<div dir="ltr"><div><a href="http://mandiner.hu/cikk/20150414_igy_gondozd_a_kulturharcodat_mindenki_kontra_vidnyanszky" target="_blank">Így gondozd a kultúrharcodat: mindenki kontra Vidnyánszky</a></div>
<div><br><a href="http://mandiner.hu/cikk/20150414_igy_gondozd_a_kulturharcodat_mindenki_kontra_vidnyanszky" target="_blank">http://mandiner.hu/cikk/20150414_igy_gondozd_a_kulturharcodat_mindenki_kontra_vidnyanszky</a><br></div>
<div>
<div>2015. április 14. 14:10 | <b>Írta: <a href="http://mandiner.hu/szerzo/stumpf_andras" target="_blank">Stumpf András</a></b> </div>
<div>
<div><span style="vertical-align:bottom;width:400px;min-height:28px"></span></div>
</div>
<div style="margin-top:3px">
</div>
</div>
<p>
<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Bicskanyitogatóan kultúrharcos vitát tartottak hétfő este a
Goethe Intézetben </b></span>Budapesten. A Vidnyánszky Attila részvételével
megtartott nemzetközi pódiumbeszélgetés<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b> lehetett volna az értelmes vita
színtere is</b></span>, ám ez nem is volt valós cél. <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>A cél </b></span>az volt, hogy a
Vidnyánszky által a Nemzeti Színház nemzetközi fesztiváljára, <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>a ma
induló MITEM-re meghívott nyugati teátrumok képviselői egyértelművé
tehessék: nem vállalnak közösséget az Orbán-rezsimmel. </b></span>Nehogy valaki még
félreértse a tényt, hogy elfogadták Vidnyánszky meghívását.
Tudósításunk.
</p>
<div>
</div>
<div>
<div><div><i><b>„Magyarországon nem is vitatkoznak annyira”</b></i><img src="http://mandiner.hu/images/ga1.gif"></div><div> <img src="http://mandiner.hu/images/ga2.gif"></div><div>A bicskánk már a pódiumbeszélgetés elején kinyílt. Már a bemutatásnál. Ez azért teljesítmény.</div><div> </div><div>Jutta
Gehrig, a Goethe Intézet igazgatója vezette fel a beszélgetést, aki
gyorsan be is számolt arról, hogy van a németeknél, azaz náluk, egy szó:
Streitkultur. És hogy erre nagyon büszkék, de sajnos magyarra nem lehet
jól lefordítani. Nos. Vitakultúra. Ilyen egyszerű lefordítani. Ennyit
jelent a híres Streitkultur, amelyben tehát nekünk szerinte nincs
részünk, meg sem érthetjük igazán. S hogy nem csak a magyar
kisebbségrendűség dolgozott bennünk, miközben ezt hallgattuk, gyorsan
kiderült: Gehrig előadta, hogy Magyarországon nem is vitatkoznak
annyira, ritkán jönnek össze, ezért régi sérelmek jöhetnek felszínre, de
reméli, hogy azért ma este szépen fognak vitatkozni a felek. </div><div> </div><div>Mosolygós,
tanítónénis, leereszkedő nyugati gőg már az elején, amely úgy tesz,
mintha német találmány lenne a vita, az érvelés tudománya, nem pedig
ókori görög. (Nehogy aztán a Sziríza licenszdíjat kérjen ezért is.)</div><div> </div><div>Egyébként
<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> ezúttal sem alakultak másként a feltételek, mint ahogy az művelt,
ajropéer liberáliséknál megszokott: négy az egy ellen</b></span>. Karin Bergmann, a
bécsi Burgtheater vezetője, Joachim Lux, a Thalia Theater főnöke
Hamburgból, Matthias Langhoff Lausanne-ból, a Theater Vidy
képviseletében és Imre Zoltán, az ELTE docense, tehát<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b> ők négyen, szemben
az egy szem Vidnyánszkyval.</b></span> Jó, oké, nagy darab a Nemzeti főigazgatója,
de egy feje, egy szája van, szóval ha már vitakultúra, mifelénk,
Büdöslábfalván ezt úgy szokás, hogy a vitázó partnerek száma az adott
törésvonal egyik és másik oldalán is azonos.</div><div> </div><div>S
hogy itt miért alakult ez másként? Hát azért, mert a beszélgetést
Bergmann és Lux kezdeményezte. Amolyan feltételféle volt ez, cserébe
azért, hogy elfogadják Vidnyánszky meghívását a most kezdődő Madách
Nemzetközi Színházi Találkozóra (MITEM). Mert a művészek nagy része azt
