[Grem] Stumpf A: Kultrharc / mindenki vs. Vidnynszky

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2015. pr. 15., Sze, 20:56:59 CEST 

Így gondozd a kultúrharcodat: mindenki kontra Vidnyánszky
<http://mandiner.hu/cikk/20150414_igy_gondozd_a_kulturharcodat_mindenki_kontra_vidnyanszky>

http://mandiner.hu/cikk/20150414_igy_gondozd_a_kulturharcodat_mindenki_kontra_vidnyanszky
 2015. április 14. 14:10 | *Írta: Stumpf András
<http://mandiner.hu/szerzo/stumpf_andras>*

*Bicskanyitogatóan kultúrharcos vitát tartottak hétfő este a Goethe
Intézetben *Budapesten. A Vidnyánszky Attila részvételével megtartott
nemzetközi pódiumbeszélgetés* lehetett volna az értelmes vita színtere is*,
ám ez nem is volt valós cél. *A cél *az volt, hogy a Vidnyánszky által a
Nemzeti Színház nemzetközi fesztiváljára, *a ma induló MITEM-re meghívott
nyugati teátrumok képviselői egyértelművé tehessék: nem vállalnak
közösséget az Orbán-rezsimmel. *Nehogy valaki még félreértse a tényt, hogy
elfogadták Vidnyánszky meghívását. Tudósításunk.
  *„Magyarországon nem is vitatkoznak annyira”*

A bicskánk már a pódiumbeszélgetés elején kinyílt. Már a bemutatásnál. Ez
azért teljesítmény.

Jutta Gehrig, a Goethe Intézet igazgatója vezette fel a beszélgetést, aki
gyorsan be is számolt arról, hogy van a németeknél, azaz náluk, egy szó:
Streitkultur. És hogy erre nagyon büszkék, de sajnos magyarra nem lehet jól
lefordítani. Nos. Vitakultúra. Ilyen egyszerű lefordítani. Ennyit jelent a
híres Streitkultur, amelyben tehát nekünk szerinte nincs részünk, meg sem
érthetjük igazán. S hogy nem csak a magyar kisebbségrendűség dolgozott
bennünk, miközben ezt hallgattuk, gyorsan kiderült: Gehrig előadta, hogy
Magyarországon nem is vitatkoznak annyira, ritkán jönnek össze, ezért régi
sérelmek jöhetnek felszínre, de reméli, hogy azért ma este szépen fognak
vitatkozni a felek.

Mosolygós, tanítónénis, leereszkedő nyugati gőg már az elején, amely úgy
tesz, mintha német találmány lenne a vita, az érvelés tudománya, nem pedig
ókori görög. (Nehogy aztán a Sziríza licenszdíjat kérjen ezért is.)

Egyébként * ezúttal sem alakultak másként a feltételek, mint ahogy az
művelt, ajropéer liberáliséknál megszokott: négy az egy ellen*. Karin
Bergmann, a bécsi Burgtheater vezetője, Joachim Lux, a Thalia Theater
főnöke Hamburgból, Matthias Langhoff Lausanne-ból, a Theater Vidy
képviseletében és Imre Zoltán, az ELTE docense, tehát* ők négyen, szemben
az egy szem Vidnyánszkyval.* Jó, oké, nagy darab a Nemzeti főigazgatója, de
egy feje, egy szája van, szóval ha már vitakultúra, mifelénk,
Büdöslábfalván ezt úgy szokás, hogy a vitázó partnerek száma az adott
törésvonal egyik és másik oldalán is azonos.

