<div dir="ltr"><h1 class="">XXIII. János pápa – Egy ember, aki engedte, hogy az Úr vezesse </h1>
<div class="">2014. április 25. péntek 18:43</div>
<h3 class=""><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u>Április 27-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapján Ferenc
pápa szentté avatja elődeit, XXIII. Jánost és II. János Pált. Török
Csaba teológus írásával emlékezünk XXIII. János pápára.</u></span></h3>
<p><em> Archív felvételek XXIII. János életéből</em></p>
<p>2013. július 28-án, hazatérőben a riói ifjúsági világtalálkozóról,
Ferenc pápa – újságírói kérdésre válaszolva – elmondta, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>miért tekinti
példaképnek</b></u></span> <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a nemsokára szentté avatandó Angelo Roncallit: „XXIII. János
</b></u><span style="background-color:rgb(255,255,255)">kicsit olyan, mint </span><u><b>a »falusi pap«,</b></u><span style="background-color:rgb(255,255,255)"> egy pap,</span><u><b> aki minden hívőt szeret</b></u></span>,
aki <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><span style="background-color:rgb(255,255,255)">képes </span><u><b>gondot visel</b></u><span style="background-color:rgb(255,255,255)">ni a hívőkre</span></span><span style="background-color:rgb(255,255,255)">,</span> ezt tette püspökként és nunciusként
is. (…) <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Bátor ember, jó falusi pap, hatalmas, hatalmas humorérzékkel, s
nagy életszentséggel</b></u></span>. (…) Nagy, nagy ember! És aztán a zsinat: <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>az Isten
hangjára figyelmes </b></u></span>ember, mert ez a gondolat a Szentlélektől jött neki,
jött neki, s ő figyelmes volt. <u>XII. Piusz már gondolt arra, hogy
megszervezi a zsinatot, de a körülmények nem voltak megfelelők erre.</u> Úgy
hiszem,<b> <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u>XXIII. János nem gondolt a körülményekre: megérezte, s
megtette. Egy ember, aki engedte, hogy az Úr vezesse”</u></span></b><span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u>.</u></span></p>
<p>Ez a személyes hangvételű vallomás megmutatja nekünk azt a XXIII.
Jánost, aki minden mosolygós, „nagypapás” kép mögött rejtezik, azt a
pápát, akit Isten történelemformáló emberré tett egyházában – s ennek a
nagyságnak a kicsinység, ennek a nagyszerűségnek az alázat és az
egyszerűség volt az útja. <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>A gyengéd, szeretetet közvetítő gesztusok,</b></u></span> <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a
derűs mosolyok pápája</b></u></span> Isten mélységéből merítette élete minden fényét,
ragyogását, erejét. „A világ már nem vonz. Teljesen és kizárólagosan
Istené akarok lenni, hogy átjárjon a fénye, s ragyogjon fel bennem az
egyház és a lelkek iránti szeretet” – írta egyszer.</p>
<p>A világ, a nem hívők is megértették ezt az üzenetet. A közelség
megannyi megnyilvánulási formája megnyitotta az emberek szívét a pápa
felé, aki már előbb nyitott szívvel lépett melléjük az élet útján. Ennek
a belső viszonyulásnak, érzületnek szép visszatükröződése az <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a
legendássá vált beszéd, amelyet a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának
estéjén, 1962. október 11-én mondott el dolgozószobája
ablakából.</b></u></span> Naplemente után a rómaiak s <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a zarándokok fáklyás körmenetet
rendeztek, amely a Szent Péter térre érve a sok apró fényből végül
keresztet formált.</b></u></span> A pápa így fordult a téren lévőkhöz: „Azt mondhatjuk,
hogy ma este még a hold is sietett… nézzétek csak, ott fent… hogy
megnézze ezt a látványosságot. Amikor hazatértek, otthon találjátok majd
a gyermekeket. Simogassátok meg őket, s mondjátok nekik: »Ez a pápa
simogatása«”.</p>
<p style="text-align:center"><a title="" href="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=52432&img=o_xxiiijanoskorhaz.jpg"><img src="http://www.magyarkurir.hu/img.php?id=52432&p=1&img=c_xxiiijanoskorhaz.jpg" alt="" border="0"></a></p>
<p style="text-align:center"><em>XXIII. János pápa látogatott el először a Bambino Gesú Gyermekkórházba 1958-ban</em></p>
<p>Honnan eredt ez az olyannyira emberi, mégis isteni életszentség?