mondta nekik otthon:<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b> Budapestre ne menjenek. Vidnyánszkyhoz ne. Mert
Budapest az olyan... Ott székel az Orbán-rezsim, szóval ne. De ők - így
Bergmann - mégis eljöttek. Mert nyitottak. Mert párbeszédre van
szükség.</b></span> Ők tehát nem maradtak otthon, mint Bergmann elődje, a
nepotizmusába és katasztrofális gazdasági döntéseibe azóta belebukott
burgtheateres exvezér, Matthias Hartmann, aki tavaly lemondta a
budapesti Nemzeti Színházban való szereplést.</div><div> </div><div><i><b>„Utópiákat kell kidolgoznunk Európa számára”</b></i></div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>A
beszélgetés elején látszólag szakmai diskurzus kezdődött arról, hogy
mit is jelent a nemzeti színház</b></span> Németországban, Ausztriában,<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b> itthon,
máshol, stb.</b></span> Bergmann szerint a nemzeti színház eszméje azért volt
fontos a Burg alapításakor, mert egy nyelvet kellett találni a
színjátszásnak, de ez már a múlt, a lényeg az, hogy <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>ma a művészek
köztársaságaként működjenek</b></span>. <i>„Utópiákat kell kidolgoznunk Európa számára.” </i></div><div> </div><div>Joachim
Lux vázolta, hogy a nemzeti színház vízió volt valamiről, ami nem
létezett. Nem volt ugyanis nemzet, s a színház médiumán keresztül
akarták megteremteni azt a felvilágosodás alatt. 1945, a fasizmus
bukása, a nacionalizmus szörnyűsége után már nemzeti és nemzetközi,
klasszikus és kortárs egyszerre akar lenni a színház – kozmopoliták
akartak lenni attól fogva, a fő jelszó tehát a kulturális nyitottság
lett. Mert az európai identitáson akarnak dolgozni. Az „európai
gondolat” jegyében.</div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Vidnyánszky Attila nem
vitatkozott. Szenvedélyes híve ő is az európai gondolatnak, sőt, az
EU-csatlakozáskor anyjával együtt zokogtak, annyira meg voltak hatódva,
de ez nem áll ellentétben a ténnyel: minden régiónak, népnek, nemzetnek,
kornak speciális helyzete van, nehéz egyetlen jó receptet felmutatni.
Magyarországon például mindig többet jelentett a Nemzeti, mint máshol, ő
pedig a nemzetek Európájában hisz.</b></span></div><div> </div><div>Matthias
Langhoff is személyes történetéből vezette le, miért nem tud mit kezdeni
a nemzeti színház fogalmával, meg amúgy a nemzetével sem. Azért, mert
az apja kommunista német, az anyja meg olasz zsidó volt, ezért üldözték
őket, ő pedig <i>heimatlos </i>született. Szóval a nácik tönkretették a
nemzet eszméjét. Langhoff is hangsúlyozta: az, hogy darabjával részt
vesz a budapesti fesztiválon, nem a mai magyar politikai viszonyoknak
szól, amelyekkel sosem kompromittálná magát. Problémás a rezsim,
ugyanis. Abban viszont egyetért Vidnyánszkyval, hogy a kultúrák
Európáját kell megteremteni, s azt is bevallotta végül: ma már, ha
Németországról beszél, nem a nácik jutnak az eszébe, hanem a Goethe
által megteremtett német nemzet.</div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b><i>„Olyan, hogy nemzet, nincs is”</i></b></span></div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> </b></span></div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Imre
Zoltán következett ekkor. El is mondta, amit egy igazán nyitott magyar
liberálistól elvár az ember. Hogy olyan, hogy nemzet, nincs is. Hiszen a
nemzetek megosztottak. Nem homogének. Vannak benne például nők meg
férfiak. Ilyenek és olyanok.</b></span> (Nem is hittük volna.)</div><div> </div><div>A
lényeg, hogy <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b><span style="background-color:rgb(234,209,220)">ezért egy nemzeti színház sem reprezentálhatja a nemzet
egészét, </span>s csak úgy lehet ezt jól megoldani, ahogy a skótok csinálják.
