<div dir="ltr"><h1 class="">VI. Pál és az Ostpolitik – 2. rész </h1>
<div class="">2014. október 12. vasárnap 16:26<br><a href="http://magyarkurir.hu/hirek/vi-pal-es-az-ostpolitik-2-resz">http://magyarkurir.hu/hirek/vi-pal-es-az-ostpolitik-2-resz</a><br></div>
<h3 class="">Szabó Ferenc jezsuita rádiós sorozatában felidézi VI.
Pál és II. János Pál pápa keleti politikáját, és megrostálja az
Ostpolitikkal kapcsolatos különböző véleményeket. A sorozat második
része VI. Pál pápa és Agostino Casaroli együttműködésével foglalkozik.</h3><p><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=56141&img=o_pope-paul-vi.jpg"><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=56141&p=1&img=c_pope-paul-vi.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p><span style="background-color:rgb(255,255,255)">Agostino Casaroli (1914–1998) XXIII. János pápasága alatt kezdte meg
diplomáciai tevékenységét</span>, majd VI. Pál és II. János Pál alatt folytatta
„keleti politikáját”. Posztumusz munkája, <em>A türelem vértanúsága</em>
valójában „apologia sui”:<span style="background-color:rgb(255,255,255)"> Casaroli megmagyarázza – számolva a sok
kritikával, amelyek az Ostpolitikot érték – a Szentszék álláspontját.</span> Ez
természetesen jórészt azonos saját álláspontjával, hiszen az Ostpolitik
összenőtt az ő személyével és irányvonalával. Most csak vázlatosan
mutatom be az Emlékiratokat, de többször utalok rá, amikor megvitatom e
„keleti politikát”, <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>jelezve XXIII. János, VI. Pál és II. János Pál
„keleti politikájának” hasonlóságait,</b></u></span> és az alapvető irány módosulásait
is a politikai helyzet változásai szerint.<br><br>Giovanni Barberini a
Szentszék Ostpolitikjáról szóló monográfiája I. fejezetében (Stehle,
Fouilloux, Melloni és mások munkáira is hivatkozva) <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>vázolja a katolikus
egyház és a kommunizmus viszonyát</b></u></span>. Barberini hozzáfért a pármai
archívumban Casaroli szellemi hagyatékához, és a dokumentációt
közzétette egy vaskos (881 oldalas) kötetben <em>La politica del dialogo</em> címmel 2008-ban. A következőkben gyakran hivatkozom e kötetekre.<br><br>Barberini
helyesen mutat rá arra, hogy a Szentszék „keleti politikája” bizonyos
változatosságot mutat az egyes országok sajátos politikai-vallási
helyzete szerint. Lengyelország jelentős kivételt képez. Mivel azonban a
<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>kommunizmus vallás- és egyházellenes stratégiájában is vannak állandók,
az Ostpolitik is minden országban lényegében ugyanazt az alapvető célt
követi</b></u></span>: olyan teológiai-politikai tervet, amely a következő alapelvekre
támaszkodik:<br><br>a) XXIII. János és VI. Pál teológiai elve:
sollicitudo omnium ecclesiarum, gondoskodás valamennyi egyházról,
<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>lelkileg mellette állni az üldözött egyházaknak, és lehetőleg enyhíteni a
merev politikai rendszereket;<br></b></u></span><br>b) a dialógus teológiai alapelve,
VI. Pál egyházának válasza az elterjedt marxizmus és ateizmus
kihívásaira:<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> a Szentszék politikai-diplomáciai tevékenysége a
lelkipásztorkodás megsegítésére;</b></u></span><br><br>c) a teológiai-lelkipásztori alapelv, amelynek politikai kihatása is van, XXIII. János pápa a <em>Pacem in terris</em>
kezdetű körlevelében olvasható: <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>meg kell különböztetni a tévedést a
tévedőtől, különbséget kell tenni a filozófiai tanok és a politikai
mozgalmak között, és keresni a lehetséges közeledést, </b></u></span>találkozást és
megegyezést a közjó érdekében.<br><br>A már idézett egyháztörténész,