Többször beszélt arról, hogy <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>szülei,</b></u></span> a jó sotto il montei öregek mennyit
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>adtak neki: hitet, imádságot, emberi példát</b></u></span>. Hogy később az egész világ
plébánosa, pápaként is jó falusi pap lehetett (bár soha nem volt vidéki
plébános), ennek az emberi gyökérnek köszönhető. Ugyanakkor ott van a
másik, a sokkal lényegesebb tényező: maga az Isten. Angelo Roncalli <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>sem
külsejével, sem adottságaival nem tűnt ki a társai közül, később maga is
viccelődött alkatán,</b></u></span> megjegyezve: <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a pápaválasztás nem szépségverseny.</b></u></span>
Aki papnövendékként vagy a bergamói püspök titkáraként ismerte, nem
sejtette azt a jövőt, amely előtte áll. Lelkiismeretes és elkötelezett
munkát végzett, a szent tudományokban sem volt járatlan – mégis <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>végig
megmaradt egyszerűnek, ki nem tűnőnek. </b></u></span>Mint később az<em> Egy lélek naplójá</em>ban
írta, az alázat és az egyszerűség szinte lényéből fakadt, ezek adtak
neki belső békét és nyugalmat. Ő maga sem gondolta, hogy valami
kiemelkedőt vár tőle az Isten. Később leírta,<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b> hogyan méricskélte magát a
nagy szentekhez, például Gonzága Szent Alajoshoz, hogyan látta be:
képtelen az ő nagyságukat felérni.</b></u></span></p>
<p>Ám itt érkezett el az áttörés, az igazán lényeges felismerés: <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>az
Isten által személyesen neki kiszabott pálya tudatos elfogadása</b></u></span>, a nem
mások mintáját követő, hanem <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>teljességgel egyedi, az egyéniség által
meghatározott életszentség útjának járása</b></u></span>. Élete csodálatosan mutatja a
szentírási bölcsesség igazát: azt, hogy Isten az emberi gyöngeségben
mutatkozik végül erősnek. Így tudott elképesztő, bátor és megrendítő
tetteket végbevinni a földrengéstől sújtott <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Bulgáriában, segítve az
ortodoxokat,</b></u></span> Isztambulban, <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>hamis keresztlevelekkel mentve a zsidó
menekülteket</b></u></span>, de még Párizsban is, ahol a világháború zárásakor s az azt
követő években <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>aktívan részt vett a nemzetközi (és eszmerendszer-közi)
párbeszéd bontakozásában</b></u></span> (állítólag ez utóbbi állomáshelyén jegyezte
meg: „Olykor jobban érzem magam a nem hívők, mint a fanatikus
katolikusok között”). <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>Önismeretét és szerénységét </b></u></span>dicséri a mondás,
amelyet állítólag pápává választása után fogalmazott meg: „Én nem vagyok
nagy szent, nagy politikus vagy nagy tudós, mint az elődeim. De velem
jó dolgotok lesz”.</p>
<p>Mivel ezt egy figyelmesen és nyitottan hallgató ember mondta, szavai
túlnőttek saját egyháza látható határain. Nem egyszerűen katolikus főpap
volt ő, hanem naturaliter sacerdos, természetéből fakadóan, s ezzel
együtt a lehető legtermészetesebben sacerdos, pap, olyasvalaki, aki a
hétköznapi valóságba foglaltan s a legnagyobb magától értetődőséggel
tárta fel, nyújtotta a szentet az egész emberiségnek. Ez <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>a naturalitás,
természetesség lett legnagyobb emberi erénye,</b></u></span> amikor a világunkat
fenyegető fizikai és lelki veszélyek terén kellett dialógust kezdenie,
hidat létesítenie a felek között, vagy emlékeztetnie arra az igazságra,
amelyet jelmondatául is választott: <em>Oboedientia et pax</em> –
engedelmesség (s ezzel együtt: elfogadás, türelem, alázat, cselekvés…)
és béke. Nemcsak <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>egyháztörténeti súlyú lépései</b></u></span>, amelyek jól ismertek, de
<span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>világpolitikai szintű fáradozásai is</b></u></span>, mint Hurscsov lányának fogadása a
Vatikánban, a kubai rakétaválság idején tett erőfeszítések, vagy
éppenséggel a II. Vatikáni Zsinat mint az első, a második és a harmadik
világon átívelő esemény mind-mind annak a jele, hogy <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>egy bergamói
parasztfiú, akinek Isten volt a mindene, aki menekült a nagyság és a
hatalom elől, hogyan tudta Jézus evangéliumát életté váltani</b></u></span> önmagában,
egészen személyes módon, s szentségével hogyan tudott jellé válni az
egész világ számára.</p>
<p>Ezt a titkot így összegezte nem sokkal halála előtt: <span style="background-color:rgb(255,255,0)"><u><b>„Alázatos és
immár hosszú életem úgy bontakozott ki, mint egy gombolyag, az
egyszerűség és tisztaság jegyében. Semmibe sem kerül, hogy beismerjem és
elismételjem: semmi vagyok, s egy nagy semmit érek”</b></u></span>. Van ennél
hatalmasabb élet? Van ennél gazdagabb evangéliumi szentség? Komoly, mély
és elgondolkodtató üzenet ez korunknak – Szent XXIII. János pápától.</p>
<p>Török Csaba teológus</p>
Fotó: Europress/AFP<br></div>