Ott nincs társulata a nemzeti színháznak, csak egy menedzsment van,
amely az összes valamire való társulattal dolgozik</b></span>, szerte az országból.
2006-os alakulásukkor például tíz rendezőt bíztak meg azzal, hogy
hozzanak össze előadást helyi közösségekkel. A cím: „Home”. Azaz haza.
Az egy, központi elképzelés viszont nem működik Imre szerint.</div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Joachim
Lux, láss csodát, megerősítette: tényleg heterogének a társadalmak</b></span>. A
németben például vannak törökök, olaszok, ázsiaiak, menekültek, stb. Lux
az éves Lessing-napokon tudja megmutatni a sokszínűséget, a
világvallások hosszú estéjén, amikor parallel olvassák fel a szent
szövegeket színészek.<i> „Ez az én utópiám. Meghívás a világra való nyitottságra.”</i>
Mindez azonban szerinte sem mond ellent a nemzetek Európájának, sőt,
még az is kiderül, hogy neki német identitása van, s hogy ő is büszke a
német hagyományokra.</div><div> </div><div>Lux itt mondta el, hogy őt is
óvták a magyar művészek, akikkel kapcsolatban van. Azt mondták, ne
jöjjön Budapestre. Mások meg azt mondták, jöjjön, vegye fel a harcot.
Nem mondta meg, kik, de az este folyamán többször is Mundruczó Kornélt,
Bodó Viktort és Schilling Árpádot emlegette. Ő mindenesetre jött, mert a
bojkott nem jó dolog és „Budapestre jönni megtiszteltetés, nem
büntetés”. És a nyitottság, az fontos. </div><div> </div><div>Ezzel<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>
Vidnyánszky is egyetértett, de hiába sorolta a konkrétumokat. Hogy a
debreceni Csokonai Színház élén töltött időszakában hét nemzet fia
rendezett ott, tíz országban szerepeltek, a nyitottság tehát
demonstráltatik. Hogy több mint száz előadást fogadtak világból, határon
túlról, vidékről. Hogy a Nemzetivel megünnepelték a szerb színház
szülinapját, meg a szlovákét is, s közös produkciót hoztak létre az
egyik magyarországi roma színházzal. Hogy annyit utazik most a színház,
amennyit egy évtized alatt sem utazott a Nemzeti, s ennek jegyében
született meg a színházi találkozó ötlete is, ám <span style="background-color:rgb(255,255,0)">ez nem mond ellent
annak, hogy szenvedélyesen hisz a nemzeti gondolatban.</span></b></span> Abban, hogy van
örökség, amelyet át kell adni, a nemzeti színháznak tehát a közösséget
kell szolgálnia. <i>„Úgy lenni korszerűnek, hogy végtelenül nemzetiek vagyunk. És nemzetköziek is. Ahogy Bartók. Ahogy Kodály.”</i></div><div> </div><div><b><i>„Magyarországnak nincs is nemzeti színháza”</i></b></div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Itt
kezdett melegedni a pite. Matthias Langhoff közölte, hogy
Magyarországnak nincs is nemzeti színháza, mert a magyar művészek
politikailag nagyon megosztottak, nem értik egymást, harcolnak
egymással, ezért a Nemzeti nem is lehet igazán nemzeti.</b></span> Karin Bergmann
abba kapaszkodott bele, hogy Vidnyánszky az imént szolgálatról beszélt. <i>„De
kit szolgál Vidnyánszky? Azt, aki fizeti a cechet? A politikust? Nálunk
kulturális feladat van, az, hogy másokat is szóhoz hagyjunk jutni.” </i></div><div> </div><div>Joachim
Lux ekkor felolvasott egy idézetet. Nem mástól: Fekete Györgytől. Azt,
amikor 2012 decemberében az akadémiai tagság feltételeként az <i>„egyértelmű nemzeti érzést”</i>
jelölte meg az MMA elnöke. Lux meg is állapította, hogy mindez
demokráciaellenes és művészetellenes, Vidnyánszky meg hagyta a magas
labdát odafönn, nem ugrott utána. A moderátor sem igyekezett helyretenni
a dolgokat. Mert Fekete megszólalása ízléstelen, szerencsétlen volt, ez
nem kétséges, csakhogy mégis mi köze a Nemzeti Színházhoz? Semmi. A
német és osztrák vendégeknek fogalmuk sem volt, ki az a Fekete, sem
arról, mekkora a szerepe a kultúrában (a kulturális költségvetésnek
töredéke fölött diszponál, a színházakat nem ő tartja fenn, a Nemzetit
meg különösen nem), de erre senki nem is hívta fel a figyelmüket.</div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Vidnyánszky
Attila inkább azt próbálta elmondani, hogy 40 év kommunizmus után a
nemzeti érzés is mást jelent, egyúttal elismerte, hogy<i> „szétszakadtunk”</i> és hogy<i> „hidakat kellene építeni”</i>.
Fel is hozott néhány példát. Azt, hogy amikor vezetője volt a pénzosztó
bizottságnak, a szakmai szervezetek mindhárom évben megszavazták a
döntéseit. </b></span>Nagy, populáris színháztól elvettek pénzt, s a Radnótinak, a
Katona Józsefnek juttattak forrást. </div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Imre Zoltán nem pepecselt a tényekkel, részletekkel.<i> „Én egy másik országban élek”</i>
– közölte, majd általánosságban kijelentette, hogy ez a rendszer
kirekesztő, nem a nyitottságra épül, meg újra előhozta Fekete szövegét.
Bergmann vette át a szót, tőle megtudtuk, hogy sok fiatal kivándorol
Magyarországról. <i>„Nem elég liberális a klíma, hogy itt tudják kiteljesíteni magukat?”</i></b></span></div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b><i>„Általános közép-európai tendencia a kivándorlás”</i>
– vágta el az újabb szálat Vidnyánszky, aztán saját sérelmeit kezdte
sorolni. Amikor lehomofóbozták, lefasisztázták az európai sajtó
egészében, egy helyen sem fogadták a válaszát <i>„a szabad nyugati sajtó hasábjain”</i>.
</b></span> Amikor Hartmannt fogadták Balog miniszterrel, az nagyon jól tudta, hogy
utóbbi 15 milliót adott egyszeri pénzként az Új Színháznak, azt viszont
már nem, hogy 28 milliót kapott a Katona, 34-et az Örkény. Az egyre
ingerültebbé váló Vindnyászky közölte, itt egy vélemény van, egy
vélemény lehet a magyar Nemzeti Színházról, más nem.</div><div> </div><div><b><span style="background-color:rgb(0,255,0)">Szerencsére
Lux szerint is probléma, hogy nem hallgatják meg Vidnyánszkyt, de ők
most igen, s nem azért vannak itt, hogy elmélyítsék a magyar
társadalomban meglévő szakadékot, őt inkább az érdekli, mit tesz
Vidnyánszky az árok betemetéséért, s hogy lehet az, hogy a legjobbak
(Bodó, Schilling, Mundruczó) külföldön dolgoznak, nem itt?</span></b></div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b></b></span><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Vidnyánszky
erre megint<span></span> mondott példát, hogy a Színművészeti Egyetemről is hívott
osztályt, amely az ő kaposvári osztályával együtt játszik, hátha a
fiatalokba nem megy át a megosztottság. Azt azért elismerte,</b></span> <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>hogy
iszonyú mennyiségű sérelem van, meg revansvágy. Kicsit fel is
villantotta, honnan indult a történet: 2008-ban a 8 milliós vidék 21
százalékát kapta a színházi forrásoknak, a 2 milliós Budapest pedig 71
százalékát, s el is akarták lehetetleníteni a vidéki társulatokat az
akkori színháztörvénnyel.</b></span></div><div> </div><div><i><b>„Szörnyű lenne, ha Merkel asszony arról dumálhatna, mi az a német művészet”</b></i></div><div> </div><div>Itt
aztán megint megbicsaklott a vita, ekkor ugyanis Langhoff
feketegyörgyözett egy újabbat. Hogy Fekete mondata a cenzúra maga. És
hogy minden totalitárius rezsim cenzúráz. <i>„Örülök, hogy a német
társadalom olyan lett, hogy az idióták a hatalomban nem beszélhetnek
bele a kultúrába. Szörnyű lenne, ha Merkel asszony arról dumálhatna, mi
az a német művészet.” </i>Bergmann szerint is lehet a cenzúra eszköze a
gazdaság, hiszen ha nem jutnak forráshoz, akik nem az állami véleményt
mondják, akkor ellehetetlenülnek.</div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><b>Vidnyánszky
beszámolt arról, hogy 30 évet cenzúrában töltött, szóval tudja, miről
van szó; ilyen viszont ma Magyarországon nincs, senkit retorzió nem ér
azért, mert a színpadon Orbánt vagy éppen őt gúnyolja. </b></span></div><div> </div><div>I<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>mre
Zoltán azért csak kapaszkodott még kicsit a cenzúraszálba: mert amikor a
Krétakörnek a szakma által megítélt pénzét a Vidnyánszky-féle grémium a
felére vágta, egyik évről a másikra, hát az... (Az nem zavarta, hogy a
Hiller-féle minisztérium 2008 és 2010 között az ötödére kurtította a
Krétakör támogatását. Az akkor nem volt cenzúra.) Meg az is baj
szerinte, hogy van felsőbb grémium, s hogy nem a „szakma” dönt annak
tagjairól, hanem a miniszter. </b></span></div><div> </div><div>Senki nem akadt,
aki felhívta volna Imre és a többiek figyelmét: <span style="background-color:rgb(234,153,153)"><b>Bergmannt például még
csak nem is pályázat útján választották a Burgtheater élére. A
kultuszminiszter nevezi ki arrafelé az osztrákok első számú színházának
vezetőjét. Érdekes lett volna megtudni, hogy akkor az sem
demokratikus-e.</b></span></div><div> </div><div>Imre mindenesetre felhozta még a
Szputnyik színház esetét, hogy ők is kevesebbet kapnak. Ezt a labdát
azért már lecsapta Vidnyánszky, jelezve, hogy a Szputnyik támogatása 2
millióval több volt mint 2008-ban. <i>„Az a baj, hogy amikor a számok
világához jutunk, az már nem érdekel senkit. Az a tény, hogy a Szputnyik
vígan működött 2008-ban kevesebb pénzből, mint amiből most bezár.”</i> A Nemzeti Színház pedig most 300 millióval kevesebből működik, mint 2008-ban.</div><div> </div><div><i>„Olyan, mintha nem művésszel, színházigazgatóval, hanem kulturális miniszterrel beszélgetnénk”</i>
- riposztozott Lux, de nem volt egyértelmű, hogy ez most dicséret vagy
netán ciki, ha valakinek mély ismeretei vannak országa
kultúrfinanszírozásáról. Lux aztán elismerte, hogy Németországban őket
is utálják a függetlenek, mert több pénzt kapnak náluk.</div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>A legmegdöbbentőbb beismerést mégis Langhoff produkálta röviddel ez után. <i>„Otthon,
Franciaországban nem tudok olyan helyet találni, ahol nyilvánosan azt
mondhatom el, amit gondolok. Köszönöm, hogy itt elmondhattam. Furcsamód
Budapesten, furcsamód az Ön meghívására” </i></b></span>– fordult Langhoff Vidnyánszky felé.</div><div> </div><div><b><i>„Átláthatatlan itthon a rendszer”</i></b></div><div> </div><div>Már
két és fél órája zajlott ekkor a vita, s akármilyen jó végszó lett
volna Langhoffé,<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><b> Imre Zoltán a biztonság kedvéért még egyszer közölte,
hogy átláthatatlan itthon a rendszer, s nem demokráciára, hanem
kirekesztésre épül. </b></span></div><div> </div><div><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Vidnyánszky újra elmondta,
hogy soha nem volt ennyi pénzük a függetleneknek, amennyi ma,</b></span> s az
aktuális, POSZT körüli „botrányról” is közölte: tavaly például Csáki
Juditra mindenkire igent mondott zsűritagként, aztán a kritikus nem
vállalta.</div><div> </div><div><i>„Ismerjük már egymás érveit. Nem
tudsz újat mondani és én sem tudok neked. Mondjuk mindig ugyanazt, tudva
azt is, mit válaszol majd a másik”</i> – summázott a Nemzeti főnöke.</div><div> </div><div>És valóban.</div><div> </div><div>Mindegy.
Az este így is sikeres volt. A külföldi vendégek demonstrálhatták, hogy
nem a rezsim szolgái, nem azért vannak itt, s ki is oktathatták kicsit
nyitottságból azt a Vidnyánszkyt, aki annyira bezárkózó és csak a saját
véleményére kíváncsi, hogy épp az ő meghívására vannak Budapesten saját
társulataikkal és darabjaikkal.</div></div> </div>
<div><div><span style="vertical-align:bottom;width:450px;min-height:20px"></span></div>
</div></div>