[Grem] XXIII.Jnos ppa - Egy ember, aki engedte, hogy az r vezesse

Emoke Greschik greschem at gmail.com
2014. pr. 26., Szo, 09:08:22 CEST 

XXIII. János pápa – Egy ember, aki engedte, hogy az Úr vezesse
2014. április 25. péntek 18:43
*Április 27-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján Ferenc pápa szentté
avatja elődeit, XXIII. Jánost és II. János Pált. Török Csaba teológus
írásával emlékezünk XXIII. János pápára.*

*                             Archív felvételek XXIII. János életéből*

2013. július 28-án, hazatérőben a riói ifjúsági világtalálkozóról, Ferenc
pápa – újságírói kérdésre válaszolva – elmondta, *miért tekinti példaképnek* *a
nemsokára szentté avatandó Angelo Roncallit: „XXIII. János *kicsit olyan,
mint *a »falusi pap«,* egy pap,* aki minden hívőt szeret*, aki képes *gondot
visel*ni a hívőkre, ezt tette püspökként és nunciusként is. (…) *Bátor
ember, jó falusi pap, hatalmas, hatalmas humorérzékkel, s nagy
életszentséggel*. (…) Nagy, nagy ember! És aztán a zsinat: *az Isten
hangjára figyelmes *ember, mert ez a gondolat a Szentlélektől jött neki,
jött neki, s ő figyelmes volt. *XII. Piusz már gondolt arra, hogy
megszervezi a zsinatot, de a körülmények nem voltak megfelelők erre.* Úgy
hiszem,* XXIII. János nem gondolt a körülményekre: megérezte, s megtette.
Egy ember, aki engedte, hogy az Úr vezesse”**.*

Ez a személyes hangvételű vallomás megmutatja nekünk azt a XXIII. Jánost,
aki minden mosolygós, „nagypapás” kép mögött rejtezik, azt a pápát, akit
Isten történelemformáló emberré tett egyházában – s ennek a nagyságnak a
kicsinység, ennek a nagyszerűségnek az alázat és az egyszerűség volt az
útja. *A gyengéd, szeretetet közvetítő gesztusok,* *a derűs mosolyok
pápája*Isten mélységéből merítette élete minden fényét, ragyogását,
erejét. „A
világ már nem vonz. Teljesen és kizárólagosan Istené akarok lenni, hogy
átjárjon a fénye, s ragyogjon fel bennem az egyház és a lelkek iránti
szeretet” – írta egyszer.

A világ, a nem hívők is megértették ezt az üzenetet. A közelség megannyi
megnyilvánulási formája megnyitotta az emberek szívét a pápa felé, aki már
előbb nyitott szívvel lépett melléjük az élet útján. Ennek a belső
viszonyulásnak, érzületnek szép visszatükröződése az *a legendássá vált
beszéd, amelyet a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának estéjén, 1962. október
11-én mondott el dolgozószobája ablakából.* Naplemente után a rómaiak s *a
zarándokok fáklyás körmenetet rendeztek, amely a Szent Péter térre érve a
sok apró fényből végül keresztet formált.* A pápa így fordult a téren
lévőkhöz: „Azt mondhatjuk, hogy ma este még a hold is sietett… nézzétek
csak, ott fent… hogy megnézze ezt a látványosságot. Amikor hazatértek,
otthon találjátok majd a gyermekeket. Simogassátok meg őket, s mondjátok
nekik: »Ez a pápa simogatása«”.

<http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=52432&img=o_xxiiijanoskorhaz.jpg>

*XXIII. János pápa látogatott el először a Bambino Gesú Gyermekkórházba
1958-ban*

Honnan eredt ez az olyannyira emberi, mégis isteni életszentség? Többször
beszélt arról, hogy *szülei,* a jó sotto il montei öregek mennyit *adtak
neki: hitet, imádságot, emberi példát*. Hogy később az egész világ
plébánosa, pápaként is jó falusi pap lehetett (bár soha nem volt vidéki
plébános), ennek az emberi gyökérnek köszönhető. Ugyanakkor ott van a
másik, a sokkal lényegesebb tényező: maga az Isten. Angelo Roncalli *sem
külsejével, sem adottságaival nem tűnt ki a társai közül, később maga is
viccelődött alkatán,* megjegyezve: *a pápaválasztás nem
szépségverseny.*Aki papnövendékként vagy a bergamói püspök titkáraként
ismerte, nem
sejtette azt a jövőt, amely előtte áll. Lelkiismeretes és elkötelezett
munkát végzett, a szent tudományokban sem volt járatlan – mégis *végig
megmaradt egyszerűnek, ki nem tűnőnek. *Mint később az* Egy lélek naplójá*ban
írta, az alázat és az egyszerűség szinte lényéből fakadt, ezek adtak neki
belső békét és nyugalmat. Ő maga sem gondolta, hogy valami kiemelkedőt vár
tőle az Isten. Később leírta,* hogyan méricskélte magát a nagy szentekhez,
például Gonzága Szent Alajoshoz, hogyan látta be: képtelen az ő nagyságukat
felérni.*

