[Grem] Pacsy: A mai papok (és a mi ) fő kísértése,-ünk (zárójeles rész E/M)

[Emoke Greschik]

A mai papok fő kísértése<http://jezsuita.blog.hu/2014/02/21/a_mai_papok_fo_kisertese>
2014.02.21.
17:26 pacsy <http://blog.hu/user/137135/tab/data>

http://jezsuita.blog.hu/2014/02/21/a_mai_papok_fo_kisertese?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201402

[image: 822643p13771EDNMain13499PST140101p50_822.jpeg]L*assan tízedik éve
dolgozom a papnevelésben - utóbb talán nem számít elbizakodottságnak, ha
azt gondolom: van némi tapasztalatom.* Nekem *úgy tűnik, a mai papok
legnagyobb kísértése abban áll, hogy abbahagyják az imádságot.* A fiatalok
közül sokan teljes lelkesedéssel vetik bele magukat a lelkipásztori
munkába. *Miközben napi 10-12 órát dolgoznak, alig veszik észre, hogy
elmarad az imádság.* Ha azután egy hajszolt nap után fáradtan leülnek még
egy kicsit imádkozni, már nem képesek nyugalomra jutni. Így aztán *hamarosan
feladják: átcsap felettük a rájuk zúduló tengernyi elvárás hulláma.* Nem
csodálkozom azon, hogy sokan rövid idő alatt teljesen kilúgozottá,
kimerültté, lelkileg kiégetté válnak. Fájdalmas dolog olyanokkal
találkozni, akik néhány évvel a szentelés után, *belül megfáradva,
kiszáradva, esetleg az internet- vagy más függőség csapdájában
vergődnek.*Elveszítették a kapcsolatot saját magukkal, hitük
meggyengült, olykor
teljesen ki is hunyt. Ezek a kiégés jelei. Aki így él, maga is rettenetesen
szenved, mert érzi, hogy prédikációi és beszédei hiteltelenekké,
erőtlenekké váltak. Nem csoda: ha Isten a háttérbe kerül, a szavaink
kiüresednek...

Sokan hosszú idő óta keresik a kiutat ebből a csapdából. Érzik, hogy ez így
nem mehet tovább: valami változásnak kell következnie. Esetleg
bejelentkeznek egy lelkigyakorlatra. *Többekkel találkoztam, akik egy 5-8
napos, jezsuiták által vezetett visszavonulás után végre nyugalomra
jutottak, és szembe tudtak nézni magukkal. *Ők gyakran szeretnének továbbra
is kitartani a megtalált úton. Elegük van abból, hogy rengeteget
fáradoznak, de az eredmény nem arányos... (vö. Lk 4,21-30)

* A megoldás kulcsa, hogy visszataláljunk az imához - és ne adjuk fel az
érte való küzdelmet. *Amíg hiányzik belőlünk a belső nyugalom, addig
persze *emberfeletti
erőfeszítésre, összeszorított foggal végzett aszkézisre van szükség ahhoz,
hogy időt találjunk az imádságra.* S gyakran az sem elég: újra és újra
elhatározzuk, hogy imádkozni fogunk; s annál keserűbb csalódást okoz, hogy
nem vagyunk képesek benne kitartani. Ilyenkor nagyon *nagy segítséget adhat
egy lelkivezető. Olyan embert érdemes keresni, aki maga is
imádkozik;*akinek van lelki tapasztalata. A rendszeressé tett
(legalább évenkénti
gyakoriságú) lelkigyakorlat is a megújulás eszköze lehet; feltéve, ha
olyanra megyünk, ahol nem csak előadásokat hallgatnak az összegyűlt papok,
hogy esténként aztán, egy pohár bor mellett felidézzék a régi szemináriumi
emlékeket és vicceket meséljenek egymásnak (ami szintén lehet fontos - de
azt hiszem, nem elég). *A lényeg, hogy utat találjunk a csendbe.*

*Egy alkalmas imaforma*

Aki lelkipásztor, annak hivatása és legfőbb feladata, hogy másokat a lelki
életükben előresegítsen és a hitben megerősítsen. Persze ennek érdekében
neki magának is erősen kell kapaszkodnia, különben még a papi munka is
robottá, rutinná, lélekölő megpróbáltatássá válhat. Mitől is volna másként,
ha nincs meg az imádság, ami táplálná a hitet és életet ad? Meggyőződésem,
hogy a lelkipásztori munkához a szentmisén kívül l*egalább napi egy óra
imádságra van szükség. Különben minden gyakorlati igyekezetünk ellenére is
felületesekké és hiteltelenekké válunk; nem leszünk képesek másokat vonzani
és bennük hitet ébreszteni. *Az ima nélküli élet végső soron kimerül a
dilettáns aktivizmusban.

