<div dir="ltr"><div>
<div>
<a href="http://mno.hu/kulfold" target="_blank">Külföld</a>
<i>Örmény népirtás</i>
</div>
<div>
<h1>Egész falvakat indítottak útnak a sivatagba, alig volt esély a túlélésre</h1><span><br><a href="http://mno.hu/kulfold/egesz-falvakat-inditottak-utnak-a-sivatagba-alig-volt-esely-a-tulelesre-1283200" target="_blank">http://mno.hu/kulfold/egesz-falvakat-inditottak-utnak-a-sivatagba-alig-volt-esely-a-tulelesre-1283200</a><br>2015. április 23., csütörtök 20:02, frissítve:
péntek 08:39 , szerző: Bittner Levente </span>
</div>
</div>
<table style="margin:auto" align="center" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0">
<tbody>
<tr>
<td>
<div style="width:100%;min-height:auto;float:none"><img style="float:none;margin:auto" src="http://mno.hu/data/cikk/1/28/32/00/cikk_1283200/III-6ok.jpg" alt="Egész falvakat indítottak útnak a sivatagba, alig volt esély a túlélésre" height="411" width="645"></div>
</td>
</tr>
<tr>
<td>A szíriai Der-el-Zor sivatagba 1915–16-ban deportált örmények maradványai</td>
</tr>
</tbody>
</table>
<div>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>1915. április 24. a világtörténelem
fekete napja, ekkor kezdődött az örmény kisebbség legyilkolása az Oszmán
Birodalomban</b></span>. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, mivel <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Törökország
azóta sem ismeri el népirtásnak a történteket</b></span>. Cikkünkben annak jártunk
utána, hogyan is zajlottak a tragikus események.</p>
</div>
<div>
<p>Kis-Ázsia keleti részén az ókor óta éltek
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>örmények, identitás</b></span>ukat alapvetően meghatározza<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><b> a 301-ben felvett
kereszténység: a világ első keresztény népe</b></span>ként tartják számon magukat.
Bár a 4. században az örmény keresztény egyház önálló útra tért – ezért <span style="background-color:rgb(255,255,255)">a
katolikusok évszázadokig eretneknek tekintették őket, más keleti
egyházakhoz hasonlóan</span> – a keresztény vallás a kezdetektől a mai napig
meghatározza az örmény identitást. <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Később, az Oszmán Birodalom részeként
megtarthatták a vallásukat, sajátos kulturális-vallási autonómiát
élveztek, cserébe azonban adót kellett fizetniük, egyfajta „védelmi
pénzt”</b></span>. A konstantinápolyi pátriárka nemcsak vallási, de világi
vezetőjük is volt, aki külön börtönt is fenntarthatott. <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Fegyvert viszont
nem tarthattak</b></span> – mondja Kovács Bálint történész, a Pázmány Péter
Katolikus Egyetem oktatója, a Lipcsei Egyetem tudományos munkatársa.</p>
<table align="left" border="0">
<tbody>
<tr>
<td>Fotókon a népirtás</td>
</tr>
<tr>
<td>
<p>Az örmény nép tragédiája az I. világháborúban címmel május 20-áig
látogatható ingyenes kiállítás mutatja be az eseményeket Budapesten, az
Országos Széchényi Könyvtárban. A használati tárgyakat és különleges
dokumentumokat is bemutató tárlat kurátorai Őze Sándor és Kovács
Bálint, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetének
oktatói, a társkurátor Czézár Nikolett.</p>
<p> Az Örmény Nemzeti Könyvtár és az OSZK közös kiállításának képeiből és a <a href="http://mno.hu/f22/tobb-mint-egymillio-keresztenyt-kuldtek-a-halalba-1282282" target="_blank">kimaradt fotókból is válogattunk előző cikkünkben.</a></p>
</td>
</tr>
</tbody>
</table>
<p><span style="background-color:rgb(255,242,204)"><b>A 19. században, más népekhez hasonlóan, az örményeket is elérte a
nemzeti ébredés, különböző politikai mozgalmakat indítottak, autonómiát
akartak</b>. <b>1894-ben a szaszuni örmények nem rótták le a kötelező védelmi
hozzájárulást,</b></span> mivel a beszedésével megbízott helyi kurd vezetők
hirtelen megemelték a fizetendő összeget.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> A törökök ezt lázadásnak
tekintették, amire Hamid szultán utasítására mészárlással válaszoltak;
becslések szerint mintegy kétszázezer embert öltek meg 1896-ig</b></span>. <span style="background-color:rgb(252,229,205)"><b>A terror
