<div dir="ltr"><h1 class="">Egyszerűen csak tettem, amit kellett... </h1>
<div class="">2014. november 21. péntek 18:35<br><a href="http://magyarkurir.hu/hirek/bizalommal-raszorulokert">http://magyarkurir.hu/hirek/bizalommal-raszorulokert</a><br></div>
<h3 class="">Tizenötödik alkalommal ítéli oda a Magyar Katolikus
Püspöki Konferencia a szolgáló szeretet erényének elismerésére alapított
Szent Erzsébet rózsája díjat. Simon Sándorné Dancs Máriával, a Ferences
Világi Rend tagjával, a díj idei kitüntetettjével beszélgettünk.</h3><p><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&img=o_maria6.jpg"><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&p=1&img=c_maria6.jpg" alt="" border="0"></a><br><strong>– Milyen érzésekkel fogadta, hogy idén Önt illeti ez a megtisztelő kitüntetés?</strong><br><br>–
Leginkább azt éreztem: „Miért éppen én…?” Nagyon sok embert ismerek,
aki sokkal többet tesz nálam. Én beleütköztem a feladatokba: egyszerűen
csak tettem, amit kellett. Amikor jött egy feladat, akkor vállaltam,
csináltam. Foglalkozásom szerint matematika–fizika szakos tanár vagyok, a
kilencvenes évek elejétől pedig hitoktatóként is dolgoztam. Az életem
nagy részét a tanári pálya foglalta el, de ott is mindig figyeltem arra,
aki jobban rászorult a segítségre. Már 77 éves vagyok, életkorom és
egészségi állapotom miatt nagyon sokat nem tudok vállalni. Öt gyermekem,
tizenhárom unokám van, és két dédunokám, januárban születik a harmadik.
<br><br><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&img=o_maria5.jpg"><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&p=1&img=c_maria5.jpg" alt="" border="0"></a><br><strong>– Mikor került kapcsolatba a Ferences Világi Renddel? Milyen feladatokat vállalt a harmadrend tagjaként?</strong><br><br>–
A rendnek már 1951 óta tagja vagyok, de negyven éven keresztül nem
lehetett gyakorolni a közösségi életet. Az orsolyiták budapesti
iskolájában tanultam (a mai Szent Angéla Általános Iskola és Gimnázium).
Az államosítás után a nővérek nem taníthattak ugyan, de megmaradt velük
a kapcsolatom, és az egyikük a ferencesekhez irányított, elkezdtem
énekelni a Kapisztrán kórusban. Egy ferences atya, Király Anaklét lett a
lelkivezetőm, aki akkor a harmadrend lelki igazgatója is volt.
Tizenhárom évesen beöltöztem, tizennégy évesen fogadalmat tettem: a
rendet azonban éppen e két, számomra fontos alkalom között tiltották be.
A fogadalomról már nem készült írásos dokumentum. Amikor 1989-ben
újraindulhatott a világi rend, a legifjabbak közé tartoztam, mert az
utolsók között tettem fogadalmat. Voltak néhányan még fiatalabbak, akik
illegálisan, gyóntatószékben tettek fogadalmat. 1989-ben belekerültem a
világi rend vérkeringésébe, a vezetőségbe is. A Margit körúti közösségbe
mentem vissza. Itt kerültem közelebbi kapcsolatba a rászorulókkal.
Elkezdtek szállingózni hozzánk a hajléktalanok, adtunk nekik zsíros
kenyeret, meleg teát, ruhát.</p>
<p><strong>– Hogyan segítették a hajléktalanokat? Mire volt leginkább szükségük?</strong><br><br>–
Más volt, mint az utcán találkozni: sokat beszélgettünk, nagyon érdekes
életutakat láttunk. Különféle helyekről jöttek, a sírásótól az egyetemi
tanárig sokféle ember volt közöttük. Különfélék voltak abban is, hogy
az egyikük mindenét megosztotta a többiekkel, a másik pedig kiváltságos
bánásmódot igényelt. Szép volt látni, ahogyan lassan a kiváltságos fajta
is átalakult, elkezdett adni másoknak, nem csak követelőzni. Nem csak
ételre és ruhára volt szükségük: köztünk mindig a beszélgetésen volt a
hangsúly. Volt, akiből ömlött a szó, mások alig-alig beszéltek. Volt,
hogy az egyikük kukázott egy bibliát, és felolvasott belőle, a másik
verseskötetet hozott, abból olvasott. Mi magunk is a velük való
kapcsolat során jöttünk rá, mennyire különféle a sorsuk, és arra is,
milyen apróságokon múlik, hogyan alakul az ember élete. A legtöbben úgy
kerültek utcára, hogy elváltak, és a másik félnél maradt a lakás, vagy
eleve állami gondozásban nőttek fel, és nem tudták felépíteni az
életüket. <br><br><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&img=o_maria3.jpg"><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&p=1&img=c_maria3.jpg" alt="" border="0"></a><br><strong>– Részt vett a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány munkájában. Miből állt ez a tevékenység?</strong><br><br>–
A ferences misszió keretében 1989-ben hárman mentek ki Kárpátaljára.
