a Leuveni Katolikus Egyetem. Az is
motivált, hogy meg akartam tanulni franciául. De hát itt sem volt könnyű
a kezdés: karácsonyig teán és pirítós kenyéren tengődtem, mert egy
vasam nem volt. Karácsonykor sikerült belga állami ösztöndíjat szerezni.</p>
<p><strong>– Hogyan érezte magát magyar diákként ebben a teljesen idegen környezetben?</strong></p>
<p>– A 35 ezer diákból 8 ezer volt külföldi, sokan érkeztek Afrikából,
Európa minden részéből akadt hallgató. Három magyar diáktársam is volt a
kollégiumban. Leuven flamand város, akkoriban nem volt annyira vad a
franciaellenesség, a lakosság nagyobb részével normálisan lehetett
beszélgetni franciául, de közben megtanultam flamandul is. Ennek később
is hasznát vettem. A leuveni egyetem már akkoriban kimagasló, keresett
felsőoktatási intézmény volt, csupa elsőrangú gyakorlati ember oktatott
ott. A német közgazdasági egyetemektől eltérően – ahol a tanárok zöme
nem látott belülről céget – a belga egyetemen a tanárok eleve
cégtulajdonosok voltak, köztük többen miniszterek is. A pénzügyi kurzust
például a Belga Nemzeti Bank elnöke tartotta, könyveléstanra pedig a
legnagyobb belga könyvelési cég tulajdonosa oktatott.</p>
<p><strong>– Látta valami előnyét kelet-európai származásának?</strong></p>
<p>– Igen, az államvizsga dolgozatom megírásakor. A nyugati sajtó
túlságosan is felértékelte akkoriban a kelet-német külgazdasági
reformokat, abból a témából államvizsgáztam. A dolgozatomban azt a
végkövetkeztetést vontam le, hogy ez vakvágány, nem lesz belőle semmi,
ami akkoriban nem volt annyira egyértelmű, de nekem lett igazam. A
témavezető tanárom – akit közben behívtak katonának egy afrikai lázadás
leverésére – azt ajánlotta, menjek el egy-két évre külföldre is tanulni.
Így kerültem Franciaországba, Fontainebleau-be.</p>
<p><strong>– Mi indokolta a váltást?</strong></p>
<p>– Valamiért különösen vonzott a marketing, és a gazdasági
szaksajtóban kutakodva, kiderítettem, hogy Fontainebleau-ben egy
posztgraduális képzéssel végre elérhetem azt, amiért a közgazdaságra
iratkoztam. De nem voltam benne biztos, hogy felvesznek, így aztán
egyszerre három helyre írtam pályázatot: Brüggébe, Strasbourgba és
Fontainebleau-be. Az első két helyen igen jelentős ösztöndíjat ígértek,
amikor jelentkezésemet elfogadták, én mégis az utóbbit választottam.
Három nyelven: angolul, németül és franciául folyt a tanítás, így aztán
el kellett mennem három hónapra Londonba, hogy megtanuljak rendesen
angolul.</p>
<p><strong>– A francia egyetem alapozta meg későbbi karrierjét?</strong></p>
<p>– Sok szempontból igen. A menedzsmentiskola legnagyobb hozadéka az
volt, hogy megtanultunk csapatban dolgozni. A posztgraduális képzésben
résztvevő diákok között minden elképzelhető szakma előfordult a
jogásztól a közgazdászon át a mérnökig. Norvég, belga, francia, német
vagy magyar egyaránt volt a csoportban, rengeteget tanultunk egymástól. A
kollégiumban az egyetemi oktatáson túl sok közös programunk volt, egy
ideig én is elnököltem a diáktanácsban. 1966-ban, a magyar forradalom
tizedik évfordulójára olyan kiállítást szerveztünk, hogy a nagy
napilapok az első oldalon számoltak be róla. Az iskolának igen fontos
közvetítő szerepe is volt. Évente katalógust adtak ki azoknak a cégeknek
az adataival, amelyek szakembereket kerestek, egy másik katalógus pedig
minket, végzősöket mutatott be. Tíz interjún estem át, közülük az egyik
a L’Oreal volt, végül a cég bonni leányvállalatához kerültem.</p>
<p><strong>– Mit jelentett egy fiatal végzősnek egy világcég csapatába bekerülni 1970-ben?</strong></p>
<p>– Óriási kihívást, a vállalatnál ugyanis nem elégedtek meg a korábban
megszerzett diplomáimmal, már az első naptól elkezdtek képezni. A
főnököm szintén Fontainebleau-ben végzett, az ő marketingasszisztense
lettem. Első naptól bedobtak a mélyvízbe: ajakrúzs- és
körömlakk-terméklistát kaptam, hogy készítsek egy Németországra szóló
eladási tervet. Amikor statisztikai adatokat kértem, azt mondták, olyan
nincs. Úgy éreztem, minden összeomlik abból, amit én éveken át az
egyetemen tanultam. Az első marketingtervem azonban sikeres volt, a
főnökeim mindent kipróbáltattak velem. A németországi leányvállalatnak
sokféle tevékenységi területe volt, így aztán három hónaponként egy-egy
új szakterület irányításával bíztak meg. Először a teljes németországi
árukészlet felelőse lettem, később következett a logisztika és így
tovább. Amikor minden próbát kiálltam, a kezembe nyomtak egy bőröndöt a
cég legfontosabb illatszereivel, onnantól kezdve kilenc hónapon át
ügynökként jártam a kisebb-nagyobb németországi üzleteket, árultam a cég
termékeit. Ez hihetetlen tapasztalatot nyújtott a későbbiekhez.</p>
<p><strong>– Hogyan került a L’Oreal párizsi központjába?</strong></p>
<p>– Szerencsés véletlen révén. A párizsi vezérigazgatónk egy nap
bejelentetlenül érkezett Németországba, a főnökeimnek épp
halaszthatatlan programjuk volt, így engem bíztak meg, hogy foglalkozzam
vele. A nagyfőnök valamiért megkedvelt, mert amikor hazautazott, azt
mondta, csomagoljak, és keressem meg Párizsban. Amikor beállítottam
hozzá egy kis csomaggal, értetlenül nézett rám. Kiderült, mindenemet
magammal kellett volna hoznom, mert már nem térek vissza Németországba:
kineveztek a cég luxusparfümjei felelős igazgatójává. Ekkor esett meg az
a történet, hogy egy új termékkel kapcsolatos vitában egy tanácskozáson
azt mondtam a vezérigazgatónak: uram, önnek nincs igaza. A kollégák
szörnyülködve mondták utána, hogy ilyesmit soha ne mondjak a
nagyfőnöknek. De hát, ha nincs igaza, akkor mit tegyek? – kérdeztem. Mi
is tudjuk, hogy nincs igaza, de ezt akkor sem szabad nyíltan kimondani,
jött a válasz. A vezérigazgató azonban nem rúgott ki, még csak meg sem
sértődött – az első sikereim után elküldött Mexikóba egy
jutalomkirándulásra. Az alatt vezették be a piacra azt a terméket, amit
én még az elején elleneztem. Mire hazaértem Mexikóból, már ki is vonták a
piacról. Fiaskó lett.</p>
<p style="text-align:center"><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&img=o_kiss-ulrich1-%282%29.jpg" target="_blank"><img src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57983&p=1&img=c_kiss-ulrich1-%282%29.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><strong>– Tíz éven át dolgozott a L’Orealnál, az utolsó néhány évet a csúcsvezetőség tagjaként. Miért hagyta ott a vállalatot?</strong></p>
<p>– Több oka is volt. Egy összeférhetetlen embert neveztek ki új
főnökömmé, aki az összes európai leányvállalat vezetőségével
veszekedett. Nem bírtam a munkastílusát, ezért arra kértem a
vezérigazgatót, helyezzen át az Egyesült Államokba. A döntés azonban
késett, ezért egy nap úgy határoztam, ebből elég volt. Kapóra jött, hogy
egy fejvadász cég megkeresett a Cartiertől. Előbb még bemutattam a cég
új termékeit Párizsban, majd miután elcsendesedett a tízperces taps,
odaléptem a vezérigazgatóhoz, és bejelentettem a távozásom. Ami csak
elérhető egy csúcsvezető számára, minden megígért, de nem tudott
visszatartani. Úgy éreztem, itt az idő a váltásra. Később az ugyancsak a
cégnél dolgozó édesapám és öcsém látta ennek a kárát, nekik sem tudták
megbocsátani a távozásomat.</p>
<p><strong>– Sosem bánta meg a döntését?</strong></p>
<p>– Az igazság az, hogy a L’Oreal volt a legjobb munkahelyem, az
jelentette számomra a legnagyobb szakmai kihívást. Családi
vállalkozásból nőtte ki magát a világ egyik legnagyobb szépségipari
cégévé, de továbbra is nagyszerű, családias hangulat uralkodott, nagyon
erős csapatszellemmel. Rengeteget költöttek kutatásra, az volt az
alapelvünk, hogy bóvlit nem árulunk. Az ugyancsak világcégnek számító
Cartiernél a leányvállalatok menedzsmentfeladataival bíztak meg, ez
azonban sem szakmailag, sem spirituálisan nem jelentett számomra akkora
kihívást, mint L’Oreal újabb és újabb termékeinek piaci bevezetése,
amelyek mindig más-más filozófiát igényeltek.</p>
<p><strong>– Húsz év alatt több világcégnél is dolgozott fontos
beosztásokban. A váltásoknál mennyire jelentett szempontot az ígért
fizetés?</strong></p>
<p>– Lehet, hogy ma hihetetlenül hangzik, de ez akkoriban nem volt
szempont. A hetvenes–nyolcvanas években a nyugat-európai nagy cégek más
gazdaságfilozófia mentén működtek, mint manapság. A munkát szolgálatnak
tekintettük. A L’Oreal tulajdonosa, az alapító lánya, a híres Madam
Betancou-nak teljesen mellékes volt, hogy évente százmillióval több vagy
kevesebb a tiszta profitja. Nem a haszoncentrikusság volt a fő
felhajtóerő, mint manapság, hanem az, hogy mi forgalmazzuk a legjobb
minőségű termékeket. Egy akkori menedzser, csúcsvezető a mai
multinacionális cégek csúcsvezetőivel összehasonlítva nevetségesen
keveset keresett. Nem az volt az elv, mint manapság, hogy a
csúcsmenedzserek megtömik a zsebüket, és utánuk az özönvíz.</p>
<p><strong>– Mikor érezte, hogy megcsapja a mai vadkapitalizmus szele?</strong></p>
<p>– Rövid időre egy akkoriban világcégnek számító amerikai vállalatnak,
az All opticnak lettem 1983-ban az egyik németországi vezetője. A
tulajdonos új európai megbízottja felhívott a frankfurti repülőtérről,
hogy beszélni szeretne velem. Egy fényes ebéd után bejelentette, hogy a
Németországban működő leányvállalat ügyvezető igazgatójává nevez ki.
Csodálkoztam, hogy miért, hiszen a főnököm volt az ügyvezető. Kiderült:
az a baj vele, hogy nem érti a cég új filozófiáját, miszerint a hét
németországi fiókvállalatból négyet azonnal be kéne zárni. Akkor
elmagyaráztam neki, hogy a német főnökömnek teljes mértékben igaza van,
hiszen az optikai lencsék csiszolásával foglalkozó cég csak úgy tudja 24
órán belül leszállítani az egész ország területén a rendeléseket, ha
mind a hét fiókja működik. Láttam, hogy ez abszolút nem érdekelte az
amerikai férfit. Visszatértem az irodába, és benyújtottam a
felmondásomat. Tudtam, hogy ennek a cégnek nincs jövője. Azóta meg is
szűnt. Rablók, fosztogatók voltak, akik kiveséztek egy-egy céget, az
alkalmazottak többségét elbocsátották, majd továbbadták a vállalatot.</p>
<p><strong>– A legutóbbi gazdasági válság összefüggésben van ezzel a mentalitásváltással?</strong></p>
<p>– Igen, a gazdasági világválság részben azért következett be, mert
miután cégeiket csődbe juttatták, a kapzsi bankelnökök további több száz
millió dolláros vagy eurós végkielégítést is felvettek. Ez a
neoliberális gondolkodás teljes csődje, ami húsz évvel ezelőtt
elképzelhetetlen volt. Ez azonban nem a válság igazi oka, csak
felgyorsította a folyamatot.</p>
<p><strong>– Mi akkor az igazi ok?</strong></p>
<p>– Ez az ipari termelési mód húsz-harminc évenként szükségszerűen
krízisbe jut azon egyszerű oknál fogva, hogy az új technológia két-három
évtized alatt elavul. A húszas évek válsága valójában a kőszénről a
kőolajra történő átállásról szólt. Ma valami hasonlót élünk át, azzal a
különbséggel, hogy ma annyira erős a nemzetközi pénzügyi szolidaritás,
hogy ezt a krízist még vidáman túléltük. Nem következett be tömegnyomor,
mint 1929-ben. Az autó- és a kőolajipar szövetsége uralja ma a világot,
ők a fejlődés legnagyobb kerékkötői. Ha például Kína vagy Oroszország
kiépítene egy olyan hálózatot, hogy minden faluban fel lehessen tölteni
az elektromos autót, megdönthetnék a világ legerősebb hét
olajtársaságának egyeduralmát a világgazdaság fölött. Ehhez már
technikailag is adottak a lehetőségek. Olyan hatalmi harcok ezek,
amelyekben a nagyvállalatok vezetői érdekszövetséget kötnek a politikai
hatalommal. Ebben a status quóban nem érdekelt a világgazdaságot
megújítani hivatott technológiai fejlődés. Ma ez a harc folyik, és ez az
igazi krízis. Aki ezt tudja, nem tesz halott lóra. Amikor a magyarok
vagy a szlovákok azzal büszkélkednek, hogy milyen szinten fejlesztik az
autóiparukat, azt szoktam mondani: elég baj, mert ez tíz éven belül
összeomlik.</p>
<p><strong>– Általában bejöttek a megérzései?</strong></p>
<p>– Elmesélek egy történetet. Amikor 1988-ban eldöntöttem, hogy
felvételemet kérem a jezsuita rendbe, Kanadába, Torontóba mentem
novíciusnak. A berlini fal 1989. november 9-i leomlása előtt hat hónapon
át minden reggel azért imádkoztam, hogy ez a fal omoljon le. A
novíciustársak minden reggel megmosolyogtak, senki nem hitt nekem, hogy
hamarosan vége lesz a kommunizmusnak. November 9-én, amikor elkezdték a
falat bontani, mindenkinek az arcára fagyott a mosoly. Akkor
megkérdezték tőlem: miért imádkozom ezután? Azt válaszoltam: hogy bukjon
meg a Ceauşescu-rendszer.</p>
<p><strong>– Hogyan születik meg egy csúcsmenedzser fejében a döntés, hogy mindent maga mögött hagyva jezsuita szerzetesnek menjen?</strong></p>
<p>– Nem 1988-ban született meg a döntés, hanem kereken húsz évvel
korábban, amikor 1968-ban, a diáklázadások idején svájci zarándoklaton
jártam. Ez volt a vatikáni zsinatot követő időszak, amikor ezrével
léptek ki jezsuiták a rendből, a papok az egyházból. Nem biztos, hogy
egy akkori elköteleződés jót tett volna.</p>
<p><strong>– Azt mondják, a múltjától soha nem szabadulhat meg az ember...</strong></p>
<p>– Amióta 1995-ben felvettek a rendbe, folyamatosan foglalkozom
gazdasági kérdésekkel is. Előbb rám bízták a Szent Ignác Kollégium
igazgatását, és miután sikerült egy nehéz gazdasági helyzetben
helytállnom, a magyarországi jezsuita rend forrásfejlesztése lett a
feladatom. Olyan elképzelés alapján oldottam meg a rend pénzügyeit, hogy
arra felfigyelt a HVG és a Figyelő is: elkezdtek arról cikkezni, milyen
érdekes és sikeres gazdasági ügyeket bonyolít le az egyház.</p>
<p><strong>– Ön a magyarországi sajtó egyik kedvence, gyakran ad
interjút, van tévéműsora, rengeteg előadást tart. Egy jezsuita pap
számára mit jelent ez a fajta népszerűség?</strong></p>
<p>– Az az igazság, hogy ezt nem én kerestem. Az újságírók fantáziáját
nagyon izgatta, miként lesz egy multinacionális cég csúcsmenedzseréből
jezsuita pap. Egy ilyen interjú után megkeresett az Amerikai-Magyar
Gazdasági Kamara elnöke, hogy tartsak előadást náluk. Innentől kezdve
meghívtak mindenhová előadni, és én elvállaltam.</p>
<p><strong>– Egy nagyon érdekes szemináriumsorozatot tart <em>Légy sikeres Krisztussal</em>
címen, amely már Erdélyben is vonzza a hallgatóságot. Egy nem
elkötelezett keresztény ember számára hogyan fér meg egymás mellett a
Biblia és a gazdaság?</strong></p>
<p>– A <em>Management by Jesus (Légy sikeres Jézussal)</em> tíz éve
indult. Szőcs László, a kolozsvári Manréza jezsuita igazgatója, aki
elődöm volt Marosvásárhelyen, arra kért, hogy vállalkozóknak tartsak
lelkigyakorlatot. Ebből született meg a vezetői szeminárium. Ha
Machiavellit vagy Attilát menedzsmentszakértőként adják el szemfüles
előadók, akkor én Jézust kínálom fel. Tíz év alatt 38 szemináriumot
szerveztünk, jövőre hármat tervezünk Erdélyben. Általában keresztény
felfogású emberek járnak el az előadásaimra, de szkeptikusok is vannak,
és nem bánják meg.</p>
<p><strong>– Mit tanácsol a vállalkozóknak?</strong></p>
<p>– A célközönség kis- és középvállalkozókból áll, akik elsősorban
cégtulajdonosok. A szeminárium egy kinyomtatott vázlatra támaszkodik, a
12 résztvevő elmondja saját tapasztalatait. Mindig akadnak olyanok, akik
felkapják a fejüket: vajon én miért nem úgy csinálom? Tulajdonképpen
egy fórum, utána lehetőséget biztosítok arra, hogy a kurzust elvégzők
évente négyszer találkozzanak egymással. Az a téma, hogy hosszabb távon
hogyan tudom a vállalkozásomat úgy vezetni, hogy az Istennek tetsző
legyen. Isten nincs ellene a növekedésnek. Arra a kérdésre keresem a
választ: hogyan lehetséges ez a növekedés?</p>
<p><strong>– Sokan azt tartják, becsületes könyveléssel manapság csődbe jut egy cég...</strong></p>
<p>– A Keresztény Vállalkozók Egyesületében fél éven át tartó vita volt
erről. Én azt mondtam, inkább termékfejlesztésre fordítsa valamennyi
vállalkozó azt a pénzt, ami adócsalásra menne. Ezzel legyél jobb, mint a
másik. Nem az a megoldás, hogy nem adok számlát. Lehet, hogy így
nehezebb lesz az utad, de a végén te leszel a nyerő. Mindig megkérdezem a
hallgatóságtól: ha ma Jézus élne, vajon adócsaló lenne? Biztosan nem!</p>
<div>
<p>Kiss Ulrich Magyarországon született 1945. február 19-én. A
Németországi Magyar Gimnáziumban érettségizett, Kastlban. 1969-ben
szerzett üzemgazdasági diplomát a Leuveni Katolikus Egyetemen.</p>
<p>Tíz éven át dolgozott a L’Oréal németországi leányvállalatánál, majd a
franciaországi anyavállalatnál töltött be vezető funkciókat. Volt
projektmenedzser, a nemzetközi fejlesztésekért és értékesítésért felelt,
majd 1979-ben a világcég európai marketingigazgatójaként dolgozott.
1979 és 1981 között a Cartier európai marketingigazgatója, 1981 és 1983
között a Párizsban székelő Fitch&Company International Design and
Business Consultations arculattervezője, 1983-ban az All optic amerikai
cég németországi marketingmenedzsere volt. 1983 és 1986 között a
Ferdinand Menrad vállalat franciaországi, hollandiai, nagy-britanniai és
írországi piacát és leányvállalatait felügyelte. 1986–1987-ben az
Azzaro Deutschland marketing- és eladási igazgatójaként dolgozott.</p>
<p>1995-ben szentelték jezsuita pappá. 1996 és 2000 között a Szent Ignác
Szakkollégium igazgató-lelkésze volt, 2001 óta egyetemi tanár:
óraadóként oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen
kommunikációelméletet és PR-gyakorlatot. Rendszeres munkatársa a
Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének és a Magyar Katolikus Rádiónak.
Magyarországon és Erdélyben számos előadást tart. Jelenleg az Erdélyi
Jezsuita Rend marosvásárhelyi rendházában dolgozik.</p>
</div>
<p>Forrás: Romkat.ro</p>
<p>Magyar Kurír</p></div>
</blockquote></div><br></div>