radikális örmény mozgalmakat hívott életre,</b></span> akik a<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>z erőszaktól sem
riadtak vissza – a szultán elleni merénylettel is megpróbálkoztak</b></span>. A
kilíkiai Adanában <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>1909-ben aztán már az ifjútörökök rendeztek
örményellenes pogromot, amelynek harmincezer ember esett áldozatául.</b></span></p>
<p>Kovács Bálint hangsúlyozza: ekkor még nem az etnikai csoport
tervezett megsemmisítése volt a cél, inkább csak „móresre akarták
tanítani” a szabadságjogokért küzdő örményeket, tehát ezeket az
eseményeket inkább a népirtás előzményének tekinthetjük.</p>
<h3>Április 24-én kezdődött</h3>
<br></div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Miután az ifjútörökök 1913 elején puccsal átvették a hatalmat a
birodalomban,</b></span> Enver, Talat és Cemal (Dzsemál) pasa vezetésével
<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>hozzáláttak a török nemzetállam megteremtéséhez</b></span>. Már az első világháború
kitörése előtt<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> titkos előkészületeket tettek az örmények kiirtására, </b></span>az
1914. őszi hadba lépés után pedig a gyakorlati megvalósításhoz is
hozzákezdtek: 1915 elején a hadsereg mintegy <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>kétszázötvenezer örmény
tagját munkaszolgálatra osztották be, majd április 24. hajnalára
összegyűjtötték a konstantinápolyi örmény értelmiségieket, a sajtó
képviselőit, a mágnásokat.</b></span> „Tudták, ha az értelmiséget megsemmisítik,
akkor már bármit megtehetnek, az emberek nem fognak tudni semmit
csinálni, nem tudják megszervezni önvédelmüket” – emeli ki Kovács
Bálint. Egy részüket bebörtönözték, másokat kivégeztek vagy deportáltak.
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A munkaszolgálatosokkal megásatták saját sírjukat, majd belelőtték
őket.</b></span><br></div><div>
<p>Az első elhurcoltak között volt a pap-zeneszerző Komitasz, aki az
örmény zenetörténetben Bartók Béla alakjával egyenértékű. Később
valahogy sikerült elérni, hogy szabadon engedjék és Párizsba
távozhasson, ám a népét ért szörnyűségek hatására megőrült,
ideggyógyintézetben halt meg.</p>
<h3>Különös kegyetlenséggel</h3>
<p>Az e célból felállított alakulatok különleges kegyetlenségeket
követtek el.<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Asszonyokat meztelenre vetkőztetve, faágakkal vertek össze,
papok körmeit letépték, szemüket kivájták. Enver pasa sógorának az volt
a szokása, hogy megpatkoltatta örmény foglyait, majd addig táncoltatta
őket, amíg össze nem estek. Nem csoda, hogy ilyen találékonyak voltak:
tanulmányozták a spanyol inkvizíció megoldásait.</b></span></p>
<table style="margin:8px auto 16px" align="center" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0">
<tbody>
<tr>
<td><div style="width:100%;min-height:auto;float:none"><img style="float:none;margin:auto" src="http://mno.hu/data/cikk/1/28/32/00/cikk_1283200/III-6ok.jpg" title="A szíriai Der-el-Zor sivatagba 1915–16-ban deportált örmények maradványai" alt="A szíriai Der-el-Zor sivatagba 1915–16-ban deportált örmények maradványai" align="middle"></div></td>
</tr>
<tr>
<td>A szíriai Der-el-Zor sivatagba 1915–16-ban <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>deportált örmények maradványai</b></span></td>
</tr>
</tbody>
</table>
<p>A deportálásokat a férfiakkal kezdték, aztán a nők és a gyermekek
következtek, általában külön. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Akik meg tudtak szökni, a Földközi- vagy a
Fekete-tengeren át nyugatra menekültek, a legtöbben Amerikában és
Franciaországban találtak menedékre, és sokan érkeztek a romániai
Konstancába, Bukarestbe, valamint Magyarországra: Szamosújvárra és
Budapestre is.</b></span></p>
<h3>„Élhetnek a sivatagban…”</h3>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A kitelepítetteknek gyalogosan kellett több tíz vagy száz kilométert
megtenni, étlen-szomjan. Gyakorlatilag egész falvakat indítottak
ilyenkor útnak, aztán voltak, akiket út közben egyszerűen lemészároltak.</b></span>
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A szíriai sivatagban kialakított koncentrációs táborokban az éhező