*Persze, valójában nem csak egy lelkipásztornak van szüksége arra, hogy a
napi egy óra imádság meggyökeresedjen az életében.* Ennek voltaképpen
mindenki életéhez hozzá kellene tartoznia, aki hivatásszerűen emberekkel
foglalkozik: tanár, ügyvéd, fodrász, orvos, hitoktató, szerzetes,
ápolónővér, bolti eladó stb. Vajon mi volna az alkalmas imamód, ami segít
ehhez?

Ahhoz, hogy valaki a világ forgatagában ki tudjon tartani egy bizonyos
imaforma mellett, annak* az imában pihenésre is kell találnia. *Ha fárasztó
módszerekkel próbálkozunk, előbb-utóbb el fogunk lanyhulni: nem tudjuk
végigcsinálni a kitűzött imaidőket és hamarosan fel is adjuk a
próbálkozást. Hajszolt világunkban mindenkire óriási teljesítménykényszer
és elvárás nehezedik, ami kifáraszt és testileg-lelkileg kilúgoz bennünket. *Ha
valaki úgy gondolja, hogy az imának főként gondolkodásból kell állnia,
imádság címén alighanem fárasztó agytornára fogja magát kényszeríteni,
amiből jó eséllyel előbb-utóbb elege lesz.* Csakhogy *léteznek ennél
egyszerűbb formák is*. Lelkipásztorként sokszor éreztem - és ezzel talán
mások is így vannak -, hogy olyan forrásra vágyakozom, ahol
felfrissülhetek. Minden komplikációtól mentes, összeszedett, lecsendesült
imára vágytam, melyben azt gyakorolhatom, hogy kiüresedjek Isten számára.
Őt szerettem volna magamba fogadni. Amikor Jézus nevét kezdtem
ismételgetni, azt szerettem volna begyakorolni, hogy ő maga vegye át az
uralmat a bensőmben. Eszközzé szerettem volna válni Isten kezében, hogy a
munkám során rajtam keresztül főként ő működjön. Meggyőződésem, hogy *aki
kitart az ő jelenlétében, aki újra és újra megpróbál teljesen eszköztelenül
és kifosztottan előtte időzni, az ebbe az irányba halad.* Ez az *úgynevezett
szemlélődő (kontemplatív) imaforma.* Ilyenkor időlegesen félretehetem a
problémáimmal való foglalkozást is - bármilyen sürgetősek legyenek is.
Furcsa, de ha semmi mást nem csinálok, csak minden elkalandozásomból újra
és újra igyekszem visszatérni Hozzá, gyakran nem várt módon még a
gondjaimra is válasz érkezik. Nem mellesleg pedig: *jelen lenni
hihetetlenül pihentető tapasztalat: testileg-lelkileg újra feltölt,
felfrissít, megújít a Lélekben.*

*Ima, túlterheltség és szexualitás*

*Aki kapkodva, önmagától elidegenedve és agyondolgozva él családja körében,
vagy a munkahelyén (horribile dictu: a plébániáján), attól rettenetesen
szenvednek az embertársai.* *Érzékelik a körülötte vibráló idegesség
légkörét,* nyughatatlannak élik meg; félnek a hirtelen és kiszámíthatatlan
reakcióitól. Egész környezete - és saját maga is - *szenved a rossz
döntésektől, melyeket idegileg kimerült állapotban hoz meg.* Sok pap vagy
szerzetes azzal védekezik, hogy nincs ideje lelassulni és lecsendesedni:
hiszen annyi a feladat, a határidő, s az adminisztráció terhe is nyomja a
vállunkat! Csakhogy aki így él, az sokszor tragikus módon 40-45 éves korára
szívinfarktust kap. Paradox dolog, hogy éppen mivel sokat akart dolgozni,
30-40 évvel kevesebbet dolgozik másoknál, akik nála kiegyensúlyozottabb (és
boldogabb) életet élnek. Elég volna tehát egy kis logika annak belátásához,
hogy ez így nem kifizetődő...

Hogy sok időnk van-e, vagy kevés, az relatív dolog. *A legelfoglaltabb
ember napja is 24 órából áll. Isten elég időt teremtett
mindannyiunknak: *valahogy
úgy van ez, mint az ésszel: abból is eleget kaptunk (hiszen senki sem
szokott panaszkodni, hogy túl keveset kapott volna...). *Legfeljebb az a
kérdés, hogyan használom fel, mire fordítom azt, ami rendelkezésemre áll.*

*Ha nincs időm Istenre, az alighanem annak a jele, hogy Isten olyan kevés
vonzást gyakorol rám, hogy szinte nem is vagyok az ő követének
nevezhető.*Így főleg csak saját magamat fogom hirdetni és nem őt: a
saját
dicsőségemet, hatalmamat és sikereimet fogom előnyben részesíteni - aligha
fogom tudni Isten országát építeni. De* vajon mi lenne, ha életem
súlypontját egyetlen radikális fordulattal áthelyezném Istenbe?*

*Alighanem a papi/szerzetesi cölibátus (avagy laikusoknál: a házassági
hűség) is jobban menne. **Emberek százait kísértem a tisztaságért
folytatott küzdelmükben (plusz a majd két évtizedes saját tapasztalat...).
Úgy látom, hogy mindenki, aki tudatosan vállalta a cölibátust, eredetileg
azért döntött így, mert maradéktalanul Istennek akarta szentelni
magát.*Azért mondott le a házasságról és a családról, hogy "osztatlan
szívvel"
szolgálhasson: minden idejét és energiáját Istennek, és rajta keresztül az
embereknek ajándékozhassa. *Nehezen tudom elképzelni, hogy a szentmisén
kívül napi egy óra imádság nélkül bárki képes volna az Istennek szentelt
nőtlenségben kitartani. Nincs az a kegyelem, ami így megtarthatna*!
(Persze, amennyire látom, a házasok a saját életállapotuknak megfelelő
kegyelmi segítséget kapnak; a helyzetük ebben egy kicsit más. Egyvalamiben
azonban közös az utunk:* nem lehet megspórolni, hogy le ne mondjunk saját
akaratunkról, elképzeléseinkről és vágyainkról - ami egyben a belső öröm és
szabadság útja *- vö. Loyolai Szent Ignác: *Lelkigyakorlatok* Kecskemét,
2002, Korda. 189 pont).

 *Lelki szomj*

Röviden: ahogy a nőtlenségre szóló hivatás eredetileg Isten-szomjunkból -
az ő keresésének olthatatlan vágyából - származik, úgy minden más lemondás,
önzetlenség, mások érdekében magunkról történő megfeledkezés is titkon rá
utal. *Legfőbb dolgunk talán egyszerűen elevenen tartani ezt a vágyakozást.
Aki kapcsolatban marad hiteles legbelső vágyaival, azt a kegyelem úgyis
olyan erősen vezeti a csendbe, hogy naponta egy órát könnyedén szentel majd
az imádságnak.*

 Egy-egy lelkigyakorlat végén gyakori személyes tapasztalatom, hogy minél
többet iszom a spiritualitás forrásából, annál szomjasabb leszek tőle.
Egyszerűen kedvem lesz lelki életet élni! Új távlatok nyílnak; valahogy
megérzem a végtelen vágyát, vonzását. Az is nagy megelégedettséget hoz a
papi életemben, ha olykor sikerül valakinek segíteni a lelki élet útvesztői
közti eligazodásban. Minél messzebbre jutunk ezen az ösvényen, annál inkább
érezzük, hogy még egészen az út elején járunk. Ez elbátortalanítóan is
hathat: hiszen még beláthatatlanul hosszú az út (hisz a végtelenbe vezet);
nyomasztónak is tűnhet, hogy mindeddig "csak elfecséreltem az időt..." *A
másokkal való összehasonlítgatás kísértése ez: félelem, mely az
elégtelenség érzését hívja elő.*

*Jól jöhet ilyenkor avatott lelki mesterek segítsége.* Olykor megerősítést
várunk; csakhogy ők nemigen fognak minket megerősíteni! Pontosan tudják
ugyanis: a valódi segítség csakis belülről jöhet; onnan, ahol Jézus
Krisztus és az ő Szent Lelke lakik a szívünk mélyén. Sugallataival egyedül
ő mutat utat; aki a szívünk rejtekében vár. Talán feltámad az alázatos
remény: csendesen rábízhatom magam, hiszen eddig is ő vezetett. Mellettem
volt - gyengéd gondviselésével irányította az életemet; még a kemény
realitások: a nehézségek, a szenvedés, sőt (ezt persze félve mondom ki) még
a bűneim által is (hisz ő képes mindent a javamra fordítani). Így támad fel
a bizalom, hogy ez talán ezután sem lesz másként.

 Persze nem tudok néhány hét vagy hónap alatt maradéktalanul belenőni Isten
szeretetébe. De úton vagyok felé, amíg csak élek - s talán még azon túl is...

 *Bár a nagy szentek általában nagyon aktív életet éltek, nem hiányzott a
szemlélődő mélység az életükből. Mindig találtak időt a csendre. *Minél
közelebb kerültek Istenhez, annál tehetetlenebbnek, szegényebbnek, annál
inkább az út elején járónak érezték magukat. Mi persze talán inkább ezt
gondoljuk: *"Eléldegélek úgy 70-80 évet ezen a földön - mert hát Isten
távol van, ugyebár." *H*a azután kicsit közelebb kerül hozzá, feltűnik -
"Isten valójában még sokkal távolibb!" Aki azonban egészen benne él, az
gyakran rettenetesen szenved a hiányától.* A lelki hagyomány ezt a "lélek
sötét éjszakájának" nevezi. Ám a szárazság és elhagyatottság tapasztalata
inkább annak a jele, hogy Isten immár olyan közel jött, hogy a fénye
mindent elvakít...

Nemrég meghalt egy barátnőm. Három gyermekes fiatal anyuka volt, orvosnő.
Emberileg nézve rettenetes tragédia - de Isten nem emberileg néz. A lényeg,
hogy az ő akaratát betöltsük. A többi közömbös. Azt hiszem, Orsi teljes
életet élt...

Elég tehát, ha úton vagyunk. Hogy az út elején vagy a végén, annak semmi,
de semmi jelentősége. Aki helyes irányba megy, és az úton marad, az
megkapja a vezetést. Keleten ezt úgy mondják: ha a tanítvány kész, a mester
megjelenik. A számunkra szükséges találkozások megadatnak. A dolgunk talán
csak bízni, kitartani, és folyamatosan megújulni a megbocsátásban - mert
így életünk gyeplője fenntartás nélkül Isten kezébe kerül. A többi pedig
kegyelem.

*Teréz anya példája*

*Egy barátom egyszer hallotta Teréz anyát beszélni. Még római közös
tanulmányi éveink alatt történt, csak én nem mentem el a meghirdetett
alkalomra... Azt mesélte, nem tudja többé elfelejteni. A mikrofonnál pedig
csak egy egyszerű asszony állt, aki ráadásul nem is mondott semmi
különöset: leginkább csak a saját szavaival ismételte meg az evangéliumot.
Ám az ő szájából valahogy mégis minden másként hangzott: a holt betűk
egyszeriben életre keltek! Mintha ott helyben, e törékeny asszony esetlen
szavai hatására a szívekben lángra lobbant volna az örömhír, egész
szépségében... Ezekről a személyiségekről - hiszen Isten által egészen
lefoglalt emberek ők - írta Pál apostol:* *"Élek én, de már nem én élek,
hanem Krisztus él bennem." (Gal 2,20) *Egyikünk sem adhatja alább.

*Felhasznált és ajánlott irodalom:*

Jálics Ferenc: *Szemlélődő lelkigyakorlat. Bevezetés a szemlélődő életmódba
és a Jézus-imába*. Dobogókő-Kecskemét, Manréza-Korda, 1994. kül. 382-385. p.

Loyolai Szent Ignác: *Lelkigyakorlatok*. Kecskemét, 2002, Korda.
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20140228/f6703415/attachment.html