1991-ben a világi rend egyik tagja létrehozott egy alapítványt a
munkájuk segítésére. 1993-ban megkértek engem is, hogy segítsek az
alapítvány működtetésében. Akkoriban Kárpátalján nagy szegénység volt, a
boltok szinte üresek voltak, sok helyen nem volt villany. Gyógyszerre,
ruhára is nagy szükség volt. Ez volt a hőskor az alapítvány életében,
állandóan jöttek a kérések, kellett vetőmag, kapálógép. Szabályosan
koldultunk: gyógyszergyáraktól, cipőgyáraktól, különféle vállalatoktól.
Napról napra kellett a segítség, és napról napra elő kellett teremteni a
szükséges pénzt is. Vittünk ki hittankönyveket, énekeskönyveket a
templomokba. Amikor a két nagy árvíz volt Kárpátalján, akkor sok
mindenben tudtunk segíteni. Óvodák fenntartási költségeihez is
hozzájárulunk, illetve eseti segítséget adunk a rászorulóknak.<br><br><strong>– Befogadta az otthonába is azokat, akiknek erre volt szükségük.</strong><br><br>–
A kilencvenes évek elején Böjte Csaba testvér legelső ifjúsági
táborában nagyon sok emberrel megismerkedtem, és felajánlottam, hogy ha
valaki Budapestre jön, megszállhat nálunk. Nem volt ez olyan nagy dolog,
hiszen ha mi mentünk Erdélybe, minket is szívesen láttak. Voltak, akik
aztán évekig visszajártak, amikor Magyarországon volt dolguk, néhány
napig nálunk laktak. Egy erdélyi egyetemista fiú jó néhány évig lakott
nálunk, aztán egy művészettörténész is jött két évre. <br><br>A
környezetünkben voltak, akik csodálkoztak ezen, de nekem és a férjemnek
is természetes volt. Ha van helyünk, miért ne fogadjuk be azt, aki
rászorul? Sokan nem értik, hogy lehet idegen embereket befogadni. De úgy
nem érdemes élni, hogy bizalmatlanok vagyunk. Ráadásul a férjem
mindenben támogatott, ő is szerette, hogy vendégek laknak nálunk: sőt,
kettőnk közül ő barátkozósabb fajta.<br><br><a title="" href="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&img=o_maria4.jpg"><img style="display: block; margin-left: auto; margin-right: auto;" src="http://magyarkurir.hu/img.php?id=57079&p=1&img=c_maria4.jpg" alt="" border="0"></a><br><strong>– Van olyan történet, amely különösen kedves a családja számára?</strong><br> <br>–
Három évvel ezelőtt Kárpátalján egy öt hónapos terhes anyukáról
kiderült, hogy méhnyakrákja van. Munkácson laktak: azonnal megkapta a
beutalót az abortuszra. A szülők ezt nem akarták, és a rokonság
elkezdett érdeklődni Magyarországon, hátha itt vállalják az orvosok a
műtétet és a baba megmentését. A gyermek végül 790 grammal született
meg, az anyukát rögtön megműtötték. Nem javasolták, hogy a koraszülöttet
hazavigyék Munkácsra, ahol nem kapott volna megfelelő ellátást.
Szállásra volt szükségük, hozzánk kerültek. Nagyon izgalmas időszak
volt, én is nagyon élveztem, hogy van egy kisbabánk. A férjem is örült
neki és a gyerekeink is – akik már rég nem itthon laknak, saját
családjuk van – szeretettel fogadták. A kisbaba megmozgatta körülöttünk
az embereket: hoztak mindent, babakádat, kiságyat, ruhákat... A
plébániaközösségben volt gyerekorvos, a világi rendben találtunk
nefrológust, pillanatok alatt minden összeállt. Sok baja volt a kis
koraszülöttnek, sokat dolgoztak érte az orvosok, de hála Istennek,
egészséges gyerek lett és az anyuka is meggyógyult.</p>
<p>Fotó: Balázs Péter</p></div>