foglyok különféle füveket ettek, ha ezt túlélték, akkor a járványok
végeztek velük.</b></span> „A trabzoni tizennégyezer örmény közül száz ember sem
maradt életben. A tizennyolcezres sivasi és kharputi menetből mindössze
százötvenen érkeztek az aleppói tranzittáborba. Az angorai örményeket
szabályos mészárosmunkával darabokra vagdosták, és a húscafatokat Asi
Yozgad közelében a folyóba dobálták” – írta a Rubicon korábban.</p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A táborokban orvosi ellátás nem volt, sátrakban vagy a forró nap
alatt feküdt mindenki. „Élhetnek a sivatagban, de sehol máshol” </b></span>– idézi
egy most megjelent monográfia címe Talat pasa cinikus mondatát, hiszen ő
is tudta, hogy ott nem lehet életben maradni.</p>
<table style="margin:8px auto 16px" align="center" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0">
<tbody>
<tr>
<td></td></tr><tr><td></td></tr></tbody></table>Nemcsak a török alakulatok, hanem az általuk felheccelt kurdok is az
örmények életére törtek, fosztogattak, gyilkoltak. „Ők azonban ezt
elismerték később, és bocsánatot is kértek” – hangsúlyozza a történész.
<p>Nem voltak megbízhatók, tehát ki kellett őket telepíteni – ezzel
indokolja a történteket azóta is a népirtást tagadó Törökország, mondván
itt nem egy nép megsemmisítéséről volt szó, még ha történtek is
mészárlások. A szomszédos és háborús ellenfél Oroszországban élő
örményekre hivatkoztak ilyenkor.</p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A külföldi sajtó részletesen foglalkozott az eseményekkel, a
diplomaták is tájékoztatták saját országukat, így a szövetséges
Osztrák–Magyar Monarchiát és a Német Császárságot is, akik így mindent
tudtak a vérengzésekről. Ám mivel életbe vágó volt szövetségesük
megtartása, hivatalosan nem léptek fel,</b></span> de <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>képviselőik az elvárhatónál
többet tettek, hogy segítsenek az örményeken. „Pallavicini János volt a
Monarchia konstantinápolyi követe, ő szinte hetente írt levelet a
történtekről, egyértelműen egy népcsoport megsemmisítéséről beszélnek
ezek a dokumentumok”</b></span> – emeli ki Kovács Bálint.</p>
<h3>Életük kockáztatásával</h3>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Az anatóliai örménység teljesen kipusztult,</b></span> szinte csak
Konstantinápolyban tudtak megmaradni – ahol ma még körülbelül hatvanezer
örmény él. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Rajtuk kívül csak azok élhették túl a vérengzéseket,</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>akik
áttértek az iszlám hitre</b></span>, ez tulajdonképpen az örmény kultúra és
nemzettudat megtagadását jelentette. <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Az iszlamizált örmények most
kezdenek felébredni, felfedezni identitásukat, a kutatók szerint ez nagy
társadalmi robbanást okozhat majd Törökországban a közeljövőben.</b></span></p>
<p>A vérengzéseket életüket kockáztató külföldiek dokumentálták. Armin
T. Wegner a német hadsereg tisztjeként örökítette meg a szörnyűségeket,
az ő fényképei jelentik máig a legfontosabb vizuális forrásait a
genocídiumnak. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Johannes Lepsius német evangélikus lelkész már a század
eleji vérengzések után segélyszervezetet alapított, a népirtás alatt
pedig folyamatosan próbált közbenjárni az örményekért az ifjútörök
vezetőknél. Gyerekeket is mentett, több árvaházat, kórházat és iskolát
alapított.</b></span></p>
<p><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Később a bosszútól fűtött örmények föld alatti szervezetet
alapítottak a felelősök megbüntetése érdekében. Talat pasa a világháború
után Berlinben keresett menedéket, álnéven. 1921-ben itt gyilkolta meg
őt a nyílt utcán egy diák, Szogomon Tejlirjan. A német bíróság
ugyanakkor felmentette, mondván nem volt beszámítható, hiszen
gyermekként, „édesanyja teteme alatt menekült meg”, azóta pedig álmaiban
azt kérte tőle, hogy bosszulja meg az örmények kiirtását.</b></span></p>
<h3>Évszázados tabutéma</h3>
<p>Amennyit foglalkozott a nemzetközi közvélemény a népirtással a
történtek idején – például a New York Times naponta tudósított az
eseményekről –, annyira elhalványult az emléke a következő évtizedekben.
Az emlékezet kultúrája így csak lassan alakulhatott ki. Először
Berlinben – évekkel az események után – emlékezhettek a menekültek
gyászmisével a történtekre.</p>
<p><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>A Kaukázusban élő és az oda menekült örmények létre tudtak hozni
ugyan egy kis köztársaságot, ám az néhány év után a Szovjetunió része
lett, és csak az ország felbomlása után, 1990-ben nyerte vissza
függetlenségét.</b></span><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Sztálin életében beszélni sem lehetett a történtekről,</b></span>
csak jóval a halála után, a hatvanas években szűnhetett meg a hallgatás.
Hosszú időn keresztül a népirtásra való emlékezés Komitasz alakján
keresztül kristályosodott ki, ha őt megfestették, akkor az örmények
egymás között mindig tudták, hogy az a népirtás fölötti gyászt jelenti.</p>
<p><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Az Oszmán Birodalom helyén felépülő Törökországban évszázados
tabutéma lett az örmények kiirtása, hiszen az egész török ideológia arra
épült, hogy ők egységes nemzetállam. Törökország „a népirtás romjain
épült fel”</b></span> – emeli ki Kovács Bálint. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>A módszeres kiirtás 1915–17 között
zajlott, aztán a kemalista Törökországban 1922–23-ban újra fellángolt.
Az örmények épületeit azóta is hagyják összeomolni, nem tesznek a
védelmükben semmit a török hatóságok</b></span>.</p>
<p>Nagyjából 2,2 millió örmény élt a birodalomban a népirtás előtt,
közülük a tudományos közvélemény szerint körülbelül 1,5 millióan haltak
meg. Az elmenekült százezrek pedig jelentősen megnövelték a már
évszázadok óta létező örmény diaszpórát. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>„A családok hetven százalékát
érintette a népirtás, bárhol is éljenek a világban, a fájdalomban minden
örmény osztozik”</b></span> – hangsúlyozza Kovács Bálint.</p>
<h3>Hitler az örményekről</h3>
<p>Bár a világ gyorsan elfelejtette az örmény tragédiát, volt, aki
egyáltalán nem, sőt példaként tekintett rá. <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Adolf Hitler többször is
hivatkozott rá</b></span>. Már 1931-ben így fogalmazott „Az emberek mindenhol egy
új világrendre vágynak. Szándékunkban áll hatalmas kitelepítési politika
bevezetése […], emlékezzenek az örmények kiirtására.” 1939-ben, <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>
Lengyelország lerohanása előtt pedig ezt mondta: „A mi erőnk a
gyorsaságban és a brutalitásban rejlik. Dzsingisz kán nők és gyermekek
millióit mészároltatta le,</b></span> a történelem mégis csak az állam
alapítójaként emlékszik rá. Számomra érdektelen, hogy a gyenge nyugati
civilizáció mit fog rólam mondani. Ennek megfelelően<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> készültségbe
helyeztem halálfejes alakulataimat – egyelőre csak keleten – azzal a
paranccsal, hogy könyörtelenül és szánalom nélkül küldjenek halálba
lengyel származású és nyelvű férfiakat, nőket és gyerekeket. Csak így
tehetünk szert a szükséges élettérre. Egyébként is, ki beszél ma már az
örmények megsemmisítéséről?”</b></span></p> </div></div>