[Grem] a Szt. Erzsbet rzsja dj idei kitntetettje

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2014. Nov. 22., Szo, 22:06:45 CET 

Egyszerűen csak tettem, amit kellett...
2014. november 21. péntek 18:35
http://magyarkurir.hu/hirek/bizalommal-raszorulokert
Tizenötödik alkalommal ítéli oda a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a
szolgáló szeretet erényének elismerésére alapított Szent Erzsébet rózsája
díjat. Simon Sándorné Dancs Máriával, a Ferences Világi Rend tagjával, a
díj idei kitüntetettjével beszélgettünk.

<http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&img=o_maria6.jpg>
*– Milyen érzésekkel fogadta, hogy idén Önt illeti ez a megtisztelő
kitüntetés?*

– Leginkább azt éreztem: „Miért éppen én…?” Nagyon sok embert ismerek, aki
sokkal többet tesz nálam. Én beleütköztem a  feladatokba: egyszerűen csak
tettem, amit kellett. Amikor jött egy feladat, akkor  vállaltam, csináltam.
Foglalkozásom szerint matematika–fizika szakos tanár vagyok, a kilencvenes
évek elejétől pedig hitoktatóként is dolgoztam. Az életem nagy részét a
tanári pálya foglalta el, de ott is mindig figyeltem arra, aki jobban
rászorult a segítségre. Már 77 éves vagyok, életkorom és egészségi
állapotom miatt nagyon sokat nem tudok vállalni. Öt gyermekem, tizenhárom
unokám van, és két dédunokám, januárban születik a harmadik.

<http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&img=o_maria5.jpg>
*– Mikor került kapcsolatba a Ferences Világi Renddel? Milyen feladatokat
vállalt a harmadrend tagjaként?*

– A rendnek már 1951 óta tagja vagyok, de negyven éven keresztül nem
lehetett gyakorolni a közösségi életet. Az orsolyiták budapesti iskolájában
tanultam (a mai Szent Angéla Általános Iskola és Gimnázium). Az államosítás
után a nővérek nem taníthattak ugyan, de megmaradt velük a kapcsolatom, és
az egyikük a ferencesekhez irányított, elkezdtem énekelni a Kapisztrán
kórusban. Egy ferences atya, Király Anaklét lett a lelkivezetőm, aki akkor
a harmadrend lelki igazgatója is volt. Tizenhárom évesen beöltöztem,
tizennégy évesen fogadalmat tettem: a rendet azonban éppen e két, számomra
fontos alkalom között tiltották be. A fogadalomról már nem készült írásos
dokumentum. Amikor 1989-ben újraindulhatott a világi rend, a legifjabbak
közé tartoztam, mert az utolsók között tettem fogadalmat. Voltak néhányan
még fiatalabbak, akik illegálisan, gyóntatószékben tettek fogadalmat.
1989-ben belekerültem a világi rend vérkeringésébe, a vezetőségbe is. A
Margit körúti közösségbe mentem vissza. Itt kerültem közelebbi kapcsolatba
a rászorulókkal. Elkezdtek szállingózni hozzánk a hajléktalanok, adtunk
nekik zsíros kenyeret, meleg teát, ruhát.

*– Hogyan segítették a hajléktalanokat? Mire volt leginkább szükségük?*

– Más volt, mint az utcán találkozni: sokat beszélgettünk, nagyon érdekes
életutakat láttunk. Különféle helyekről jöttek, a sírásótól az egyetemi
tanárig sokféle ember volt közöttük. Különfélék voltak abban is, hogy az
egyikük mindenét megosztotta a többiekkel, a másik pedig kiváltságos
bánásmódot igényelt. Szép volt látni, ahogyan lassan a kiváltságos fajta is
átalakult, elkezdett adni másoknak, nem csak követelőzni. Nem csak ételre
és ruhára volt szükségük: köztünk mindig a beszélgetésen volt a hangsúly.
Volt, akiből ömlött a szó, mások alig-alig beszéltek. Volt, hogy az egyikük
kukázott egy bibliát, és felolvasott belőle, a másik verseskötetet hozott,
abból olvasott. Mi magunk is a velük való kapcsolat során jöttünk rá,
mennyire különféle a sorsuk, és arra is, milyen apróságokon múlik, hogyan
alakul az ember élete. A legtöbben úgy kerültek utcára, hogy elváltak, és a
másik félnél maradt a lakás, vagy eleve állami gondozásban nőttek fel, és
nem tudták felépíteni az életüket.

<http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&img=o_maria3.jpg>
*– Részt vett a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány munkájában. Miből
állt ez a tevékenység?*

– A ferences misszió keretében 1989-ben hárman mentek ki Kárpátaljára.
1991-ben a világi rend egyik tagja létrehozott egy alapítványt a munkájuk
segítésére. 1993-ban megkértek engem is, hogy segítsek az alapítvány
működtetésében. Akkoriban Kárpátalján nagy szegénység volt, a boltok szinte
üresek voltak, sok helyen nem volt villany. Gyógyszerre, ruhára is nagy
szükség volt. Ez volt a hőskor az alapítvány életében, állandóan jöttek a
kérések, kellett vetőmag, kapálógép. Szabályosan koldultunk:
gyógyszergyáraktól, cipőgyáraktól, különféle vállalatoktól. Napról napra
kellett a segítség, és napról napra elő kellett teremteni a szükséges pénzt
is. Vittünk ki hittankönyveket, énekeskönyveket a templomokba. Amikor  a
két nagy árvíz volt Kárpátalján, akkor sok mindenben tudtunk segíteni.
Óvodák fenntartási költségeihez is hozzájárulunk, illetve eseti segítséget
adunk a rászorulóknak.

*– Befogadta az otthonába is azokat, akiknek erre volt szükségük.*

– A kilencvenes évek elején Böjte Csaba testvér legelső ifjúsági táborában
nagyon sok emberrel megismerkedtem, és felajánlottam, hogy ha valaki
Budapestre jön, megszállhat nálunk. Nem volt ez olyan nagy dolog, hiszen ha
mi mentünk Erdélybe, minket is szívesen láttak. Voltak, akik aztán évekig
visszajártak, amikor Magyarországon volt dolguk, néhány napig nálunk
laktak. Egy erdélyi egyetemista fiú jó néhány évig lakott nálunk, aztán egy
művészettörténész is jött két évre.

A környezetünkben voltak, akik csodálkoztak ezen, de nekem és a férjemnek
is természetes volt. Ha van helyünk, miért ne fogadjuk be azt, aki
rászorul? Sokan nem értik, hogy lehet idegen embereket befogadni. De úgy
nem érdemes élni, hogy bizalmatlanok vagyunk. Ráadásul a férjem mindenben
támogatott, ő is szerette, hogy vendégek laknak nálunk: sőt, kettőnk közül
ő barátkozósabb fajta.

<http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&img=o_maria4.jpg>
*– Van olyan történet, amely különösen kedves a családja számára?*

– Három évvel ezelőtt Kárpátalján egy öt hónapos terhes anyukáról kiderült,
hogy méhnyakrákja van. Munkácson laktak: azonnal megkapta a beutalót az
abortuszra. A szülők ezt nem akarták, és a rokonság elkezdett érdeklődni
Magyarországon, hátha itt vállalják az orvosok a műtétet és a baba
megmentését. A gyermek végül 790 grammal született meg, az anyukát rögtön
megműtötték. Nem javasolták, hogy a koraszülöttet hazavigyék Munkácsra,
ahol nem kapott volna megfelelő ellátást. Szállásra volt szükségük, hozzánk
kerültek. Nagyon izgalmas időszak volt, én is nagyon élveztem, hogy van egy
kisbabánk. A férjem is örült neki és a gyerekeink is – akik már rég nem
itthon laknak, saját családjuk van – szeretettel fogadták. A kisbaba
megmozgatta körülöttünk az embereket: hoztak mindent, babakádat, kiságyat,
ruhákat... A plébániaközösségben volt gyerekorvos, a világi rendben
találtunk nefrológust, pillanatok alatt minden összeállt. Sok baja volt a
kis koraszülöttnek, sokat dolgoztak érte az orvosok, de hála Istennek,
egészséges gyerek lett és az anyuka is meggyógyult.

Fotó: Balázs Péter
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20141122/0d097f6f/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl