[Grem] Kt vese - egy hzaspr - nyolc gyerek
Boldvai Ferenc
ferbo at freemail.hu
2015. Feb. 9., H, 23:48:56 CET
Sziasztok!Érdemes megnézni!http://www.keresztenyelet.hu/video/1393/ Üdv.:Boldvai Feri
Emoke Greschik <greschem at gmail.com> írta:
>Két vese – már NYOLC GYEREK
>Vendéglátóim Mátéffy Balázs, a Mátyás-templom Egyházmûvészeti Gyûjteményének vezetôje és felesége, Gál Zita tanár, hitoktató. Kedves, szeretô házaspár összesen két vesével – és most már nyolc gyönyörû gyerekkel. A történetük mesébe illô.
>
>Zita kicsit zavarban van, mert a három és fél hónapos Márika nyûgös, alighanem nagyon éhes már. „Nem baj, ha etetem közben?” és a bébi - aki egyébként zsenge korát meghazudtoló fehér harisnyanadrágban és icipici farmerszoknyában pompázik – máris elégedetten cuppog.
>– Hogyan kezdôdött a baj, és aztán mi történt? Meséljenek!
>– 1995-ben diagnosztizálták nálam az IgA nephropatiát, amirôl ma már tudom, nem ritka a vesebetegségek között – kezdi Balázs –. Hosszú kivizsgálás elôzte meg a diagnózist, majd lassú állapotromlás követte. A kilátások nem voltak valami jók, mégis bíztam – talán a csodában –, így mindezek tudatában 98-ban összeházasodtunk Zitával.
>Már megvolt a két „nagylányunk”, Hanka és Borcsi, amikor 2004-ben véget érni látszott az illúzió. Árkossy
>doktor, a kezelôorvosom, kilátásba helyezte a dialízist hamarosan, és felvetetett a transzplantációs listára.
>Szerencsémre mindenrôl kimerítôen tájékoztatott, és eközben megemlítette az élôdonoros transzplantáció lehetôségét is. Kérdezett a vérrokonaim felôl, de sajnos csak féltestvéreim vannak. Én pedig természetesen minderrôl beszámoltam itthon… Innen Zita jobban emlékszik… – Mindig is tudtam Balázs betegségérôl. Amikor a listára vétele után felmerült bennem – szinte azonnal –, hogy hiszen van nekem egy makk egészséges vesém a számára, az egyetlen kérdésem volt: hogy lehetnek-e még gyermekeim. Mert ha igen, dehogy várunk cadaver vesére, miközben a férjemet dializálni kell!
>Ekkor lépett a képbe anyukám, aki szívesen átvette volna tôlem a donor szerepét. Azért hozzátenném, hogy mi
>nyolcan vagyunk testvérek.
>– De hiszen ez fantasztikus! Olyat még nem hallottam, hogy valaki az anyósától kapott volna vesét! – vetem közbe.
>– H át végül nem is! Anyukám hamar megbukott a hosszadalmas elôvizsgálatokon valami banális ok miatt. Én
>viszont egészségesnek bizonyultam, és ki is tûzték a páros mûtét napját.
>Az elsôt – nevet –, mert hatszor halasztották! Háromszor miattam, mert mindig hô4melkedésem lett a mûtét elôtti napon, így hazaküldtek. Persze semmi bajom nem volt, de úgy látszik, így hatott rám az izgalom. Mire rájöttem, hogy muszáj lesz elcsalnom ezt a kis „lázat”, Balázs futott bele apróbb fertôzésekbe. De hetedikre sikerült, 2005 júliusában végre megtörtént.
>Közben azért akadt egy kis kaland: az orvosi Etikai Bizottság elé idéztek minket, mert nem vagyunk rokonok. Ott
>hallottam, hogy talán nem szülhetek többet, és rémülten nézhettem, mert az orvosunk a háttérbôl nagyon inte -
>gette, hogy „á, rá se ránts!”.
>– Na, ennyire azért nem volt egyszerû az egész – számomra legalábbis – mondja Balázs –. Alig hittem utólag a
>szerencsémnek, hogy egy percet sem töltöttem dialízisen, de elôtte nagyon komoly lelkiismereti gondjaim voltak.
>Hogy etikus-e, szabad-e elfogadni szervet egy egészséges embertôl, akinek ezzel ki tudja, milyen kárt okozhatok.
>Ráadásul a feleségemtôl! Sokat vívódtam, nagyon nehéz volt elfogadnom ezt az áldozatot.
>– Nekem nem volt nehéz! Adni sokkal könnyebb ám, mint elfogadni – nevet a felesége, és a jóllakott csecsemôt gyorsan felszállítja a tetôtérbe, ahol a többi csemete is tobzódik kedves családi barátok felügyelete alatt.
>– Tényleg nehéz volt eljutni az elhatározásig, de szorított az idô, fel tar tóztathatatlanul közeledett a dialízis fenyegetése,
>amikor a munkámat majd nem tudom ellátni, és mi lesz akkor a családdal… Ezer kérdésem volt: Ki tudja, nem újul-e majd ki az eredeti betegség – erre máig sem tudom a választ –, meddig tart ki a beültetett vese, és így tovább.
>A Transzplantációs Klinikán ugyan a még ki sem mondottakat is megválaszolták a prognózison kívül, és hihetetlenül alaposan foglalkoztak velünk.
>(Valószínûleg szimpatikus volt a vállalkozásunk, mindvégig végtelen kedvességgel bánt velünk mindenki. Az
>intenzíven aztán még össze is tolták az ágyainkat, hogy foghassuk egymás kezét…)
>Végül mégis Zita egy mondata tette fel a pontot az i-re: „Nekem most van szükségem egy használható férjre,
>amíg a gyerekeink kicsik, nem tíz év múlva.” És erre már nem mondhattam nemet, hisz igaza volt. És mindmáig
>jól vagyok.
>– De mennyire igazam volt! – Zita közben visszaért, miután a gyerek hadat is ellátta délutáni alma-uzsonnával
>– 2006 végén ikreink születtek, ami fényesen bizonyította, hogy Perner professzornak igaza volt. Aki 7 kilónyi
>gyereket ki tud hordani, az a többit könnyedén, nem?
>Az ikrek óta Mária-baba már a harmadik, aztán majd meglátjuk.
>– Amíg csak el nem fogy a lakásban a hely? – viccelôdöm meglepetten.
>– N em fogy az el olyan könnyen! Edzettek vagyunk.
>Nemrég, amikor a húgomék a lakásfelújításuk miatt itt laktak a 4 gyerekükkel – na, akkor szûken voltunk!
>– És az esti program hogy mûködik?
>Fürösztés, fogmosás, mese?
>– Ó, nekem most könnyû! Szoptatok, büfiztetek, pelenka, miegymás.
>– Én meg harcolok a többiekkel – mosolyog a férj –. A nagyoknak felolvasok (rég tudnak és szeretnek is
>olvasni, de ha a Papi mesél, az egész más), a kisebbeknek furulyázom.
>De azért alig várjuk, hogy elcsendesedjen a ház, s végre kicsit kettesben legyünk.
>– Még volna egy utolsó kérdésem, Balázs. Ha nem ennyire tökéletes a családi kapcsolat, és nem mesélte volna el (mint mindig mindent) orvosa élôdonoros ötletét azonnal; majd jön a morális válság, hogy lehet-e, szabad-e – vajon késôbb el tudta volna mondani lelkiismeret furdalás nélkül?
>Összenéznek, gondolkoznak, majd ismét Zita válaszol.
>– Hát, akkor nem biztos, hogy ma itt tartanánk.
>Kocsán Éva
>
>
>
>
>Két vese – már NYOLC GYEREK
>
>Vendéglátóim Mátéffy
>Balázs, a Mátyás-templom Egyházmûvészeti Gyûjteményének vezetôje és felesége,
>Gál Zita tanár, hitoktató. Kedves,
>szeretô házaspár összesen két vesével – és most már nyolc gyönyörû gyerekkel. A történetük
>mesébe illô.