Ám itt érkezett el az áttörés, az igazán lényeges felismerés: *az Isten
által személyesen neki kiszabott pálya tudatos elfogadása*, a nem mások
mintáját követő, hanem *teljességgel egyedi, az egyéniség által
meghatározott életszentség útjának járása*. Élete csodálatosan mutatja a
szentírási bölcsesség igazát: azt, hogy Isten az emberi gyöngeségben
mutatkozik végül erősnek. Így tudott elképesztő, bátor és megrendítő
tetteket végbevinni a földrengéstől sújtott *Bulgáriában, segítve az
ortodoxokat,* Isztambulban, *hamis keresztlevelekkel mentve a zsidó
menekülteket*, de még Párizsban is, ahol a világháború zárásakor s az azt
követő években *aktívan részt vett a nemzetközi (és eszmerendszer-közi)
párbeszéd bontakozásában* (állítólag ez utóbbi állomáshelyén jegyezte meg:
„Olykor jobban érzem magam a nem hívők, mint a fanatikus katolikusok
között”). *Önismeretét és szerénységét *dicséri a mondás, amelyet állítólag
pápává választása után fogalmazott meg: „Én nem vagyok nagy szent, nagy
politikus vagy nagy tudós, mint az elődeim. De velem jó dolgotok lesz”.

Mivel ezt egy figyelmesen és nyitottan hallgató ember mondta, szavai
túlnőttek saját egyháza látható határain. Nem egyszerűen katolikus főpap
volt ő, hanem naturaliter sacerdos, természetéből fakadóan, s ezzel együtt
a lehető legtermészetesebben sacerdos, pap, olyasvalaki, aki a hétköznapi
valóságba foglaltan s a legnagyobb magától értetődőséggel tárta fel,
nyújtotta a szentet az egész emberiségnek. Ez *a naturalitás,
természetesség lett legnagyobb emberi erénye,* amikor a világunkat
fenyegető fizikai és lelki veszélyek terén kellett dialógust kezdenie,
hidat létesítenie a felek között, vagy emlékeztetnie arra az igazságra,
amelyet jelmondatául is választott: *Oboedientia et pax* – engedelmesség (s
ezzel együtt: elfogadás, türelem, alázat, cselekvés…) és béke. Nemcsak
*egyháztörténeti
súlyú lépései*, amelyek jól ismertek, de *világpolitikai szintű fáradozásai
is*, mint Hurscsov lányának fogadása a Vatikánban, a kubai rakétaválság
idején tett erőfeszítések, vagy éppenséggel a II. Vatikáni Zsinat mint az
első, a második és a harmadik világon átívelő esemény mind-mind annak a
jele, hogy *egy bergamói parasztfiú, akinek Isten volt a mindene, aki
menekült a nagyság és a hatalom elől, hogyan tudta Jézus evangéliumát
életté váltani* önmagában, egészen személyes módon, s szentségével hogyan
tudott jellé válni az egész világ számára.

Ezt a titkot így összegezte nem sokkal halála előtt: *„Alázatos és immár
hosszú életem úgy bontakozott ki, mint egy gombolyag, az egyszerűség és
tisztaság jegyében. Semmibe sem kerül, hogy beismerjem és elismételjem:
semmi vagyok, s egy nagy semmit érek”*. Van ennél hatalmasabb élet? Van
ennél gazdagabb evangéliumi szentség? Komoly, mély és elgondolkodtató
üzenet ez korunknak – Szent XXIII. János pápától.

Török Csaba teológus
Fotó: Europress/AFP
--------- kvetkez rsz ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://turul.kgk.uni-obuda.hu/pipermail/grem/attachments/20140426/5dce7fe8/attachment.html

Tovbbi informcik a(z) Grem levelezlistrl