Tornielli VI. Pálról szóló monográfiájában hosszan elemzi VI. Pál és
Casaroli érsek keleti politikáját.<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> VI. Pál a hetvenes években sorra
fogadta a kommunista országok vezetőit (Titót, Ceausescut, Zsivkovot,
Giereket és – egy évvel halála előtt, 1977. június 9-én – Kádár János
látogatott a Vatikánba)</b></u></span>. A szerző röviden szól<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> Mindszenty József,
Magyarország prímása „különösen fájdalmas” ügyéről, akit Montini pápa
1971 őszén, a püspöki szinódus megnyitásakor nagy tisztelettel fogadott,
és neki ajándékozta gyűrűjét.<br></b></u></span><br>Tornielli megjegyzi: <span style="background-color:rgb(255,153,0)"><u><b>Mindszenty
bíboros a kereszténység és a kommunizmus összeegyeztetéséről
kijelentette: „Lehetetlen! Az egyének talán megtérhetnek, de a
kommunista rendszer lényegileg Isten gyűlölete és a kereszténység
lerombolását célozza, tehát sohasem térhet meg</b></u></span>.” Ezután – Jean Guittonra
hivatkozva – hozzáfűzi: <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>„VI. Pál ezt tudja, de mint diplomata keresi,
hogy megmentse a menthetőt.”</b></u></span><br><br>Szerintem Tornielli meglehetősen sommásan foglalja össze a bonyolult „Mindszenty-ügyet”, amely – Casaroli bíboros <em>Emlékiratai</em>
szerint is –<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> VI. Pál pápasága és az Ostpolitik legnehezebb és
legvitatottabb mozzanata volt. </b></u></span>Tornielli a következőkben kitér arra,
hogy <span style="background-color:rgb(0,255,255)"><u><b>az Ostpolitikot erősen bírálták az üldözött helyi egyházakban, és a
nyugati sajtó meg az illető országok emigránsai azt állították, hogy a
Szentszék kompromisszumokat köt a püspöki kinevezésekért és behódol a
kommunizmusnak.</b></u></span> De főleg azok az egyházi vezetők, akik a kommunista
elnyomás alatt éltek, és ismerték az egyház elnyomását, így Mindszenty,
Stepinac, Szlipij és Wyszyński bíborosok, gyanakvóan nézték, és
határozottan bírálták a kommunistákkal kompromisszumot kötő szentszéki
diplomáciát.<br><br>Barberini hosszan ír<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> Wyszyński és Casaroli
ellentétéről. Mindkét szerző megemlít egy fontos epizódot: a lengyel
prímás az 1974-es püspöki szinóduson keményen állást fogalt az
Ostpolitik ellen</b></u></span>. Felszólalásában hangsúlyozta, hogy a diplomáciának nem
lenne szabad akadályoznia az evangelizálást. Ebben az összefüggésben
hangzott el híres kijelentése: „vir casaroliensis non sum”. (A beszédet
hivatalosan nem tették közzé.)<br><br>Ugyancsak az 1974-es
evangelizálással foglalkozó szinóduson Szlipij ukrán bíboros
kijelentette: „Az előző felszólalásokban csak azokról az országokról
hallottunk, ahol vallásszabadság van, ahol hirdethetik az evangéliumot,
de semmit sem mondtak azokról az országokról, ahol nincs vallásszabadság
és üldözik az egyházat. Ukrajnára és az ukránokra gondolok, akiket a
bolsevisták üldöznek, miközben a világ katolikus országai kapcsolatokat
teremtenek a szovjet és kínai ateista kommunistákkal, és támogatják
őket.”</p>
<p><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>1975. december 22-én a bíborosi kollégiumhoz szólva VI. Pál mintegy
ideiglenes mérleget készített az Ostpolikról:</b></u></span> „Ha bizonyos esetekben a
párbeszéd eredményei gyérnek, elégteleneknek vagy elkésetteknek tűnnek,
és ha egyesek számára ez elég indítéknak tűnik, hogy megszakítsuk a
dialógust, mi viszont úgy gondoljuk, hogy súlyos kötelességünk, hogy
éleslátó állhatatossággal folytassuk azt az utat, amely nekünk
mindenekelőtt kiválóan evangéliuminak tűnik: a türelem, a megértés és a
szeretet útja.<br><br>Ám<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> nem titkoljuk el keserűségünket és
aggodalmunkat amiatt, hogy folytatódnak vagy súlyosbodnak többfelé az
egyház vagy az emberi személy jogaival ellentétes helyzetek, – és nem
szeretnénk, ha félreértenék ezt a felelős álláspontunkat, mintha
betörődésünkről vagy a helyzet elfogadásáról lenne szó.”</b></u></span><br><br>Casaroli
bíboros Emlékiratai elején részletesen és tárgyilagosan ismerteti a
kommunista országok egyházainak tragikus helyzetét, érzékelteti azt a
politikai fordulatot – az „olvadás” új korszakát –, amely Hruscsov és
Kennedy irányzatával érkezett el, továbbá azt az új stílust, amelyet
XXIII. János pápa és a II. Vatikáni Zsinat hozott. Az új nemzetközi
politikai helyzet és az egyházi vezetésben bekövetkezett fordulat
mintegy előkészítése, háttere volt az Ostpolitiknak.<br><br>Casaroli könyve III. fejezetében (<em>Abominatio desolationis</em> címmel) mutatja be a másik partnert, a kommunizmust, idézve XI. Pius 1937-es <em>Divini Redemptoris</em>
kezdetű körlevelét, amelyben a pápa „szigorúan és elszántan nézett
szembe az »ateista kommunizmus« problémájával. Az enciklika pontosabban
»a bolsevik és ateista kommunizmusról« beszélt, és »főleg a
bolsevizmusban megmutatkozó ateista kommunizmus« elveire hivatkozott.
Beszélt a »mai kommunizmus«-ról is, és szembeállította »más hasonló
múltbeli mozgalmak«-kal: ez olyan kommunizmus, amely »ma lényegében a
Marx által meghirdetett dialektikus és történelmi materializmus elvein
alapszik«.”<br><span style="background-color:rgb(255,255,255)"><br>Ezután a vatikáni diplomata felveti a nagyon lényeges
kérdést: Vajon létezhet-e olyan kommunizmus, amelyhez nem tartozik
feltétlenül az ateizmus? Vajon szét lehet-e választani ma a Szovjetunió
és csatlósai által követett „létező szocializmus” alakjában megjelenő
szociális kommunizmust és az ateizmust, „amely a rendszernek
történelmileg kialakult, állandó, sőt alapvető jellegzetességét
alkotja”?</span><br><br><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>A kommunista kormányok már Lenintől kezdve választ
próbáltak adni e kérdésre. Elvileg megkülönböztették a pártok
ideológiáját, amelynek alapvető jellegzetessége a marxi dialektikus
materializmuson alapuló ateizmus, míg a párt által vallott államnak
semlegességet kell tanúsítania a polgárok vallási meggyőződésével
szemben. „A tapasztalat azonban megmutatta, mekkora illúzió volt ez a
gyakorlatban, a kommunista országok életében, ahol a párt uralta és
vezette az államot.”</b></u></span><br><br>Bármennyire csődöt mondott is a földi
paradicsomot ígérő kommunizmus, s a beígért boldogság egyre
távolabbinak, tragikusabbnak és illuzórikusabbnak bizonyult, 1963-ban és
az azt követő években a legtöbben mégis úgy látták, hogy ez még sokáig
így folytatódik – magyarázza Casaroli<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>. A marxi–lenini kommunizmus úgy
vélte, az egyházak tudatosan szervezik a vallás, a népnek szánt „ópium”
terjesztését és szétáradását. Az egyház papjai a legveszélyesebb
ellenfelek, tehát keményen le kell rájuk sújtani – bár a pártpolitika
vezetői hangoztatták, hogy támadásuk nem a vallásgyakorlás, hanem az
államellenes tevékenység ellen irányul. A marxista ideológia szerint a
vallásnak mint önmagát túlélt struktúrának, el kell tűnnie, a vallásnak
és az egyházaknak „természetes halállal” kell kimúlna – ám ez még sok
időt igényel.</b></u></span><br><br>Látható, hogy Agostino Casaroli ismerte a
kommunizmust, annak ateista ideológiáját, a „létező szocializmusok”
egyházainak valós helyzetét, tehát – bizonyos enyhülések ellenére – a
tovább tartó egyházüldözést, elnyomást, <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>mégis – mivel akkor úgy tűnt,
hogy még beláthatatlan ideig tart ez az állapot – a pápák és a zsinat
ösztönzésére megpróbálta a dialógust „minden reménytelenség ellenére”.
Az csakugyan tény, hogy a hatvanas években senki sem láthatta előre a
kommunizmus 1989-es összeomlást, tehát hosszabb elnyomással kellett
számolni.</b></u></span><br><br>Az „olvadás” korszaka, a II. Vatikáni Zsinat és később,
az 1970-es évek derekán a helsinki konferencia olyan légkört teremtett,
hogy remélni lehetett: a kommunista államok a gyakorlatban egyre jobban
tiszteletben tartják a vallásszabadságot. Persze mindig más volt az
elvi megegyezés és más a gyakorlat. Erre figyelmeztetett Wyszyński
bíboros, aki szkeptikusan nézte a „helsinki folyamatot”.<br><br>Casaroli
helyzetelemzésében megjegyzi:<span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b> voltak ugyan a létező szocializmusban
„igazság-részek”</b></u></span>, amelyekről még a Divini Redemptoris is említést tesz: <span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>a
munkásosztály helyzetének javítását, a szabad gazdaság által okozott
visszaélések megszüntetését, a földi javak igazságosabb elosztását
ígérték</b></u></span>. De<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b> alapvető hibája „antropológiai jellegű” volt,</b></u></span> ahogyan ezt
II. János Pál <em>Centesimus annus</em> kezdetű (1991) enciklikájában
megfogalmazta: <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>hibásan fogta fel az embert, annak természetét, a
társadalom radikális átalakítását és annak beillesztését a Marx és Lenin
által megálmodott radikális tervébe</b></u></span>. Az álom megvalósításához a
kommunista rezsimnek elkerülhetetlenül<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>szüksége volt erőszakos eszközök használatára.</b></u></span><br><br>Agostino Casaroli, aki a kommunista világon
kívülről érkezett, és fokozatosan ismerkedett meg a rendszerrel, idővel
meglátta az egyre mélyülő távolságot a szocializmust építő program és a
társadalmi valóság között. A válság, a rendszer bomlása lassan haladt
előre: „néhány kívülről jövő »megrázkódtatás«, vagy egy Gorbacsov-féle,
szinte forradalmi, belső kezdeményezés nélkül eltarthatott volna még –
nehezen meghatározható – ideig” – állapította meg Emlékirataiban.<br><br>A
diplomata bíboros hosszú tapasztalatok során meg a világpolitikai
helyzet változása folytán megértette, hogy<span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b> az adott történelmi-politikai
helyzetben az ateista, egyházüldöző rendszerrel folytatott tárgyalások
eredményei jórészt a másik fél malmára hajtották a vizet,</b></u></span><br><br><span style="background-color:rgb(0,255,0)"><u><b>A „kis
lépések” politikája legfeljebb a „modus non moriendi”-hez adott
támogatást.</b></u></span> Sokan úgy látták, hogy <span style="background-color:rgb(234,209,220)"><u><b>a „diplomácia egyháza” megfeledkezett
a „vértanúk egyházáról.”</b></u></span> (Erre a problémára a sorozat következő darabja
visszatér, felidézve Mindszenty bíboros, a „fehér vértanú”
kálváriáját.)</p>
<p>Szabó ferenc SJ/Vatikáni rádió</p>
<p>Magyar Kurír</p></div>