>
>
>
>Zita kicsit zavarban van, mert a
>három és fél hónapos Márika nyûgös, alighanem nagyon éhes már. „Nem baj, ha
>etetem közben?” és a bébi - aki egyébként zsenge korát meghazudtoló fehér
>harisnyanadrágban és icipici farmerszoknyában pompázik – máris elégedetten
>cuppog.
>
>– Hogyan kezdôdött a baj, és aztán mi történt? Meséljenek!
>
>– 1995-ben diagnosztizálták nálam az
>IgA nephropatiát, amirôl ma már tudom, nem ritka a vesebetegségek között –
>kezdi Balázs –. Hosszú kivizsgálás elôzte meg a diagnózist, majd lassú állapotromlás
>követte. A kilátások nem voltak valami jók, mégis bíztam – talán a csodában –, így mindezek tudatában
>98-ban összeházasodtunk Zitával.
>
>Már megvolt a két „nagylányunk”, Hanka és Borcsi, amikor
>2004-ben véget érni látszott az illúzió. Árkossy
>
>doktor, a kezelôorvosom, kilátásba
>helyezte a dialízist hamarosan, és felvetetett a transzplantációs listára.
>
>Szerencsémre mindenrôl kimerítôen
>tájékoztatott, és eközben megemlítette az élôdonoros transzplantáció
>lehetôségét is. Kérdezett a vérrokonaim felôl, de sajnos csak féltestvéreim
>vannak. Én pedig természetesen minderrôl beszámoltam itthon… Innen Zita jobban emlékszik… –
>Mindig is tudtam Balázs betegségérôl. Amikor a listára vétele után felmerült bennem – szinte
>azonnal –, hogy hiszen van nekem egy makk egészséges vesém a számára, az
>egyetlen kérdésem volt: hogy lehetnek-e még gyermekeim. Mert ha igen, dehogy
>várunk cadaver vesére, miközben a férjemet dializálni kell!
>
>Ekkor
>lépett a képbe anyukám, aki szívesen átvette volna tôlem a donor szerepét.
>Azért hozzátenném, hogy mi
>
>nyolcan
>vagyunk testvérek.
>
>– De hiszen ez fantasztikus! Olyat
>még nem hallottam, hogy valaki az anyósától kapott volna vesét! – vetem közbe.
>
>– H át végül nem is! Anyukám hamar
>megbukott a hosszadalmas elôvizsgálatokon valami banális ok miatt. Én
>
>viszont egészségesnek bizonyultam,
>és ki is tûzték a páros mûtét napját.
>
>Az elsôt – nevet –, mert hatszor
>halasztották! Háromszor miattam, mert mindig hô4melkedésem lett a mûtét elôtti
>napon, így hazaküldtek. Persze semmi bajom nem volt, de úgy látszik, így hatott
>rám az izgalom. Mire rájöttem, hogy muszáj lesz elcsalnom ezt a kis „lázat”,
>Balázs futott bele apróbb fertôzésekbe. De hetedikre sikerült, 2005 júliusában
>végre megtörtént.
>
>Közben azért akadt egy kis kaland: az orvosi Etikai Bizottság elé
>idéztek minket, mert nem vagyunk rokonok. Ott
>
>hallottam, hogy talán nem szülhetek
>többet, és rémülten nézhettem, mert az orvosunk a háttérbôl nagyon inte -
>
>gette, hogy „á, rá se ránts!”.
>
>– Na, ennyire azért nem volt
>egyszerû az egész – számomra legalábbis – mondja Balázs –. Alig hittem utólag a
>
>szerencsémnek, hogy egy percet sem
>töltöttem dialízisen, de elôtte nagyon komoly lelkiismereti gondjaim voltak.
>
>Hogy etikus-e, szabad-e elfogadni szervet egy
>egészséges embertôl, akinek ezzel ki tudja, milyen kárt okozhatok.
>
>Ráadásul
>a feleségemtôl! Sokat vívódtam, nagyon nehéz volt elfogadnom ezt az áldozatot.
>
>– Nekem nem volt nehéz! Adni sokkal
>könnyebb ám, mint elfogadni – nevet a felesége, és a jóllakott csecsemôt
>gyorsan felszállítja a tetôtérbe, ahol a többi csemete is tobzódik kedves
>családi barátok felügyelete alatt.
>
>– Tényleg nehéz volt eljutni az
>elhatározásig, de szorított az idô, fel tar tóztathatatlanul közeledett a
>dialízis fenyegetése,
>
>amikor a munkámat majd nem tudom
>ellátni, és mi lesz akkor a családdal… Ezer kérdésem volt: Ki tudja, nem újul-e
>majd ki az eredeti betegség – erre máig sem tudom a választ –, meddig tart ki a
>beültetett vese, és így tovább.
>
>A Transzplantációs Klinikán ugyan a
>még ki sem mondottakat is megválaszolták a prognózison kívül, és hihetetlenül
>alaposan foglalkoztak velünk.
>
>(Valószínûleg szimpatikus volt a
>vállalkozásunk, mindvégig végtelen kedvességgel bánt velünk mindenki. Az
>
>intenzíven aztán még össze is tolták
>az ágyainkat, hogy foghassuk egymás kezét…)
>
>Végül
>mégis Zita egy mondata tette fel a pontot az i-re: „Nekem most van szükségem egy használható férjre,
>
>amíg
>a gyerekeink kicsik, nem tíz év múlva.”
>És erre már nem mondhattam nemet, hisz igaza volt. És mindmáig
>
>jól vagyok.
>
>– De mennyire igazam volt! – Zita
>közben visszaért, miután a gyerek hadat is ellátta délutáni alma-uzsonnával
>
>–
>2006 végén ikreink születtek, ami fényesen bizonyította, hogy Perner
>professzornak igaza volt. Aki 7 kilónyi
>
>gyereket
>ki tud hordani, az a többit könnyedén, nem?
>
>Az
>ikrek óta Mária-baba már a harmadik, aztán majd meglátjuk.
>
>–
>Amíg csak el nem fogy a lakásban a hely? – viccelôdöm meglepetten.
>
>–
>N em fogy az el olyan könnyen! Edzettek vagyunk.
>
>Nemrég, amikor a húgomék a
>lakásfelújításuk miatt itt laktak a 4 gyerekükkel – na, akkor szûken voltunk!
>
>– És az esti program hogy mûködik?
>
>Fürösztés, fogmosás, mese?
>
>– Ó, nekem most könnyû! Szoptatok,
>büfiztetek, pelenka, miegymás.
>
>– Én meg harcolok a többiekkel –
>mosolyog a férj –. A nagyoknak felolvasok (rég tudnak és szeretnek is
>
>olvasni, de ha a Papi mesél, az
>egész más), a kisebbeknek furulyázom.
>
>De azért alig várjuk, hogy
>elcsendesedjen a ház, s végre kicsit kettesben legyünk.
>
>– Még volna egy utolsó kérdésem,
>Balázs. Ha nem ennyire tökéletes a családi kapcsolat, és nem mesélte volna el
>(mint mindig mindent) orvosa élôdonoros ötletét azonnal; majd jön a morális
>válság, hogy lehet-e, szabad-e – vajon késôbb el tudta volna mondani
>lelkiismeret furdalás nélkül?
>
>Összenéznek, gondolkoznak, majd
>ismét Zita válaszol.
>
>– Hát, akkor nem biztos, hogy ma itt
>tartanánk.
>
>Kocsán Éva
>
>
>_______________________________________________
>Grem mailing list
>Grem at turul.kgk.uni-obuda.hu
>http://turul.kgk.uni-obuda.hu/mailman/listinfo/grem
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20150209/1c180560/attachment-0001.html
Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl