[Grem] VI.Pl s az Ostpolitik (2) - kommunizmus s az egyhz "kis lpsei"

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2014. Okt. 12., V, 19:37:18 CEST 

VI. Pál és az Ostpolitik – 2. rész
2014. október 12. vasárnap 16:26
http://magyarkurir.hu/hirek/vi-pal-es-az-ostpolitik-2-resz
Szabó Ferenc jezsuita rádiós sorozatában felidézi VI. Pál és II. János Pál
pápa keleti politikáját, és megrostálja az Ostpolitikkal kapcsolatos
különböző véleményeket. A sorozat második része VI. Pál pápa és Agostino
Casaroli együttműködésével foglalkozik.

<http://magyarkurir.hu/img.php?id=56141&img=o_pope-paul-vi.jpg>

Agostino Casaroli (1914–1998) XXIII. János pápasága alatt kezdte meg
diplomáciai tevékenységét, majd VI. Pál és II. János Pál alatt folytatta
„keleti politikáját”. Posztumusz munkája, *A türelem vértanúsága* valójában
„apologia sui”: Casaroli megmagyarázza – számolva a sok kritikával, amelyek
az Ostpolitikot érték – a Szentszék álláspontját. Ez természetesen jórészt
azonos saját álláspontjával, hiszen az Ostpolitik összenőtt az ő
személyével és irányvonalával. Most csak vázlatosan mutatom be az
Emlékiratokat, de többször utalok rá, amikor megvitatom e „keleti
politikát”, *jelezve XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál „keleti
politikájának” hasonlóságait,* és az alapvető irány módosulásait is a
politikai helyzet változásai szerint.

Giovanni Barberini a Szentszék Ostpolitikjáról szóló monográfiája I.
fejezetében (Stehle, Fouilloux, Melloni és mások munkáira is
hivatkozva) *vázolja
a katolikus egyház és a kommunizmus viszonyát*. Barberini hozzáfért a
pármai archívumban Casaroli szellemi hagyatékához, és a dokumentációt
közzétette egy vaskos (881 oldalas) kötetben *La politica del dialogo*
címmel 2008-ban. A következőkben gyakran hivatkozom e kötetekre.

Barberini helyesen mutat rá arra, hogy a Szentszék „keleti politikája”
bizonyos változatosságot mutat az egyes országok sajátos politikai-vallási
helyzete szerint. Lengyelország jelentős kivételt képez. Mivel azonban
a *kommunizmus
vallás- és egyházellenes stratégiájában is vannak állandók, az Ostpolitik
is minden országban lényegében ugyanazt az alapvető célt követi*: olyan
teológiai-politikai tervet, amely a következő alapelvekre támaszkodik:

a) XXIII. János és VI. Pál teológiai elve: sollicitudo omnium ecclesiarum,
gondoskodás valamennyi egyházról,
*lelkileg mellette állni az üldözött egyházaknak, és lehetőleg enyhíteni a
merev politikai rendszereket;*
b) a dialógus teológiai alapelve, VI. Pál egyházának válasza az elterjedt
marxizmus és ateizmus kihívásaira:* a Szentszék politikai-diplomáciai
tevékenysége a lelkipásztorkodás megsegítésére;*

c) a teológiai-lelkipásztori alapelv, amelynek politikai kihatása is van,
XXIII. János pápa a *Pacem in terris* kezdetű körlevelében olvasható: *meg
kell különböztetni a tévedést a tévedőtől, különbséget kell tenni a
filozófiai tanok és a politikai mozgalmak között, és keresni a lehetséges
közeledést, *találkozást és megegyezést a közjó érdekében.

A már idézett egyháztörténész, Tornielli VI. Pálról szóló monográfiájában
hosszan elemzi VI. Pál és Casaroli érsek keleti politikáját.* VI. Pál a
hetvenes években sorra fogadta a kommunista országok vezetőit (Titót,
Ceausescut, Zsivkovot, Giereket és – egy évvel halála előtt, 1977. június
9-én – Kádár János látogatott a Vatikánba)*. A szerző röviden szól
* Mindszenty József, Magyarország prímása „különösen fájdalmas” ügyéről,
akit Montini pápa 1971 őszén, a püspöki szinódus megnyitásakor nagy
tisztelettel fogadott, és neki ajándékozta gyűrűjét.*
Tornielli megjegyzi: *Mindszenty bíboros a kereszténység és a kommunizmus
összeegyeztetéséről kijelentette: „Lehetetlen! Az egyének talán
megtérhetnek, de a kommunista rendszer lényegileg Isten gyűlölete és a
kereszténység lerombolását célozza, tehát sohasem térhet meg*.” Ezután –
Jean Guittonra hivatkozva – hozzáfűzi: *„VI. Pál ezt tudja, de mint
diplomata keresi, hogy megmentse a menthetőt.”*

Szerintem Tornielli meglehetősen sommásan foglalja össze a bonyolult
„Mindszenty-ügyet”, amely – Casaroli bíboros *Emlékiratai* szerint is –*
VI. Pál pápasága és az Ostpolitik legnehezebb és legvitatottabb mozzanata
volt. *Tornielli a következőkben kitér arra, hogy *az Ostpolitikot erősen
bírálták az üldözött helyi egyházakban, és a nyugati sajtó meg az illető
országok emigránsai azt állították, hogy a Szentszék kompromisszumokat köt
a püspöki kinevezésekért és behódol a kommunizmusnak.* De főleg azok az
egyházi vezetők, akik a kommunista elnyomás alatt éltek, és ismerték az
egyház elnyomását, így Mindszenty, Stepinac, Szlipij és Wyszyński
bíborosok, gyanakvóan nézték, és határozottan bírálták a kommunistákkal
kompromisszumot kötő szentszéki diplomáciát.

Barberini hosszan ír* Wyszyński és Casaroli ellentétéről. Mindkét szerző
megemlít egy fontos epizódot: a lengyel prímás az 1974-es püspöki
szinóduson keményen állást fogalt az Ostpolitik ellen*. Felszólalásában
hangsúlyozta, hogy a diplomáciának nem lenne szabad akadályoznia az
evangelizálást. Ebben az összefüggésben hangzott el híres kijelentése: „vir
casaroliensis non sum”. (A beszédet hivatalosan nem tették közzé.)

Ugyancsak az 1974-es evangelizálással foglalkozó szinóduson Szlipij ukrán
bíboros kijelentette: „Az előző felszólalásokban csak azokról az
országokról hallottunk, ahol vallásszabadság van, ahol hirdethetik az
evangéliumot, de semmit sem mondtak azokról az országokról, ahol nincs
vallásszabadság és üldözik az egyházat. Ukrajnára és az ukránokra gondolok,
akiket a bolsevisták üldöznek, miközben a világ katolikus országai
kapcsolatokat teremtenek a szovjet és kínai ateista kommunistákkal, és
támogatják őket.”

*1975. december 22-én a bíborosi kollégiumhoz szólva VI. Pál mintegy
ideiglenes mérleget készített az Ostpolikról:* „Ha bizonyos esetekben a
párbeszéd eredményei gyérnek, elégteleneknek vagy elkésetteknek tűnnek, és
ha egyesek számára ez elég indítéknak tűnik, hogy megszakítsuk a dialógust,
mi viszont úgy gondoljuk, hogy súlyos kötelességünk, hogy éleslátó
állhatatossággal folytassuk azt az utat, amely nekünk mindenekelőtt
kiválóan evangéliuminak tűnik: a türelem, a megértés és a szeretet útja.

Ám* nem titkoljuk el keserűségünket és aggodalmunkat amiatt, hogy
folytatódnak vagy súlyosbodnak többfelé az egyház vagy az emberi személy
jogaival ellentétes helyzetek, – és nem szeretnénk, ha félreértenék ezt a
felelős álláspontunkat, mintha betörődésünkről vagy a helyzet elfogadásáról
lenne szó.”*

Casaroli bíboros Emlékiratai elején részletesen és tárgyilagosan ismerteti
a kommunista országok egyházainak tragikus helyzetét, érzékelteti azt a
politikai fordulatot – az „olvadás” új korszakát –, amely Hruscsov és
Kennedy irányzatával érkezett el, továbbá azt az új stílust, amelyet XXIII.
János pápa és a II. Vatikáni Zsinat hozott. Az új nemzetközi politikai
helyzet és az egyházi vezetésben bekövetkezett fordulat mintegy
előkészítése, háttere volt az Ostpolitiknak.

Casaroli könyve III. fejezetében (*Abominatio desolationis* címmel) mutatja
be a másik partnert, a kommunizmust, idézve XI. Pius 1937-es *Divini
Redemptoris* kezdetű körlevelét, amelyben a pápa „szigorúan és elszántan
nézett szembe az »ateista kommunizmus« problémájával. Az enciklika
pontosabban »a bolsevik és ateista kommunizmusról« beszélt, és »főleg a
bolsevizmusban megmutatkozó ateista kommunizmus« elveire hivatkozott.
Beszélt a »mai kommunizmus«-ról is, és szembeállította »más hasonló
múltbeli mozgalmak«-kal: ez olyan kommunizmus, amely »ma lényegében a Marx
által meghirdetett dialektikus és történelmi materializmus elvein
alapszik«.”

Ezután a vatikáni diplomata felveti a nagyon lényeges kérdést: Vajon
létezhet-e olyan kommunizmus, amelyhez nem tartozik feltétlenül az
ateizmus? Vajon szét lehet-e választani ma a Szovjetunió és csatlósai által
követett „létező szocializmus” alakjában megjelenő szociális kommunizmust
és az ateizmust, „amely a rendszernek történelmileg kialakult, állandó, sőt
alapvető jellegzetességét alkotja”?

*A kommunista kormányok már Lenintől kezdve választ próbáltak adni e
kérdésre. Elvileg megkülönböztették a pártok ideológiáját, amelynek
alapvető jellegzetessége a marxi dialektikus materializmuson alapuló
ateizmus, míg a párt által vallott államnak semlegességet kell tanúsítania
a polgárok vallási meggyőződésével szemben. „A tapasztalat azonban
megmutatta, mekkora illúzió volt ez a gyakorlatban, a kommunista országok
életében, ahol a párt uralta és vezette az államot.”*

Bármennyire csődöt mondott is a földi paradicsomot ígérő kommunizmus, s a
beígért boldogság egyre távolabbinak, tragikusabbnak és illuzórikusabbnak
bizonyult, 1963-ban és az azt követő években a legtöbben mégis úgy látták,
hogy ez még sokáig így folytatódik – magyarázza Casaroli*. A marxi–lenini
kommunizmus úgy vélte, az egyházak tudatosan szervezik a vallás, a népnek
szánt „ópium” terjesztését és szétáradását. Az egyház papjai a
legveszélyesebb ellenfelek, tehát keményen le kell rájuk sújtani – bár a
pártpolitika vezetői hangoztatták, hogy támadásuk nem a vallásgyakorlás,
hanem az államellenes tevékenység ellen irányul. A marxista ideológia
szerint a vallásnak mint önmagát túlélt struktúrának, el kell tűnnie, a
vallásnak és az egyházaknak „természetes halállal” kell kimúlna – ám ez még
sok időt igényel.*

Látható, hogy Agostino Casaroli ismerte a kommunizmust, annak ateista
ideológiáját, a „létező szocializmusok” egyházainak valós helyzetét, tehát
– bizonyos enyhülések ellenére – a tovább tartó egyházüldözést,
elnyomást, *mégis
– mivel akkor úgy tűnt, hogy még beláthatatlan ideig tart ez az állapot – a
pápák és a zsinat ösztönzésére megpróbálta a dialógust „minden
reménytelenség ellenére”. Az csakugyan tény, hogy a hatvanas években senki
sem láthatta előre a kommunizmus 1989-es összeomlást, tehát hosszabb
elnyomással kellett számolni.*

Az „olvadás” korszaka, a II. Vatikáni Zsinat és később, az 1970-es évek
derekán a helsinki konferencia olyan légkört teremtett, hogy remélni
lehetett: a kommunista államok a gyakorlatban egyre jobban tiszteletben
tartják a vallásszabadságot. Persze mindig más volt az elvi megegyezés és
más a gyakorlat. Erre figyelmeztetett Wyszyński bíboros, aki szkeptikusan
nézte a „helsinki folyamatot”.

Casaroli helyzetelemzésében megjegyzi:* voltak ugyan a létező
szocializmusban „igazság-részek”*, amelyekről még a Divini Redemptoris is
említést tesz: *a munkásosztály helyzetének javítását, a szabad gazdaság
által okozott visszaélések megszüntetését, a földi javak igazságosabb
elosztását ígérték*. De* alapvető hibája „antropológiai jellegű” volt,*
ahogyan ezt II. János Pál *Centesimus annus* kezdetű (1991) enciklikájában
megfogalmazta: *hibásan fogta fel az embert, annak természetét, a
társadalom radikális átalakítását és annak beillesztését a Marx és Lenin
által megálmodott radikális tervébe*. Az álom megvalósításához a kommunista
rezsimnek elkerülhetetlenül*szüksége volt erőszakos eszközök használatára.*

Agostino Casaroli, aki a kommunista világon kívülről érkezett, és
fokozatosan ismerkedett meg a rendszerrel, idővel meglátta az egyre mélyülő
távolságot a szocializmust építő program és a társadalmi valóság között. A
válság, a rendszer bomlása lassan haladt előre: „néhány kívülről jövő
»megrázkódtatás«, vagy egy Gorbacsov-féle, szinte forradalmi, belső
kezdeményezés nélkül eltarthatott volna még – nehezen meghatározható –
ideig” – állapította meg Emlékirataiban.

A diplomata bíboros hosszú tapasztalatok során meg a világpolitikai helyzet
változása folytán megértette, hogy* az adott történelmi-politikai
helyzetben az ateista, egyházüldöző rendszerrel folytatott tárgyalások
eredményei jórészt a másik fél malmára hajtották a vizet,*

*A „kis lépések” politikája legfeljebb a „modus non moriendi”-hez adott
támogatást.* Sokan úgy látták, hogy *a „diplomácia egyháza” megfeledkezett
a „vértanúk egyházáról.”* (Erre a problémára a sorozat következő darabja
visszatér, felidézve Mindszenty bíboros, a „fehér vértanú” kálváriáját.)

Szabó ferenc SJ/Vatikáni rádió

Magyar Kurír
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20141012/64645d9e/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl