[Grem] rmny npirts
Emoke Greschik
greschem at gmail.com
2015. pr. 24., P, 19:43:39 CEST
Külföld <http://mno.hu/kulfold> *Örmény népirtás*
Egész falvakat indítottak útnak a sivatagba, alig volt esély a túlélésre
http://mno.hu/kulfold/egesz-falvakat-inditottak-utnak-a-sivatagba-alig-volt-esely-a-tulelesre-1283200
2015. április 23., csütörtök 20:02, frissítve: péntek 08:39 , szerző:
Bittner Levente
[image: Egész falvakat indítottak útnak a sivatagba, alig volt esély a
túlélésre]
A szíriai Der-el-Zor sivatagba 1915–16-ban deportált örmények maradványai
*1915. április 24. a világtörténelem fekete napja, ekkor kezdődött az
örmény kisebbség legyilkolása az Oszmán Birodalomban*. A helyzet azonban
nem ilyen egyszerű, mivel *Törökország azóta sem ismeri el népirtásnak a
történteket*. Cikkünkben annak jártunk utána, hogyan is zajlottak a
tragikus események.
Kis-Ázsia keleti részén az ókor óta éltek *örmények, identitás*ukat
alapvetően meghatározza* a 301-ben felvett kereszténység: a világ első
keresztény népe*ként tartják számon magukat. Bár a 4. században az örmény
keresztény egyház önálló útra tért – ezért a katolikusok évszázadokig
eretneknek tekintették őket, más keleti egyházakhoz hasonlóan – a
keresztény vallás a kezdetektől a mai napig meghatározza az örmény
identitást. *Később, az Oszmán Birodalom részeként megtarthatták a
vallásukat, sajátos kulturális-vallási autonómiát élveztek, cserébe azonban
adót kellett fizetniük, egyfajta „védelmi pénzt”*. A konstantinápolyi
pátriárka nemcsak vallási, de világi vezetőjük is volt, aki külön börtönt
is fenntarthatott. *Fegyvert viszont nem tarthattak* – mondja Kovács Bálint
történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, a Lipcsei Egyetem
tudományos munkatársa.
Fotókon a népirtás
Az örmény nép tragédiája az I. világháborúban címmel május 20-áig
látogatható ingyenes kiállítás mutatja be az eseményeket Budapesten, az
Országos Széchényi Könyvtárban. A használati tárgyakat és különleges
dokumentumokat is bemutató tárlat kurátorai Őze Sándor és Kovács Bálint, a
Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetének oktatói, a
társkurátor Czézár Nikolett.
Az Örmény Nemzeti Könyvtár és az OSZK közös kiállításának képeiből és
a kimaradt
fotókból is válogattunk előző cikkünkben.
<http://mno.hu/f22/tobb-mint-egymillio-keresztenyt-kuldtek-a-halalba-1282282>
*A 19. században, más népekhez hasonlóan, az örményeket is elérte a nemzeti
ébredés, különböző politikai mozgalmakat indítottak, autonómiát
akartak*. *1894-ben
a szaszuni örmények nem rótták le a kötelező védelmi hozzájárulást,* mivel
a beszedésével megbízott helyi kurd vezetők hirtelen megemelték a fizetendő
összeget.* A törökök ezt lázadásnak tekintették, amire Hamid szultán
utasítására mészárlással válaszoltak; becslések szerint mintegy kétszázezer
embert öltek meg 1896-ig*. *A terror radikális örmény mozgalmakat hívott
életre,* akik a*z erőszaktól sem riadtak vissza – a szultán elleni
merénylettel is megpróbálkoztak*. A kilíkiai Adanában *1909-ben aztán már
az ifjútörökök rendeztek örményellenes pogromot, amelynek harmincezer ember
esett áldozatául.*
Kovács Bálint hangsúlyozza: ekkor még nem az etnikai csoport tervezett
megsemmisítése volt a cél, inkább csak „móresre akarták tanítani” a
szabadságjogokért küzdő örményeket, tehát ezeket az eseményeket inkább a
népirtás előzményének tekinthetjük.