S hogy itt miért alakult ez másként? Hát azért, mert a beszélgetést
Bergmann és Lux kezdeményezte. Amolyan feltételféle volt ez, cserébe azért,
hogy elfogadják Vidnyánszky meghívását a most kezdődő Madách Nemzetközi
Színházi Találkozóra (MITEM). Mert a művészek nagy része azt mondta nekik
otthon:* Budapestre ne menjenek. Vidnyánszkyhoz ne. Mert Budapest az
olyan... Ott székel az Orbán-rezsim, szóval ne. De ők -  így Bergmann -
mégis eljöttek. Mert nyitottak. Mert párbeszédre van szükség.* Ők tehát nem
maradtak otthon, mint Bergmann elődje, a nepotizmusába és katasztrofális
gazdasági döntéseibe azóta belebukott burgtheateres exvezér, Matthias
Hartmann, aki tavaly lemondta a budapesti Nemzeti Színházban való
szereplést.

*„Utópiákat kell kidolgoznunk Európa számára”*

*A beszélgetés elején látszólag szakmai diskurzus kezdődött arról, hogy mit
is jelent a nemzeti színház* Németországban, Ausztriában,* itthon, máshol,
stb.* Bergmann szerint a nemzeti színház eszméje azért volt fontos a Burg
alapításakor, mert egy nyelvet kellett találni a színjátszásnak, de ez már
a múlt, a lényeg az, hogy *ma a művészek köztársaságaként működjenek*.
*„Utópiákat
kell kidolgoznunk Európa számára.” *

Joachim Lux vázolta, hogy a nemzeti színház vízió volt valamiről, ami nem
létezett. Nem volt ugyanis nemzet, s a színház médiumán keresztül akarták
megteremteni azt a felvilágosodás alatt. 1945, a fasizmus bukása, a
nacionalizmus szörnyűsége után már nemzeti és nemzetközi, klasszikus és
kortárs egyszerre akar lenni a színház – kozmopoliták akartak lenni attól
fogva, a fő jelszó tehát a kulturális nyitottság lett. Mert az európai
identitáson akarnak dolgozni. Az „európai gondolat” jegyében.

*Vidnyánszky Attila nem vitatkozott. Szenvedélyes híve ő is az európai
gondolatnak, sőt, az EU-csatlakozáskor anyjával együtt zokogtak, annyira
meg voltak hatódva, de ez nem áll ellentétben a ténnyel: minden régiónak,
népnek, nemzetnek, kornak speciális helyzete van, nehéz egyetlen jó
receptet felmutatni. Magyarországon például mindig többet jelentett a
Nemzeti, mint máshol, ő pedig a nemzetek Európájában hisz.*

Matthias Langhoff is személyes történetéből vezette le, miért nem tud mit
kezdeni a nemzeti színház fogalmával, meg amúgy a nemzetével sem. Azért,
mert az apja kommunista német, az anyja meg olasz zsidó volt, ezért
üldözték őket, ő pedig *heimatlos *született. Szóval a nácik tönkretették a
nemzet eszméjét. Langhoff is hangsúlyozta: az, hogy darabjával részt vesz a
budapesti fesztiválon, nem a mai magyar politikai viszonyoknak szól,
amelyekkel sosem kompromittálná magát. Problémás a rezsim, ugyanis. Abban
viszont egyetért Vidnyánszkyval, hogy a kultúrák Európáját kell
megteremteni, s azt is bevallotta végül: ma már, ha Németországról beszél,
nem a nácik jutnak az eszébe, hanem a Goethe által megteremtett német
nemzet.

*„Olyan, hogy nemzet, nincs is”*

*Imre Zoltán következett ekkor. El is mondta, amit egy igazán nyitott
magyar liberálistól elvár az ember. Hogy olyan, hogy nemzet, nincs is.
Hiszen a nemzetek megosztottak. Nem homogének. Vannak benne például nők meg
férfiak. Ilyenek és olyanok.* (Nem is hittük volna.)

A lényeg, hogy *ezért egy nemzeti színház sem reprezentálhatja a nemzet
egészét, s csak úgy lehet ezt jól megoldani, ahogy a skótok csinálják. Ott
nincs társulata a nemzeti színháznak, csak egy menedzsment van, amely az
összes valamire való társulattal dolgozik*, szerte az országból. 2006-os
alakulásukkor például tíz rendezőt bíztak meg azzal, hogy hozzanak össze
előadást helyi közösségekkel. A cím: „Home”. Azaz haza. Az egy, központi
elképzelés viszont nem működik Imre szerint.

*Joachim Lux, láss csodát, megerősítette: tényleg heterogének a társadalmak*.
A németben például vannak törökök, olaszok, ázsiaiak, menekültek, stb. Lux
az éves Lessing-napokon tudja megmutatni a sokszínűséget, a világvallások
hosszú estéjén, amikor parallel olvassák fel a szent szövegeket színészek.*
„Ez az én utópiám. Meghívás a világra való nyitottságra.”* Mindez azonban
szerinte sem mond ellent a nemzetek Európájának, sőt, még az is kiderül,
hogy neki német identitása van, s hogy ő is büszke a német hagyományokra.

Lux itt mondta el, hogy őt is óvták a magyar művészek, akikkel kapcsolatban
van. Azt mondták, ne jöjjön Budapestre. Mások meg azt mondták, jöjjön,
vegye fel a harcot. Nem mondta meg, kik, de az este folyamán többször is
Mundruczó Kornélt, Bodó Viktort és Schilling Árpádot emlegette. Ő
mindenesetre jött, mert a bojkott nem jó dolog és „Budapestre jönni
megtiszteltetés, nem büntetés”. És a nyitottság, az fontos.

Ezzel* Vidnyánszky is egyetértett, de hiába sorolta a konkrétumokat. Hogy a
debreceni Csokonai Színház élén töltött időszakában hét nemzet fia
rendezett ott, tíz országban szerepeltek, a nyitottság tehát
demonstráltatik. Hogy több mint száz előadást fogadtak világból, határon
túlról, vidékről. Hogy a Nemzetivel megünnepelték a szerb színház
szülinapját, meg a szlovákét is, s közös produkciót hoztak létre az egyik
magyarországi roma színházzal. Hogy annyit utazik most a színház, amennyit
egy évtized alatt sem utazott a Nemzeti, s ennek jegyében született meg a
színházi találkozó ötlete is, ám ez nem mond ellent annak, hogy
szenvedélyesen hisz a nemzeti gondolatban.* Abban, hogy van örökség,
amelyet át kell adni, a nemzeti színháznak tehát a közösséget kell
szolgálnia. *„Úgy lenni korszerűnek, hogy végtelenül nemzetiek vagyunk. És
nemzetköziek is. Ahogy Bartók. Ahogy Kodály.”*

*„Magyarországnak nincs is nemzeti színháza”*

*Itt kezdett melegedni a pite. Matthias Langhoff közölte, hogy
Magyarországnak nincs is nemzeti színháza, mert a magyar művészek
politikailag nagyon megosztottak, nem értik egymást, harcolnak egymással,
ezért a Nemzeti nem is lehet igazán nemzeti.* Karin Bergmann abba
kapaszkodott bele, hogy Vidnyánszky az imént szolgálatról beszélt. *„De kit
szolgál Vidnyánszky? Azt, aki fizeti a cechet? A politikust? Nálunk
kulturális feladat van, az, hogy másokat is szóhoz hagyjunk jutni.” *

Joachim Lux ekkor felolvasott egy idézetet. Nem mástól: Fekete Györgytől.
Azt, amikor 2012 decemberében az akadémiai tagság feltételeként az *„egyértelmű
nemzeti érzést”* jelölte meg az MMA elnöke. Lux meg is állapította, hogy
mindez demokráciaellenes és művészetellenes, Vidnyánszky meg hagyta a magas
labdát odafönn, nem ugrott utána. A moderátor sem igyekezett helyretenni a
dolgokat. Mert Fekete megszólalása ízléstelen, szerencsétlen volt, ez nem
kétséges, csakhogy mégis mi köze a Nemzeti Színházhoz? Semmi. A német és
osztrák vendégeknek fogalmuk sem volt, ki az a Fekete, sem arról, mekkora a
szerepe a kultúrában (a kulturális költségvetésnek töredéke fölött
diszponál, a színházakat nem ő tartja fenn, a Nemzetit meg különösen nem),
de erre senki nem is hívta fel a figyelmüket.

*Vidnyánszky Attila inkább azt próbálta elmondani, hogy 40 év kommunizmus
után a nemzeti érzés is mást jelent, egyúttal elismerte, hogy
„szétszakadtunk” és hogy „hidakat kellene építeni”. Fel is hozott néhány
példát. Azt, hogy amikor vezetője volt a pénzosztó bizottságnak, a szakmai
szervezetek mindhárom évben megszavazták a döntéseit. *Nagy, populáris
színháztól elvettek pénzt, s a Radnótinak, a Katona Józsefnek juttattak
forrást.

*Imre Zoltán nem pepecselt a tényekkel, részletekkel. „Én egy másik
országban élek” – közölte, majd általánosságban kijelentette, hogy ez a
rendszer kirekesztő, nem a nyitottságra épül, meg újra előhozta Fekete
szövegét. Bergmann vette át a szót, tőle megtudtuk, hogy sok fiatal
kivándorol Magyarországról. „Nem elég liberális a klíma, hogy itt tudják
kiteljesíteni magukat?”*

*„Általános közép-európai tendencia a kivándorlás” – vágta el az újabb
szálat Vidnyánszky, aztán saját sérelmeit kezdte sorolni. Amikor
lehomofóbozták, lefasisztázták az európai sajtó egészében, egy helyen sem
fogadták a válaszát „a szabad nyugati sajtó hasábjain”. * Amikor Hartmannt
fogadták Balog miniszterrel, az nagyon jól tudta, hogy utóbbi 15 milliót
adott egyszeri pénzként az Új Színháznak, azt viszont már nem, hogy 28
milliót kapott a Katona, 34-et az Örkény. Az egyre ingerültebbé váló
Vindnyászky közölte, itt egy vélemény van, egy vélemény lehet a magyar
Nemzeti Színházról, más nem.

*Szerencsére Lux szerint is probléma, hogy nem hallgatják meg Vidnyánszkyt,
de ők most igen, s nem azért vannak itt, hogy elmélyítsék a magyar
társadalomban meglévő szakadékot, őt inkább az érdekli, mit tesz
Vidnyánszky az árok betemetéséért, s hogy lehet az, hogy a legjobbak (Bodó,
Schilling, Mundruczó) külföldön dolgoznak, nem itt?*

*Vidnyánszky erre megint mondott példát, hogy a Színművészeti Egyetemről is
hívott osztályt, amely az ő kaposvári osztályával együtt játszik, hátha a
fiatalokba nem megy át a megosztottság. Azt azért elismerte,* *hogy iszonyú
mennyiségű sérelem van, meg revansvágy. Kicsit fel is villantotta, honnan
indult a történet: 2008-ban a 8 milliós vidék 21 százalékát kapta a
színházi forrásoknak, a 2 milliós Budapest pedig 71 százalékát, s el is
akarták lehetetleníteni a vidéki társulatokat az akkori színháztörvénnyel.*

*„Szörnyű lenne, ha Merkel asszony arról dumálhatna, mi az a német
művészet”*

Itt aztán megint megbicsaklott a vita, ekkor ugyanis Langhoff
feketegyörgyözett egy újabbat. Hogy Fekete mondata a cenzúra maga. És hogy
minden totalitárius rezsim cenzúráz. *„Örülök, hogy a német társadalom
olyan lett, hogy az idióták a hatalomban nem beszélhetnek bele a kultúrába.
Szörnyű lenne, ha Merkel asszony arról dumálhatna, mi az a német művészet.”
*Bergmann szerint is lehet a cenzúra eszköze a gazdaság, hiszen ha nem
jutnak forráshoz, akik nem az állami véleményt mondják, akkor
ellehetetlenülnek.

*Vidnyánszky beszámolt arról, hogy 30 évet cenzúrában töltött, szóval
tudja, miről van szó; ilyen viszont ma Magyarországon nincs, senkit
retorzió nem ér azért, mert a színpadon Orbánt vagy éppen őt gúnyolja. *

I*mre Zoltán azért csak kapaszkodott még kicsit a cenzúraszálba: mert
amikor a Krétakörnek a szakma által megítélt pénzét a Vidnyánszky-féle
grémium a felére vágta, egyik évről a másikra, hát az... (Az nem zavarta,
hogy a Hiller-féle minisztérium 2008 és 2010 között az ötödére kurtította a
Krétakör támogatását. Az akkor nem volt cenzúra.) Meg az is baj szerinte,
hogy van felsőbb grémium, s hogy nem a „szakma” dönt annak tagjairól, hanem
a miniszter. *

Senki nem akadt, aki felhívta volna Imre és a többiek figyelmét: *Bergmannt
például még csak nem is pályázat útján választották a Burgtheater élére. A
kultuszminiszter nevezi ki arrafelé az osztrákok első számú színházának
vezetőjét. Érdekes lett volna megtudni, hogy akkor az sem demokratikus-e.*

Imre mindenesetre felhozta még a Szputnyik színház esetét, hogy ők is
kevesebbet kapnak. Ezt a labdát azért már lecsapta Vidnyánszky, jelezve,
hogy a Szputnyik támogatása 2 millióval több volt mint 2008-ban. *„Az a
baj, hogy amikor a számok világához jutunk, az már nem érdekel senkit. Az a
tény, hogy a Szputnyik vígan működött 2008-ban kevesebb pénzből, mint
amiből most bezár.”* A Nemzeti Színház pedig most 300 millióval kevesebből
működik, mint 2008-ban.

*„Olyan, mintha nem művésszel, színházigazgatóval, hanem kulturális
miniszterrel beszélgetnénk”* - riposztozott Lux, de nem volt egyértelmű,
hogy ez most dicséret vagy netán ciki, ha valakinek mély ismeretei vannak
országa kultúrfinanszírozásáról. Lux aztán elismerte, hogy Németországban
őket is utálják a függetlenek, mert több pénzt kapnak náluk.

*A legmegdöbbentőbb beismerést mégis Langhoff produkálta röviddel ez után.
„Otthon, Franciaországban nem tudok olyan helyet találni, ahol nyilvánosan
azt mondhatom el, amit gondolok. Köszönöm, hogy itt elmondhattam. Furcsamód
Budapesten, furcsamód az Ön meghívására” *– fordult Langhoff Vidnyánszky
felé.

*„Átláthatatlan itthon a rendszer”*

Már két és fél órája zajlott ekkor a vita, s akármilyen jó végszó lett
volna Langhoffé,* Imre Zoltán a biztonság kedvéért még egyszer közölte,
hogy átláthatatlan itthon a rendszer, s nem demokráciára, hanem
kirekesztésre épül. *

*Vidnyánszky újra elmondta, hogy soha nem volt ennyi pénzük a
függetleneknek, amennyi ma,* s az aktuális, POSZT körüli „botrányról” is
közölte: tavaly például Csáki Juditra mindenkire igent mondott
zsűritagként, aztán a kritikus nem vállalta.

*„Ismerjük már egymás érveit. Nem tudsz újat mondani és én sem tudok neked.
Mondjuk mindig ugyanazt, tudva azt is, mit válaszol majd a másik”* –
summázott a Nemzeti főnöke.

És valóban.

Mindegy. Az este így is sikeres volt. A külföldi vendégek demonstrálhatták,
hogy nem a rezsim szolgái, nem azért vannak itt, s ki is oktathatták kicsit
nyitottságból azt a Vidnyánszkyt, aki annyira bezárkózó és csak a saját
véleményére kíváncsi, hogy épp az ő meghívására vannak Budapesten saját
társulataikkal és darabjaikkal.
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20150415/56f98d85/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl