<div dir="ltr"><h2><a href="http://jezsuita.blog.hu/2014/02/21/a_mai_papok_fo_kisertese" target="_blank">A mai papok fő kísértése</a></h2>
<h3>2014.02.21. 17:26 <a href="http://blog.hu/user/137135/tab/data" target="_blank">pacsy</a></h3><p><a href="http://jezsuita.blog.hu/2014/02/21/a_mai_papok_fo_kisertese?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201402" target="_blank">http://jezsuita.blog.hu/2014/02/21/a_mai_papok_fo_kisertese?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_kereszteny_201402</a><br>
</p>
<p style="text-align:justify"><span><img src="http://m.cdn.blog.hu/je/jezsuita/image/822643p13771EDNMain13499PST140101p50_822.jpeg" alt="822643p13771EDNMain13499PST140101p50_822.jpeg" style="margin-left:5px" height="149" width="224">L<u><b>assan
tízedik éve dolgozom a papnevelésben – utóbb talán nem számít
elbizakodottságnak, ha azt gondolom: van némi tapasztalatom.</b></u> Nekem <u style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>úgy
tűnik, a mai papok legnagyobb kísértése abban áll, hogy abbahagyják az
imádságot.</b></u><span style="background-color:rgb(234,209,220)"> </span>A fiatalok közül sokan teljes lelkesedéssel vetik bele
magukat a lelkipásztori munkába. <u style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Miközben napi 10-12 órát dolgoznak,
alig veszik észre, hogy elmarad az imádság.</b></u> Ha azután egy hajszolt nap
után fáradtan leülnek még egy kicsit imádkozni, már nem képesek
nyugalomra jutni. Így aztán <u><b>hamarosan feladják: átcsap felettük a rájuk
zúduló tengernyi elvárás hulláma.<a name="14475489bce685a2_more5825869"></a></b></u>
Nem csodálkozom azon, hogy sokan rövid idő alatt teljesen kilúgozottá,
kimerültté, lelkileg kiégetté válnak. Fájdalmas dolog olyanokkal
találkozni, akik néhány évvel a szentelés után, <b><u>belül megfáradva,
kiszáradva, esetleg az internet- vagy más függőség csapdájában
vergődnek.</u></b> Elveszítették a kapcsolatot saját magukkal, hitük
meggyengült, olykor teljesen ki is hunyt. Ezek a kiégés jelei. Aki így
él, maga is rettenetesen szenved, mert érzi, hogy prédikációi és
beszédei hiteltelenekké, erőtlenekké váltak. Nem csoda: ha Isten a
háttérbe kerül, a szavaink kiüresednek…</span></p>
<p style="text-align:justify"><span>Sokan hosszú idő óta keresik a
kiutat ebből a csapdából. Érzik, hogy ez így nem mehet tovább: valami
változásnak kell következnie. Esetleg bejelentkeznek egy
lelkigyakorlatra. <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Többekkel találkoztam, akik egy 5-8 napos, jezsuiták
által vezetett visszavonulás után végre nyugalomra jutottak, és szembe
tudtak nézni magukkal. </b></u>Ők gyakran szeretnének továbbra is kitartani a
megtalált úton. Elegük van abból, hogy rengeteget fáradoznak, de az
eredmény nem arányos… (vö. Lk 4,21-30)</span></p>
<p style="text-align:justify"><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b><span> </span>A megoldás kulcsa, hogy
visszataláljunk az imához – és ne adjuk fel az érte való küzdelmet. </b></u>Amíg
hiányzik belőlünk a belső nyugalom, addig persze <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>emberfeletti
erőfeszítésre, összeszorított foggal végzett aszkézisre van szükség
ahhoz, hogy időt találjunk az imádságra.</b></u> S gyakran az sem elég: újra és
újra elhatározzuk, hogy imádkozni fogunk; s annál keserűbb csalódást
okoz, hogy nem vagyunk képesek benne kitartani. Ilyenkor nagyon <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>nagy
segítséget adhat egy lelkivezető. Olyan embert érdemes keresni, aki maga
is imádkozik;</b></u> akinek van lelki tapasztalata. A rendszeressé tett
(legalább évenkénti gyakoriságú) lelkigyakorlat is a megújulás eszköze
lehet; feltéve, ha olyanra megyünk, ahol nem csak előadásokat hallgatnak
az összegyűlt papok, hogy esténként aztán, egy pohár bor mellett
felidézzék a régi szemináriumi emlékeket és vicceket meséljenek
egymásnak (ami szintén lehet fontos – de azt hiszem, nem elég). <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>A
lényeg, hogy utat találjunk a csendbe.</b></u></p>
<p style="text-align:justify"><b><span>Egy alkalmas imaforma</span></b></p>
<p style="text-align:justify"><span>Aki lelkipásztor, annak hivatása
és legfőbb feladata, hogy másokat a lelki életükben előresegítsen és a
hitben megerősítsen. Persze ennek érdekében neki magának is erősen kell
kapaszkodnia, különben még a papi munka is robottá, rutinná, lélekölő
megpróbáltatássá válhat. Mitől is volna másként, ha nincs meg az
imádság, ami táplálná a hitet és életet ad? Meggyőződésem, hogy a
lelkipásztori munkához a szentmisén kívül l<u><b>egalább napi egy óra
imádságra van szükség. Különben minden gyakorlati igyekezetünk ellenére
is felületesekké és hiteltelenekké válunk; nem leszünk képesek másokat
vonzani és bennük hitet ébreszteni. </b></u>Az ima nélküli élet végső soron
kimerül a dilettáns aktivizmusban.</span></p>
<p style="text-align:justify"><span><u><b>Persze, valójában nem csak egy
lelkipásztornak van szüksége arra, hogy a napi egy óra imádság
meggyökeresedjen az életében.</b></u> Ennek voltaképpen mindenki életéhez hozzá
kellene tartoznia, aki hivatásszerűen emberekkel foglalkozik: tanár,
ügyvéd, fodrász, orvos, hitoktató, szerzetes, ápolónővér, bolti eladó
stb. Vajon mi volna az alkalmas imamód, ami segít ehhez?</span></p>
<p style="text-align:justify"><span>Ahhoz, hogy valaki a világ
forgatagában ki tudjon tartani egy bizonyos imaforma mellett, annak<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b> az
imában pihenésre is kell találnia. </b></u>Ha fárasztó módszerekkel
próbálkozunk, előbb-utóbb el fogunk lanyhulni: nem tudjuk végigcsinálni a
kitűzött imaidőket és hamarosan fel is adjuk a próbálkozást. Hajszolt
világunkban mindenkire óriási teljesítménykényszer és elvárás nehezedik,
ami kifáraszt és testileg-lelkileg kilúgoz bennünket. <u style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Ha valaki úgy
gondolja, hogy az imának főként gondolkodásból kell állnia, imádság
címén alighanem fárasztó agytornára fogja magát kényszeríteni, amiből jó
eséllyel előbb-utóbb elege lesz.</b></u> Csakhogy <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>léteznek ennél egyszerűbb
formák is</b></u>. Lelkipásztorként sokszor éreztem – és ezzel talán mások is
így vannak –, hogy olyan forrásra vágyakozom, ahol felfrissülhetek.
Minden komplikációtól mentes, összeszedett, lecsendesült imára vágytam,
melyben azt gyakorolhatom, hogy kiüresedjek Isten számára. Őt szerettem
volna magamba fogadni. Amikor Jézus nevét kezdtem ismételgetni, azt
szerettem volna begyakorolni, hogy ő maga vegye át az uralmat a
bensőmben. Eszközzé szerettem volna válni Isten kezében, hogy a munkám
során rajtam keresztül főként ő működjön. Meggyőződésem, hogy <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>aki kitart
az ő jelenlétében, aki újra és újra megpróbál teljesen eszköztelenül és
kifosztottan előtte időzni, az ebbe az irányba halad.</b></u> Ez az <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>úgynevezett
szemlélődő (kontemplatív) imaforma.</b></u> Ilyenkor időlegesen félretehetem a
problémáimmal való foglalkozást is – bármilyen sürgetősek legyenek is.
Furcsa, de ha semmi mást nem csinálok, csak minden elkalandozásomból
újra és újra igyekszem visszatérni Hozzá, gyakran nem várt módon még a
gondjaimra is válasz érkezik. Nem mellesleg pedig: <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>jelen lenni
hihetetlenül pihentető tapasztalat: testileg-lelkileg újra feltölt,
felfrissít, megújít a Lélekben.</b></u></span></p>
<p style="text-align:justify"><b><span>Ima, túlterheltség és szexualitás</span></b></p>
<p style="text-align:justify"><span><u style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Aki kapkodva, önmagától elidegenedve és agyondolgozva él családja körében, vagy a munkahelyén (<i>horribile dictu</i>:
a plébániáján), attól rettenetesen szenvednek az embertársai.</b></u> <u style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Érzékelik
a körülötte vibráló idegesség légkörét,</b></u> nyughatatlannak élik meg;
félnek a hirtelen és kiszámíthatatlan reakcióitól. Egész környezete – és
saját maga is – <u style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>szenved a rossz döntésektől, melyeket idegileg kimerült
állapotban hoz meg.</b></u> Sok pap vagy szerzetes azzal védekezik, hogy nincs
ideje lelassulni és lecsendesedni: hiszen annyi a feladat, a határidő, s
az adminisztráció terhe is nyomja a vállunkat! Csakhogy aki így él, az
sokszor tragikus módon 40-45 éves korára szívinfarktust kap. Paradox
dolog, hogy éppen mivel sokat akart dolgozni, 30-40 évvel kevesebbet
dolgozik másoknál, akik nála kiegyensúlyozottabb (és boldogabb) életet
élnek. Elég volna tehát egy kis logika annak belátásához, hogy ez így
nem kifizetődő…</span></p>
<p style="text-align:justify"><span>Hogy sok időnk van-e, vagy kevés,
az relatív dolog. <u><b>A legelfoglaltabb ember napja is 24 órából áll. </b><b style="background-color:rgb(255,255,0)">Isten
elég időt teremtett mindannyiunknak: </b></u>valahogy úgy van ez, mint az
ésszel: abból is eleget kaptunk (hiszen senki sem szokott panaszkodni,
hogy túl keveset kapott volna…). <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Legfeljebb az a kérdés, hogyan
használom fel, mire fordítom azt, ami rendelkezésemre áll.</b></u></span></p>
<p style="text-align:justify"><span><u style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>Ha nincs időm Istenre, az
alighanem annak a jele, hogy Isten olyan kevés vonzást gyakorol rám,
hogy szinte nem is vagyok az ő követének nevezhető.</b></u> Így főleg csak saját
magamat fogom hirdetni és nem őt: a saját dicsőségemet, hatalmamat és
sikereimet fogom előnyben részesíteni – aligha fogom tudni Isten
országát építeni. De<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b> vajon mi lenne, ha életem súlypontját egyetlen
radikális fordulattal áthelyezném Istenbe?</b></u></span></p>
<p style="text-align:justify"><span><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Alighanem a papi/szerzetesi
cölibátus (avagy laikusoknál: a házassági hűség) is jobban menne.
</b></u><u><b>Emberek százait kísértem a tisztaságért folytatott küzdelmükben (plusz a
majd két évtizedes saját tapasztalat…). Úgy látom, hogy mindenki, aki
tudatosan vállalta a cölibátust, eredetileg azért döntött így, mert
maradéktalanul Istennek akarta szentelni magát.</b></u> Azért mondott le a
házasságról és a családról, hogy „osztatlan szívvel” szolgálhasson:
minden idejét és energiáját Istennek, és rajta keresztül az embereknek
ajándékozhassa. <u><b>Nehezen tudom elképzelni, hogy a szentmisén kívül napi
egy óra imádság nélkül bárki képes volna az Istennek szentelt
nőtlenségben kitartani. Nincs az a kegyelem, ami így megtarthatna</b></u>!
(Persze, amennyire látom, a házasok a saját életállapotuknak megfelelő
kegyelmi segítséget kapnak; a helyzetük ebben egy kicsit más.
Egyvalamiben azonban közös az utunk:<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b> nem lehet megspórolni, hogy le ne
mondjunk saját akaratunkról, elképzeléseinkről és vágyainkról – ami
egyben a belső öröm és szabadság útja </b></u>– vö. Loyolai Szent Ignác: <i>Lelkigyakorlatok</i> Kecskemét, 2002, Korda. 189 pont).</span></p>
<p style="text-align:justify"><span> </span><b><span>Lelki szomj</span></b></p>
<p style="text-align:justify"><span>Röviden: ahogy a nőtlenségre szóló
hivatás eredetileg Isten-szomjunkból – az ő keresésének olthatatlan
vágyából – származik, úgy minden más lemondás, önzetlenség, mások
érdekében magunkról történő megfeledkezés is titkon rá utal. <u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Legfőbb
dolgunk talán egyszerűen elevenen tartani ezt a vágyakozást. Aki
kapcsolatban marad hiteles legbelső vágyaival, azt a kegyelem úgyis
olyan erősen vezeti a csendbe, hogy naponta egy órát könnyedén szentel
majd az imádságnak.</b></u></span></p>
<p style="text-align:justify"><span> </span>Egy-egy lelkigyakorlat
végén gyakori személyes tapasztalatom, hogy minél többet iszom a
spiritualitás forrásából, annál szomjasabb leszek tőle. Egyszerűen
kedvem lesz lelki életet élni! Új távlatok nyílnak; valahogy megérzem a
végtelen vágyát, vonzását. Az is nagy megelégedettséget hoz a papi
életemben, ha olykor sikerül valakinek segíteni a lelki élet útvesztői
közti eligazodásban. Minél messzebbre jutunk ezen az ösvényen, annál
inkább érezzük, hogy még egészen az út elején járunk. Ez
elbátortalanítóan is hathat: hiszen még beláthatatlanul hosszú az út
(hisz a végtelenbe vezet); nyomasztónak is tűnhet, hogy mindeddig „csak
elfecséreltem az időt…” <u><b><span style="background-color:rgb(234,209,220)">A másokkal való összehasonlítgatás kísértése</span> ez:<span style="background-color:rgb(234,209,220)">
félelem, mely az elégtelenség érzését</span> hívja elő.</b></u></p>
<p style="text-align:justify"><span><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Jól jöhet ilyenkor avatott lelki
mesterek segítsége.</b></u> Olykor megerősítést várunk; csakhogy ők nemigen
fognak minket megerősíteni! Pontosan tudják ugyanis: a valódi segítség
csakis belülről jöhet; onnan, ahol Jézus Krisztus és az ő Szent Lelke
lakik a szívünk mélyén. Sugallataival egyedül ő mutat utat; aki a
szívünk rejtekében vár. Talán feltámad az alázatos remény: csendesen
rábízhatom magam, hiszen eddig is ő vezetett. Mellettem volt – gyengéd
gondviselésével irányította az életemet; még a kemény realitások: a
nehézségek, a szenvedés, sőt (ezt persze félve mondom ki) még a bűneim
által is (hisz ő képes mindent a javamra fordítani). Így támad fel a
bizalom, hogy ez talán ezután sem lesz másként.</span></p>
<p style="text-align:justify"><span> </span>Persze nem tudok néhány
hét vagy hónap alatt maradéktalanul belenőni Isten szeretetébe. De úton
vagyok felé, amíg csak élek – s talán még azon túl is…</p>
<p style="text-align:justify"><span> </span><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Bár a nagy szentek
általában nagyon aktív életet éltek, nem hiányzott a szemlélődő mélység
az életükből. Mindig találtak időt a csendre. </b></u>Minél közelebb kerültek
Istenhez, annál tehetetlenebbnek, szegényebbnek, annál inkább az út
elején járónak érezték magukat. Mi persze talán inkább ezt gondoljuk:
<u style="background-color:rgb(234,209,220)"><b>„Eléldegélek úgy 70-80 évet ezen a földön – mert hát Isten távol van,
ugyebár.” </b></u>H<u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>a azután kicsit közelebb kerül hozzá, feltűnik – „Isten
valójában még sokkal távolibb!” Aki azonban egészen benne él, az gyakran
rettenetesen szenved a hiányától.</b></u> A lelki hagyomány ezt a „lélek sötét
éjszakájának” nevezi. Ám a szárazság és elhagyatottság tapasztalata
inkább annak a jele, hogy Isten immár olyan közel jött, hogy a fénye
mindent elvakít…</p>
<p style="text-align:justify"><span>Nemrég meghalt egy barátnőm. Három
gyermekes fiatal anyuka volt, orvosnő. Emberileg nézve rettenetes
tragédia – de Isten nem emberileg néz. A lényeg, hogy az ő akaratát
betöltsük. A többi közömbös. Azt hiszem, Orsi teljes életet élt...</span> </p>
<p style="text-align:justify"><span>Elég tehát, ha úton vagyunk. Hogy
az út elején vagy a végén, annak semmi, de semmi jelentősége. Aki helyes
irányba megy, és az úton marad, az megkapja a vezetést. Keleten ezt úgy
mondják: ha a tanítvány kész, a mester megjelenik. A számunkra
szükséges találkozások megadatnak. A dolgunk talán csak bízni,
kitartani, és folyamatosan megújulni a megbocsátásban – mert így életünk
gyeplője fenntartás nélkül Isten kezébe kerül. A többi pedig kegyelem.</span></p>
<p style="text-align:justify"><b><span>Teréz anya példája</span></b></p>
<p style="text-align:justify"><span><u style="background-color:rgb(255,255,0)"><b>Egy barátom egyszer hallotta Teréz
anyát beszélni. Még római közös tanulmányi éveink alatt történt, csak
én nem mentem el a meghirdetett alkalomra… Azt mesélte, nem tudja többé
elfelejteni. A mikrofonnál pedig csak egy egyszerű asszony állt, aki
ráadásul nem is mondott semmi különöset: leginkább csak a saját
szavaival ismételte meg az evangéliumot. Ám az ő szájából valahogy mégis
minden másként hangzott: a holt betűk egyszeriben életre keltek! Mintha
ott helyben, e törékeny asszony esetlen szavai hatására a szívekben
lángra lobbant volna az örömhír, egész szépségében… Ezekről a
személyiségekről – hiszen Isten által egészen lefoglalt emberek ők –
írta Pál apostol:</b></u> <u><b><span style="color:rgb(255,0,0)"><span style="color:rgb(0,0,0);background-color:rgb(255,0,0)">„Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él
bennem.” (Gal 2,20)</span> </span></b></u>Egyikünk sem adhatja alább.<br></span></p>
<p style="text-align:justify"><b><span>Felhasznált és ajánlott irodalom:</span></b></p>
<p style="text-align:justify"><span>Jálics Ferenc: <i>Szemlélődő lelkigyakorlat. Bevezetés a szemlélődő életmódba és a Jézus-imába</i>. Dobogókő–Kecskemét, Manréza–Korda, 1994. kül. 382–385. p.</span></p>
<p style="text-align:justify"><span>Loyolai Szent Ignác: <i>Lelkigyakorlatok</i>. Kecskemét, 2002, Korda.</span></p></div>