Április 24-én kezdődött
*Miután az ifjútörökök 1913 elején puccsal átvették a hatalmat a
birodalomban,* Enver, Talat és Cemal (Dzsemál) pasa vezetésével *hozzáláttak
a török nemzetállam megteremtéséhez*. Már az első világháború kitörése előtt*
titkos előkészületeket tettek az örmények kiirtására, *az 1914. őszi hadba
lépés után pedig a gyakorlati megvalósításhoz is hozzákezdtek: 1915 elején
a hadsereg mintegy *kétszázötvenezer örmény tagját munkaszolgálatra
osztották be, majd április 24. hajnalára összegyűjtötték a konstantinápolyi
örmény értelmiségieket, a sajtó képviselőit, a mágnásokat.* „Tudták, ha az
értelmiséget megsemmisítik, akkor már bármit megtehetnek, az emberek nem
fognak tudni semmit csinálni, nem tudják megszervezni önvédelmüket” – emeli
ki Kovács Bálint. Egy részüket bebörtönözték, másokat kivégeztek vagy
deportáltak. *A munkaszolgálatosokkal megásatták saját sírjukat, majd
belelőtték őket.*
Az első elhurcoltak között volt a pap-zeneszerző Komitasz, aki az örmény
zenetörténetben Bartók Béla alakjával egyenértékű. Később valahogy sikerült
elérni, hogy szabadon engedjék és Párizsba távozhasson, ám a népét ért
szörnyűségek hatására megőrült, ideggyógyintézetben halt meg.
Különös kegyetlenséggel
Az e célból felállított alakulatok különleges kegyetlenségeket követtek el.*
Asszonyokat meztelenre vetkőztetve, faágakkal vertek össze, papok körmeit
letépték, szemüket kivájták. Enver pasa sógorának az volt a szokása, hogy
megpatkoltatta örmény foglyait, majd addig táncoltatta őket, amíg össze nem
estek. Nem csoda, hogy ilyen találékonyak voltak: tanulmányozták a spanyol
inkvizíció megoldásait.*
[image: A szíriai Der-el-Zor sivatagba 1915–16-ban deportált örmények
maradványai]
A szíriai Der-el-Zor sivatagba 1915–16-ban *deportált örmények maradványai*
A deportálásokat a férfiakkal kezdték, aztán a nők és a gyermekek
következtek, általában külön. *Akik meg tudtak szökni, a Földközi- vagy a
Fekete-tengeren át nyugatra menekültek, a legtöbben Amerikában és
Franciaországban találtak menedékre, és sokan érkeztek a romániai
Konstancába, Bukarestbe, valamint Magyarországra: Szamosújvárra és
Budapestre is.*
„Élhetnek a sivatagban…”
*A kitelepítetteknek gyalogosan kellett több tíz vagy száz kilométert
megtenni, étlen-szomjan. Gyakorlatilag egész falvakat indítottak ilyenkor
útnak, aztán voltak, akiket út közben egyszerűen lemészároltak.* *A szíriai
sivatagban kialakított koncentrációs táborokban az éhező foglyok különféle
füveket ettek, ha ezt túlélték, akkor a járványok végeztek velük.* „A
trabzoni tizennégyezer örmény közül száz ember sem maradt életben. A
tizennyolcezres sivasi és kharputi menetből mindössze százötvenen érkeztek
az aleppói tranzittáborba. Az angorai örményeket szabályos mészárosmunkával
darabokra vagdosták, és a húscafatokat Asi Yozgad közelében a folyóba
dobálták” – írta a Rubicon korábban.
*A táborokban orvosi ellátás nem volt, sátrakban vagy a forró nap alatt
feküdt mindenki. „Élhetnek a sivatagban, de sehol máshol” *– idézi egy most
megjelent monográfia címe Talat pasa cinikus mondatát, hiszen ő is tudta,
hogy ott nem lehet életben maradni.
Nemcsak a török alakulatok, hanem az általuk felheccelt kurdok is az
örmények életére törtek, fosztogattak, gyilkoltak. „Ők azonban ezt
elismerték később, és bocsánatot is kértek” – hangsúlyozza a történész.
Nem voltak megbízhatók, tehát ki kellett őket telepíteni – ezzel indokolja
a történteket azóta is a népirtást tagadó Törökország, mondván itt nem egy
nép megsemmisítéséről volt szó, még ha történtek is mészárlások. A
szomszédos és háborús ellenfél Oroszországban élő örményekre hivatkoztak
ilyenkor.
*A külföldi sajtó részletesen foglalkozott az eseményekkel, a diplomaták is
tájékoztatták saját országukat, így a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchiát
és a Német Császárságot is, akik így mindent tudtak a vérengzésekről. Ám
mivel életbe vágó volt szövetségesük megtartása, hivatalosan nem léptek
fel,* de *képviselőik az elvárhatónál többet tettek, hogy segítsenek az
örményeken. „Pallavicini János volt a Monarchia konstantinápolyi követe, ő
szinte hetente írt levelet a történtekről, egyértelműen egy népcsoport
megsemmisítéséről beszélnek ezek a dokumentumok”* – emeli ki Kovács Bálint.
Életük kockáztatásával
*Az anatóliai örménység teljesen kipusztult,* szinte csak
Konstantinápolyban tudtak megmaradni – ahol ma még körülbelül hatvanezer
örmény él. *Rajtuk kívül csak azok élhették túl a vérengzéseket,* *akik
áttértek az iszlám hitre*, ez tulajdonképpen az örmény kultúra és
nemzettudat megtagadását jelentette. *Az iszlamizált örmények most kezdenek
felébredni, felfedezni identitásukat, a kutatók szerint ez nagy társadalmi
robbanást okozhat majd Törökországban a közeljövőben.*
A vérengzéseket életüket kockáztató külföldiek dokumentálták. Armin T.
Wegner a német hadsereg tisztjeként örökítette meg a szörnyűségeket, az ő
fényképei jelentik máig a legfontosabb vizuális forrásait a
genocídiumnak. *Johannes
Lepsius német evangélikus lelkész már a század eleji vérengzések után
segélyszervezetet alapított, a népirtás alatt pedig folyamatosan próbált
közbenjárni az örményekért az ifjútörök vezetőknél. Gyerekeket is mentett,
több árvaházat, kórházat és iskolát alapított.*
*Később a bosszútól fűtött örmények föld alatti szervezetet alapítottak a
felelősök megbüntetése érdekében. Talat pasa a világháború után Berlinben
keresett menedéket, álnéven. 1921-ben itt gyilkolta meg őt a nyílt utcán
egy diák, Szogomon Tejlirjan. A német bíróság ugyanakkor felmentette,
mondván nem volt beszámítható, hiszen gyermekként, „édesanyja teteme alatt
menekült meg”, azóta pedig álmaiban azt kérte tőle, hogy bosszulja meg az
örmények kiirtását.*
Évszázados tabutéma
Amennyit foglalkozott a nemzetközi közvélemény a népirtással a történtek
idején – például a New York Times naponta tudósított az eseményekről –,
annyira elhalványult az emléke a következő évtizedekben. Az emlékezet
kultúrája így csak lassan alakulhatott ki. Először Berlinben – évekkel az
események után – emlékezhettek a menekültek gyászmisével a történtekre.
*A Kaukázusban élő és az oda menekült örmények létre tudtak hozni ugyan egy
kis köztársaságot, ám az néhány év után a Szovjetunió része lett, és csak
az ország felbomlása után, 1990-ben nyerte vissza függetlenségét.** Sztálin
életében beszélni sem lehetett a történtekről,* csak jóval a halála után, a
hatvanas években szűnhetett meg a hallgatás. Hosszú időn keresztül a
népirtásra való emlékezés Komitasz alakján keresztül kristályosodott ki, ha
őt megfestették, akkor az örmények egymás között mindig tudták, hogy az a
népirtás fölötti gyászt jelenti.
*Az Oszmán Birodalom helyén felépülő Törökországban évszázados tabutéma
lett az örmények kiirtása, hiszen az egész török ideológia arra épült, hogy
ők egységes nemzetállam. Törökország „a népirtás romjain épült fel”* –
emeli ki Kovács Bálint. *A módszeres kiirtás 1915–17 között zajlott, aztán
a kemalista Törökországban 1922–23-ban újra fellángolt. Az örmények
épületeit azóta is hagyják összeomolni, nem tesznek a védelmükben semmit a
török hatóságok*.
Nagyjából 2,2 millió örmény élt a birodalomban a népirtás előtt, közülük a
tudományos közvélemény szerint körülbelül 1,5 millióan haltak meg. Az
elmenekült százezrek pedig jelentősen megnövelték a már évszázadok óta
létező örmény diaszpórát. *„A családok hetven százalékát érintette a
népirtás, bárhol is éljenek a világban, a fájdalomban minden örmény
osztozik”* – hangsúlyozza Kovács Bálint.
Hitler az örményekről
Bár a világ gyorsan elfelejtette az örmény tragédiát, volt, aki egyáltalán
nem, sőt példaként tekintett rá. *Adolf Hitler többször is hivatkozott rá*.
Már 1931-ben így fogalmazott „Az emberek mindenhol egy új világrendre
vágynak. Szándékunkban áll hatalmas kitelepítési politika bevezetése […],
emlékezzenek az örmények kiirtására.” 1939-ben, * Lengyelország lerohanása
előtt pedig ezt mondta: „A mi erőnk a gyorsaságban és a brutalitásban
rejlik. Dzsingisz kán nők és gyermekek millióit mészároltatta le,* a
történelem mégis csak az állam alapítójaként emlékszik rá. Számomra
érdektelen, hogy a gyenge nyugati civilizáció mit fog rólam mondani. Ennek
megfelelően* készültségbe helyeztem halálfejes alakulataimat – egyelőre
csak keleten – azzal a paranccsal, hogy könyörtelenül és szánalom nélkül
küldjenek halálba lengyel származású és nyelvű férfiakat, nőket és
gyerekeket. Csak így tehetünk szert a szükséges élettérre. Egyébként is, ki
beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?”*
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20150424/e8f45346/attachment.html
Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl